Elsősorban az itthon tehertétellé vált nincsteleneket küldték ki a határainktól több ezer kilométerre.

Az államfő „hősi halált halt katonákról” ír Facebook-oldalán a nyolcvan évvel ezelőtti, a Don-kanyarban feláldozott 2. magyar hadseregre emlékező pár sorában. Én viszont azt gondolom:

ott kezdődik az agymosás – a történészi értékelés helyetti emlékezetpolitika –, amikor a hatalom képviselői hamis pátosszal hősökről, s nem áldozatokról beszélnek, miként ezt teszi Novák Katalin is.

Az államelnök, csöppet sem meglepő módon, felületes értékelésével maga is beállt a Horthy Miklós és köre háborús politikáját mentegetők sorába. Minthogy nyolcvan éve folyik a hol ilyen, hol olyan okok miatti elhallgatásokkal terhelt történelemhamisítás ebben az ügyben is, nem meglepő, hogy a politikus néhány mondata után hosszan sorjáznak a kései utódok konvencionális bejegyzései. Alig-alig akad, amelyben utalnának arra, hogy az odaveszett, az esetek többségében sosem látott rokont a felelőtlen uralkodó réteg áldozta fel hagymázas célokért.

Elsősorban az itthon tehertétellé vált nincsteleneket küldték ki határainktól több ezer kilométerre. Velük együtt a zsidó munkaszolgálatosokat, akik a közkatonák rettenetes mértékű pusztulásánál is nagyobb arányban vesztek oda abban a gyarmatosító, az ott élőket rabszolgasorsra szánt, s részben meg is valósított, hódító háborúban. Nem volt abban semmi hősi. Az ország által magukra hagyottak, a szövetséges náci német hadsereg kényére-kedvére kiszolgáltatottak küzdöttek a túlélésért, kétségbeesetten.

Az országvezetés azzal tetézte a pusztulást, hogy ezt követően még megszálló csapatokat is kiküldött Ukrajnába, Belarussziába. Ezek tagjai – ezzel is szembe kellene nézni végre a nyilvánosságra került dokumentumok alapján! – szörnyű kegyetlenségek tömegét követték el a polgári lakosság ellen. Azt se felejtsük, hogy a térség egy részében ma is háború van! A mai magyar elemzők egy része három megyéről beszél, de nem teszi hozzá: az ottani három  megye, a legszerényebb számítás szerint is, Magyarországnyi területet jelent, ami mindjárt más dimenzióba helyezi az eseményeket. Hogy a kiváltó, a közvélemény előtt alig tárgyalt okok szövevényét itt ne is említsem…

A mai ukrajnai háború minden elemének összevetéséért kilenc éve küzdök ebben a blogtérben, például legutóbb itt és így. Az 1942–43-ban történtekre a tényeknek inkább megfelelő emlékezésért nem különben. Eközben jól tudom, hogy szinte reménytelen a valóságnak az igazsággal való párosításáért hadakozás ezekben az ügyekben is. Mégis, most, hogy közeledik január 24-e, a 2. magyar hadsereg parancsnoka hírhedt értékelésének nyolcvanadik évfordulója, amiből e cikk végén majd idézek, azt gondolom, hogy kijár a megalázottaknak az időről időre történő jóvátétel a hamis pátosz helyett. 

Ezért ismétlem meg azt a szöveget, amit öt évvel ezelőtt, egy harctéri naplóra alapozva, egyszer már közzétettem a Bekiáltásban. Itt egy link is a szintén a témával foglalkozó, A rablóháború áldozatai című cikkemhez, amiből az összeállítás végén szintén idézek. Az eddigi, összesen kilencvenezernyi olvasó után talán újabb ezrek gondolkodnak el a mindenkori közember hatalomnak való kiszolgáltatottságán, a politikusok általi befolyásolhatóságán, az elemi érdekeinek felismerésére való képességtől való megfosztásán…

♦ ♦ ♦

„Úgy érezzük magunkat, mint akiket már eltemetett az ország. Odahaza kávéházi hősök öklözik az asztalt, majd ők megmutatják!”

– írta e mondatokat naplójába a Don folyóhoz közeli Sztaro-Nyikolszkojéban, 1942. november 18-án Kónya Lajos, aki – Nemeskürty István kifejezésével – „a halálba küldött” hadsereg tisztikarának zömét kitevő sokezernyi zászlósi–hadnagyi rendfokozatú néptanítók egyike volt. Egy napra rá, november 19-én ellentámadásba kezdett a szovjet hadsereg az ezen a szakaszon a vele szemben felvonult német és magyar csapatok visszaszorítására.

A Requiem egy hadseregért szerzője, Nemeskürty adatai szerint csak a magyarok által ellenőrzött arcvonal szélesebb volt, mint a Budapest–Bécs közötti távolság, az általuk megszállt terület nagyobb volt, mint az 1942-beli, tehát átmenetileg a visszacsatolt területeket is magában foglalt magyar államé. Vagyis a feladathoz mérten kevés volt a katona…

A csapatok fegyverzetének minősége és mennyisége egyaránt elmaradt a szovjet hadseregétől. A magyar tüzérség nem volt gépvontatású. A kiskaliberű ágyúk egyáltalán nem ütötték át a szovjet harckocsik páncélzatát. Ez utóbbiakból a másik fél nagyságrenddel többet volt képes felvonultatni, mint a mieink. Katonáink kezében lényegesen kevesebb géppisztoly volt, mint a szovjetekében. Az üzemanyag- és lőszerutánpótlás akadozott, a hiányos élelmiszerellátás következtében sokan meghaltak végelgyengülésben is.

Ahogy a Magyarország hadtörténetében (Zrínyi, 1985. 2. kötet 351. oldal) olvasható: a szovjetek a következő hónapokban „továbbfejlesztették” az ellentámadást, ami a valamivel több mint 200 ezres II. magyar hadsereg megsemmisülésével járt. A körülmények miatt a különféle források adatai eltérnek egymástól, de e kötet szerint nyolcvannyolcezernyi halott és eltűnt, hatvanezernyi fogoly szerepel a veszteséglistán. Nagy részük két hét alatt veszett oda annak érdekében, hogy a németek nyugodtan kiüríthessék Voronyezst, és háborítatlanul visszavonulhassanak.

Történt mindez csaknem kétezer kilométerre Budapesttől. Az eladott hadsereg címmel sajtó alá rendezett naplót – dacára annak, hogy szerzője a Rákosi-rendszerben két Kossuth-díjat is kapott verseiért – vonakodtak kiadni, s az csak 1956 szeptemberében jelenhetett meg. Aztán még egyszer, 1996-ban, a Gondolatnál. De a krónikás ekkor már rég nem élt. Miután nem volt hajlandó 1956 elítélésére, jószerivel elfeledve halt meg, ötvennyolc éves korában. Viszont naplója – ahogy Nemeskürty írja az Utószóban – „máig felül nem múlt költői eszközökkel, tehetséggel és indulattal ábrázolja jelenkori történelmünknek ezt a tragédiáját. Ehhez képest legalábbis különös, hogy az azóta megjelent légiónyi szakmunka nem idézi, noha száz okiratnál hitelesebb dokumentum”. A gyászos évfordulón pótoljuk kissé ezt a hiányt néhány idézettel a naplóból, amelynek első bejegyzése 1942. május 14-én, Kurkinóban kelt, az utolsó 1943. január 9-én, Alekszandrovkában!

> A fronton harcolókról, a hátul lapítókról
„Halk szavak, cigarettafüst, alkony, szúnyoggal teli nyári alkony. A harmadik zászlóaljparancsnokunk már, ő is hazakészül.” (1942. július 28., i.m.: 46. oldal)

„Az ember ül a telefonnál, hallja, hogy a tüzéreknek nincs lőszerük és nem is kapnak; hogy a Don partján rengeteg a sebesült és az embereknek nincs lőszerük, sem kézigránátjuk.” (1942. augusztus 9., i.m.: 51. oldal)

„Hulljon a parasztja! – mondta egy magasrangú tiszt. Később megtört. Édes népem! – kiáltotta zokogva. Mert lassan mindenki megtörik, ki előbb, ki utóbb.” (1942. augusztus 25. i.m.: 66. oldal)

„Kórházban, csapatnál, mindenütt – ahogy így végignézek gondolatban a tartalékos tiszteken –, már meg sem kell kérdeznünk egymást, csupa tanító. Akikre otthon is viszonylag a legnagyobb terheket rakja az élet, s akit felülről senki sem becsül meg magyar földön, és szégyellnivalóan rosszul fizet az állam, itt, ahol nem reprezentálni kell az egyenruhával. Ahol a játék nem babra megy: az alsó tisztikar gerince ő. Hol vannak most a tényleges tisztek, s a polgári, zsírosabb állások gyakran nagyhangú népe? A hadsereg parasztokból és tanítókból áll. (…) Csak a telefonvezetékek hátulsó végein van más, ő adja a parancsokat, ő küldi harckocsik ellen rohamra a bakákat, minden repülő- és tűztámogatás nélkül.” (1942. szeptember 3., i.m.: 71-72. oldal)

„A tüzérségi tüzet is csupán jelzi néhány lövés, helyette orosz gránátok csapódnak közénk, hat emberem sebesül meg. A ködösítés visszafelé sül el, saját állásainkat vakítja. Ilyen körülmények között indulunk meg. A méteres gazban iszonyú golyózápor, itt is ott is kihull közülünk valaki, sebesültek jajgatnak, de eljutunk a hetes őrsig. Emberek ugrálnak be előlünk a bokrok közé, kézigránátokat hajigálnak ránk, gránátvetők és géppuskák tüzelnek, drótakadály állja utunkat. Lehetünk vagy tizenöten, a bokrosban nyüzsög az ember, fedezékekből zúdítják ránk a tüzet. (…) Látom a megkékült, felpüffedt magyar halottakat, akik egy előbbi támadásból maradtak itt, látom a legyek és dongók tömegét rajtuk, elhagyott fegyvereket látok, s egy géppuskát, halott személyzetével.” (1942. augusztus 13., i.m.: 54. oldal)

„Az ember itt igazán ráér elmélkedni. Eleinte ötletszerűen jön rá, aztán mind makacsabbul gondolkodik azon, és ettől a gondolattól nem tud többé szabadulni, hogy itt, ebben a háborúban szándékos és tervszerű magyarirtás folyik.” (1942. szeptember 24., i.m.: 79. oldal)

> Az otthon maradottakról
„A gondolatai ott járnak a kis gazdaságban. Néha órákig beszél róla. De elborul a végén, amikor a nagybirtokra fordul a szó. Mert nincs falu, amelyik ne vergődne egy-egy püspöki vagy grófi hitbizomány polip-karjaiban. Menekül, aki tud, a város felé. Aki ott marad, megalkuszik, úgy segít magán, ahogy tud. Ha két gyerek van egy családban, csak az egyik házasodik meg, ne osztódjék a föld tovább. Gyula is ilyen öreglegény.” (1942. szeptember 8., i.m.: 72. oldal)

„Parancsba adták, hogy tilos hazagondolni, a hazamenésről beszélni, mert az rombolólag hat. Csoda, hogy levelet lehetett írni. A német sebesülteket repülőn vitték haza. A magyarok tábori kórházakban sínylődnek súlyos sebekkel is, mert odafönt ráeszméltek, hogy sok a sebesült odahaza, sántítani fog a statisztika, és ez demoralizálólag hat. Később elrendelték, hogy a betegeket kórházba sem szabad vinni, feküdjenek a Don partján.” (1942. szeptember 24., i.m.:80. oldal. Megjegyzés: a naplóíró Kónya Lajost magát is csupán tábori kórházban tartották, dacára tüdő- és térdlövésének, majd részleges felépülése után visszavezényelték a tűzvonalba.)

> A német szövetségesekről
„Egy orvos-zászlós az első élmény, szemem láttára dob ki egy németet a felvételi irodából. Ilyen a germán, szemtelen és követelőző. De a zsákmány az övék, ahhoz értenek” – mondja. (1942. augusztus 22., i.m.: 61. oldal)

„Vágóhídra küldtek, lélektelenül és érdektelenül. Mint a zsoldosokat – jegyeztem meg egyszer. Zsoldosok? Ennyi bérért? – így torkoltak le. Hasonlítsd össze, mit kap egy német katona. Tehát még ez a vigaszunk sem lehet, bár a pénz itt igazán nem sokat számít. Számítana otthon, de nem engedik hazaküldeni.” (1942. szeptember 24., i.m.: 80. oldal)

„Három ellenségünk van: a hideg, az éhség meg a németek. (…) Ha ezek ellen kéne, még harcolni is volna erőnk.” (1943. január 31., i.m.: 127., 1943. február 3., 131. oldal)

„A magyarokat sorsukra kell hagyni, ez volt az íratlan német parancs február másodikáig. Akkor derült fény a dolgok valódi állására, akkor jelent meg egy új parancs: A magyarokat meg kell menteni, s amennyire lehetséges, élelmezni kell őket.” (1943. április 6., im.: 159. oldal)

> A polgári lakosságról
„Egy faluban élünk, ahonnan a polgári lakosságot kitelepítették. Tőlük nem tudhatunk meg semmit. Útközben szerzett ismereteink nagyon futólagosak és megbízhatatlanok. Ahol nyomort látunk, nem az egyéves német megszállás eredménye-e? S a kultúra: könyveket találunk minden házban. Tankönyvek, csillagászat, filozófia, irodalomtörténet. Nemcsak szórványosan, itt-ott. Erősen használt könyvek. Varjú Pál felfedezte, hogy ponyvát és kalendáriumot nem lehet találni. Ellenben kézírással terjesztett szépirodalmi műveket igen. A németek jóvoltából – a szemétdombon. (…) A romok között ikonok, bibliák, imakönyvek hevernek. Kurkinóban elfüggönyözött szentélyekben őrizték az ikónt, előtte kis asztal volt, gyertyákkal. Istentelenségük is – propaganda? (…) Nem, nem mi adtuk vissza nekik az Istent, ahogy a propaganda hirdeti.” (1942. június 12., i.m.: 24-25. oldal és 1943. április 25. i.m.: 161. oldal)

„Európa kereszténysége külsőség. Az egyéni, társadalmi és állami élet önzőbb és ravaszabb. A kereszt cégér, mögötte vad emberi indulatok pogánykodnak.” (1942. szeptember 13., i.m:.75. oldal)

„Orosz tankönyveket nézegetek. (…) Többek között egy iskolai olvasókönyv is kerül kezembe. Olyan, mint egy antológia, a legjobb íróik novelláiból, verseiből. A művek előtt féloldalnyi életrajz, az író arcképe. Nem királyi főigazgatók tan-versei, hanem – irodalom. Képzelj el egy magyar iskolai olvasókönyvet Illyés, Móricz, Szabó Dezső, Kodolányi, Tamási áron, Veres Péter, Sinka, Erdélyi, József Attila – és a többiek, élők és halottak műveiből! Talán majd eljön ennek is az ideje!” (1942. szeptember 11., i.m.: 74. oldal)

„Szaluki a falu neve, jóindulatú, szegény emberek lakják. Az ember már restelli, mennyire rájuk vagyunk szorulva. Ellátásunkról nemigen gondoskodnak a hadseregnél – ha nem kapnánk ezektől az emberektől egy kis burgonyát, ezt-azt, nyugodtan éhen halhatnánk.” (1943. március 20. – i.m.: 153. oldal)

♦ ♦ ♦

Február 15-én az összesített veszteségekről a hadsereg-parancsnokság azt jelentette a felettes (!) német parancsnokságnak: „körülbelüli megállapítás szerint több mint 100 000 fő tiszt és legénység, 25 000 ló. Anyagban a veszteség még áttekinthetetlen”. (Forrás: Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban, Kossuth, 2019, 545. o.) A sebesültekkel, a mínusz 35-40 fokos hidegben megfagyottakkal, a fogságba esettekkel együtt, akiknek ekkora tömegére nem voltak felkészülve a szovjetek, 127-128 ezer főnyi volt a végső veszteség. Az emiatti lelki összeroppanásnak nagy szerepe lehetett abban, hogy (Hautzinger) Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes a 2. magyar hadsereg Horthy által kinevezett parancsnoka kiadta január 24-i, hírhedtté vált, később hatálytalanított hadseregparancsát, miszerint

Hogy mélységesen igazságtalan volt ez az értékelés, azt már a kortársak tudták és cáfolták. Már csak azért is, mert a szovjet ellentámadással a frontnak a németek által védett egységei sem dacolhattak. Ezek után, immár nyolcvan év elteltével, 2023 januárjában is keserűen mondom a kortársaimnak: „Állítsátok csak a szobrokat Horthy Miklósnak, Magyarország akkori kormányzójának! Aki ráadásként a végjátékban még a hazát is hosszú, véres harcok színterévé tette akkor, mikor már minden józan ember tudta, hogy a háború elveszett.” #

CÍMKÉP: A 2. magyar hadsereg felfegyverzett katonáinak létszáma 200 ezer fő alatt maradt, mivel a közel 20 ezer fegyvertelen munkaszolgálatost is a hadsereg állományába sorozták – Magas, 50 százalékos arányt képviseltek a tartalékosok, a hiányzó létszámot pedig a 35 és 40 év közötti póttartalékosokkal egészítették ki (Kép forrása: Fortepan)