A Don-kanyarban a revizionista lázálmok miatt pusztultak el katonáink, miközben a német rablást szolgálták.

Január 12-e különösen alkalmas a Magyarország II. világháborús szerepéről folyó ádáz vitákra. 1943-ban ugyanis ezen a napon, az ukrajnai Don-kanyarban indította meg a szovjet hadsereg azt az akkor még „csupán” nagyobb erejű felderítésnek szánt támadást, ami néhány héttel később a felváltásra kiérkezettekkel együtt 250 ezresre duzzadt 2. magyar hadsereg megsemmisülésével zárult. Február 15-én az összesített veszteségekről a hadsereg-parancsnokság azt jelentette a felettes (!) német parancsnokságnak:

„körülbelüli megállapítás szerint több mint 100 000 fő tiszt és legénység, 25 000 ló. Anyagban a veszteség még áttekinthetetlen”. (Forrás: Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban, Kossuth, 2019, 545. o.)

A sebesültekkel, a mínusz 35-40 fokos hidegben megfagyottakkal, a fogságba esettekkel együtt, akiknek ekkora tömegére nem voltak felkészülve a szovjetek, 127-128 ezer főnyi volt a végső veszteség. Az emiatti lelki összeroppanásnak nagy szerepe lehetett abban, hogy (Hautzinger) Jány Gusztáv vezérezredes kiadta hírhedtté vált január 24-i, később hatálytalanított hadseregparancsát, miszerint

Hogy mélységesen igazságtalan volt ez az értékelés, azt már a kortársak tudták és cáfolták. Már csak azért is, mert a szovjet ellentámadással a frontnak a németek által védett egységei sem dacolhattak. Néhány nap múltán maga Jány szintén nem egyszer talált alkalmat arra, hogy elismerően szóljon egyes egységparancsnokok, illetve a tisztek, tiszthelyettesek, tisztesek és honvédek tömegeinek helytállásáról, akik „keményen állták a sarat és magabízón verekedtek és nélkülözések és pihenés nélkül, lelkesen és virtusos jókedvvel harcoltak”.

Ez az 1943. január 26-i, jókedvre utaló kitétel persze a ló másik oldala ugyanúgy, mint a további dokumentumokban szintén fellelhető, hasonlóan túlzó fordulatok. De ekkor már ennek nem igazán volt jelentősége. A pusztulás bevégeztetett. A szóvirágok nem változtathattak azon, hogy a magyar uralkodó osztály kilátástalan rablóháborúba sodorta az országot. A határoktól kétezernyi kilométerre küldte harcolni a döntően a társadalom szegényebb, alsóbb rétegeiből, húsz százalékban nemzetiségiekből – főként ruszinokból, szlovákokból és románokból –, illetve 15 ezernyi, megbízhatatlannak tekintett zsidó és szerb, valamint baloldali munkaszolgálatosból álló sereget. A bajt az tette igazán végzetessé, hogy a háborúban való részvétellel kapcsolatos döntést az 1943-as katasztrófa utáni időszakban sem voltak képesek felülbírálni az ország vezetői, s mindvégig kitartottak Hitler mellett.

A közösségi fórumokon több állítás körül lángolnak fel az indulatok. Az egyik szerint: Horthy Miklósnak nem volt választása, amikor a háborúban való részvételről döntött. Az események nem egy tanúját idézhetném arról, hogy ez nem így van. Itt és most hadd hivatkozzam a II. világháború alatti egyik honvédelmi miniszter, Nagybaczoni Nagy Vilmos „Végzetes esztendők” címmel megjelent emlékiratára! (Gondolat,1986) Eszerint Hitler és Rátz honvédelmi miniszter 1938-as találkozójával kapcsolatban Nagybaczoni kifejtette a magyar tárcavezetőnek:

„Kis államok ne merészkedjenek oda, ahol a nagyhatalmak verekszenek. Ha Németország háborút kezd, abból világháború lehet. (…) Magyarországnak ebben részt vennie nem szabad, esetleges vesztett háború a teljes megsemmisülésével járna!” (i.m.: 36. o.)

Ő is visszaemlékszik arra az esetre, amikor Kristóffy, a moszkvai nagykövet átnyújtotta a magyar kormány hadüzenetét Molotovnak. A külügyekért felelős szovjet kormánytag kifejtette: ha Magyarország semleges marad, Moszkva támogatni fogja Budapestet „a jogos erdélyi követeléseinek kielégítésében”. Tekintsék tehát a hadüzenetet meg nem történtnek, ám ezt Bárdossy miniszterelnök elutasította, mert az akkori elit Hitlertől többet remélt. A Csehszlovákiához, a Jugoszláviához csatolt korábbi magyar területek revízióját, visszadását is. Az emlékirat szerzője szerint, amikor később Horthynál szóba hozta Molotov üzenetét, a kormányzó azt felelte neki: „ő erről most hall először”.

Akárhogy is, Horthy Miklós a Jugoszlávia megtámadása miatt öngyilkosságot elkövetett Teleki Pál miniszterelnök 1941. április 3-i, előbb piszkozatban megírt, majd szintén sajátkezűleg letisztázott, tehát igencsak átgondolt  búcsúlevelét sem vette figyelembe. Ebben ilyen kitételek olvashatók: „Szószegők lettünk – gyávaságból (…) A gazemberek oldalára álltunk (…) Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet”. (Forrás: Horthy Miklós titkos iratai, Kossuth, 1962, 292. o.) De ennek hatására sem torpant meg a kormányzó. Sőt, még aznap magyarázkodó üzenetet küldött Hitlernek és Mussolininek. Ezekben nem hagyott kétséget aziránt, hogy eltökélt a magyar katonai kötelezettségvállalás mellett.

1941 júniusában pedig Horthy azt fejtegette a Führerhez írott feljegyzésében, hogy feltételezi „excellenciád át van hatva attól a tudattól, hogy én mindenkor Németország mellett állok”, majd javaslatot tett a szovjetköztársaságok önálló államokká tételére. Miközben a szövetséges, és a náci Németország számára nálunk fontosabb románokat egészen közönségesen szapulta, azt indítványozta, hogy ha a csatatérré változott világban

„Oroszország kimeríthetetlenül gazdag természeti kincsei német kézben lennének, a végtelenségig ki lehetne tartani”. (i.m.: 297-296. o.)

Ezzel eljutottunk a közösségi oldalakon gyakran megfogalmazódó másik állításhoz: a magyar vezetésnek meg sem fordult a fejében a háborús zsákmányszerzés lehetősége. Csakhogy már a Mein Kampfból kiderült, hogy Hitler keleti rablóháborúra készült, amelynek célja a Szovjetunió értékeinek és az ottani munkaerő német célokra történő hasznosítása. (Lásd 14. fejezet.) Ennek jegyében 1941. február 13-i dátummal Georg Thomas tábornok precíz szakmai emlékeztetőt állított össze a Führer számára a keleti hadjárat várható gazdasági hasznáról. (Lásd: Bálint József: A Szovjetunió gazdasági kifosztásának dokumentumai, 2011, 29. o.)

Hitler 1941. július 16-án egy szűk körű megbeszélésen szó szerint a megszállt területek kizsákmányolásáról, a lakosság számának az élelmiszer, a gyógyszer megvonásával, illetve kivégzésekkel való „optimális beállításáról”, azaz 30 millió civil módszeres elpusztításáról beszélt, de felhívta a figyelmet arra, hogy a nyilvánosság előtt azt kell hangsúlyozni, hogy a szabadságot viszik keletre. Rendet, biztonságot kellett teremteni azért vonultak be. (i.m.: 43. o.) A Horthy titkos iratai közül fentebb idézett levélből is nyilvánvaló, hogy a kormányzó tisztában volt Hitler szándékaival, hiszen kvázi javaslataival lényegében a Führer gondolatait visszhangozta, egyébként igencsak mézesmázos mondatokkal körítve.

A magyar fél eredetileg maga is számított a Szovjetunióban megszerezhető javakra, ám Keitel tábornagy budapesti, 1942. január 20-22-i tárgyalásain elérte, hogy Horthy Miklós kormánya lemondjon a hadifogoly- és zsákmányszerzés jogáról. (Lásd: Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban, 2019, 25. o.) A zsákmány, a raktárak kifosztása miatt később is voltak viták magyar és német parancsnokok között, de ezek mindig a németek győzelmével végződtek, amit jegyzőkönyvek tanúsítanak. A németek büntetés terhe mellett megtiltották, hogy a megszálló magyar csapatok akár egy tehenet elkössenek, vagy levágjanak egy rekvirált disznót. (i.m.: 74. o.)

Fenntartották maguknak a jogot, hogy a megszállt területek értékeinek begyűjtésére, felhasználására, illetve Németországba szállítására alakított több száz (!) német cégnél összpontosuljon ez a tevékenység.

Csak a Vosztok nevű német részvénytársaság 1 millió 418 ezer vasúti vagonban és 472 ezer bruttó regiszter tonnányi hajórakományként szállított mezőgazdasági termékeket a megszállás három éve alatt Németországba. Ehhez hozzájött még 32 ezer tonna áru a kiürítéskor (i.m.: 69. o.) Itt nem részletezem a faanyagot, a dohánytermékeket, a szenet és egyéb ásványkincseket, a kőolajszármazékokat, sőt a csernozjomot, az ukrajnai feketeföldet, amit sok ezernyi vagonnal vittek Németországba talajjavításra. Külön szervezet foglalkozott a műkincsek, a kulturális értékek begyűjtésével, elszállításával, a matematikai eredmények, a geológiai felfedezések, az ezekkel kapcsolatos térképek felkutatásával.

Kevéssé ismert, hogy 1942. szeptember 8-án Hitler elrendelte 400 ezer szovjet leány nyugatra telepítését, hogy ott cselédként, úgymond alantas munkát végzőként szolgáljanak. A háború alatt a Szovjetunió területéről elhurcolt, vagy toborzott civilek számát valamivel több mint 5 millió főre teszik. Közülük 2,1 millióan Németországban elhunytak, 2,6 millióan visszaköltöztek, azaz repatriáltak a Szovjetunióba, ahol lehetséges beszervezettségük miatt újabb megpróbáltatások vártak rájuk, 450 ezren nyugaton maradtak.

Ehhez képest kezdetben viszonylag kevés kényszermunkára fogható vöröskatona került a Birodalomba. Bálint adatai szerint mindössze 13 ezer, szemben a Führer 700–800 ezres eredeti tervével. (i.m.: 141. o.) Az egész háborúra vonatkozóan a német forrásokra hivatkozó orosz Wikipedia 5 milllió 270 ezer szovjet hadifogolyról tud, a korabeli szovjet vezérkar 4 milllió 559 ezerről beszélt. A különféle adatok nagy szórást mutatnak, de megközelítően 40 százalékuk elpusztult a komisszárok, a kommunista párttagok, a zsidók, a sebesültek azonnali kivégzése, később a rettenetes szállítási, az élet- és munkakörülmények, a rossz táplálkozás, a fertőző betegségek következtében.

Mindent egybe vetve Magyarország akkori urai rablóháborúban való részvétel mellett döntöttek. A német–magyar–olasz–román megszállás felfogatatlan pusztítással járt a Szovjetunióban. Erről a felperzselt falvakat és városokat visszafoglaló szovjet katonák közvetlen tapasztalatokat szereztek, illetve hozzátartozóik elbeszéléseiből, leveleiből alkothattak képet a szenvedésekről, a sok millió civil pusztulásáról. Ezek után aligha volt elvárható – bár ezt az igényt a magyarországi emlékezetpolitikusok és a világot csak a saját sérelmeken keresztül szemlélők újból és újból megfogalmazzák –, hogy az ellentámadást indított szovjet katonák különbséget tegyenek a németek és Németország, illetve a németek által az élelmiszer-, az egészségügyi, a lőszerellátásban másodrendűként kezelt magyar katonák és Magyarország között.

Ráadásul a románokkal ellentétben a magyar fél a végsőkig kitartott Hitler mellett, és a német csapatokkal együtt százezres veszteséget okozott a szovjet hadseregnek a hazánk területén folyó harcokban még akkor is, mikor már régen tudható volt, hogy a nácik és szövetségeseik elvesztették a háborút. Valójában ezért akár nagyobb árat is fizettethettek volna velünk, illetve Horthyval, amint a fent idézett Nagybaczoni előrelátóan feltételezte. Hogy ezt elkerültük, annak volt köszönhető, hogy Magyarország a nagyhatalmi megállapodások szerint a keleti érdekszférába került. Mint ilyen, végül a sztálini Szovjetunió valamiféle együttműködésben lett érdekelt. Viszont épp itt lenne az ideje, hogy higgadtan számot vessünk ezzel! Az összesen elpusztult, a Horthy-rendszer uralkodó osztályának érdekeiért feláldozott csaknem egymilliónyi magyar állampolgár, az országnak a teljes tévedésnek bizonyult revizionista politika jegyében rommá tétele is azt követelné tőlünk, hogy rendezzük el végre magunkkal mi és miért is történt ott a Don-kanyarnál, 1943 rettenetes telén, no meg azt követően, mielőtt még újabb kilátástalan kalandokba bocsátkozna a nevünkben egy másik uralkodó osztály!#

CÍMKÉP: A szétvert 2. magyar hadsereg katonái visszavonulóban a Dontól 1943 januárjában – A magyar fél eredetileg maga is számított a Szovjetunióban megszerezhető javakra, ám Keitel tábornagy budapesti, 1942. január 20-22-i tárgyalásain elérte, hogy Horthy Miklós kormánya lemondjon a hadifogoly- és zsákmányszerzés jogáról