Az egypólusú világrendszer hanyatlása a háttere a most éppen Izraelt megrázó, de a másutt is tomboló erőszaknak.

Ismét táborokra szakadt a világunk azzal összefüggésben, hogy október 7-én, szombaton reggel példátlan rakétatámadás érte Izraelt a Gázai övezetből. A koncentrációs táborszerű körülmények közé, egy Pest méretű területre összezsúfolt, legalább két és fél millió palesztin fölött uralkodó Hamász-szervezet több mint háromezer rakétát lőtt ki a zsidó államra. Ezt követően a szervezet fegyveresei behatoltak a dél-izraeli határterületekre, ahol öldöklésbe kezdtek, foglyokat szedtek. A válaszcsapással együtt, összességben több ezer izraeli, illetve gázai halottról, sebesültről szólnak az eddigi híradások. Ebben a helyzetben

a kívülállók egyik része általában érzelmi alapon áll ki en bloc a zsidók, illetve az arabok mellett, illetve ellen.

Sok, magára elemzőként, humanista értelmiségiként tekintő is úgy nyilatkozik meg, mintha az izraeli állam minden zsidó érzéseit kifejezné, illetve mintha a Hamász-szervezet minden palesztin akaratával összhangban cselekedne. Az olyan üzenetek csak kevesekhez jutnak el, mint például Böröcz Józsefé, aki a Facebookon fejtette ki: ,,Lévén, hogy Netanjáhú és a Hamász de facto negatív kooperációs politikai játszmát vív, érdekelne, hogy akik lelkesen támogatják az előbbit, tudatában vannak-e annak, hogy így az utóbbit is pártolják – a zsidó, palesztin, keresztény, stb. elemekből álló, diverz és komplex társadalom ELLEN”.

Minthogy nem mindenki előtt volt világos, mit is írt az amerikai Rutgers University professzora, maga fűzött lábjegyzetet a poszthoz: „a szélsőségesek a helyzet kiélezésében érdekeltek mindkét oldalon”. Ahogy én is jeleztem kedden este, egy vitakörben: a köztörvényes bűncselekmény vádja miatt bírósági eljárással, elzárással fenyegetett izraeli miniszterelnöknek – egyébként van-e még a nyugati világban felelős vezető, akivel kapcsolatban nem merült föl hasonló vád, sőt ítélet? – úgy kellett egy ilyen konfliktus, mint éhezőnek a falat kenyér. Nemkülönben a palesztin terrorista szervezet vezetőinek, akik a feszültség fenntartásával, sőt fokozásával igazolhatják létüket.

Ehhez hasonlóan közelített az eseményekhez egyik történész ismerősöm, aki a külföldi kollégájának írt, angol nyelvű levelét velem is megosztotta. Magyarra fordítva idézek belőle:

Tévúton jár, amikor valaki a tragikus eseményekről szól, s általában zsidókról, illetve arabokról beszél nem pedig a parancsokat, az utasításokat kiadó konkrét személyekről, a jeruzsálemi kormányról, illetve a Hamász irányítóiról, s az őket a háttérből mozgatókról. Aki például kész szemet hunyni afölött, amiről a Mércében Bernáth Lackó is ír: „Izraelben jelenleg egy neonácikkal és régi vágású szélsőjobboldaliakkal megtűzdelt kormány védelmi minisztere egy extrém sűrűn lakott terület ellen rendelt el ostromot, megtorlásul a terrorcselekményekre, nem törődve azzal, hogy ez akár népirtáshoz is vezethet”, s aki, akár egy vérbeli náci – állítom én –, „emberszerű állatoknak” nevez minden Gázai övezetbelit.

De ez csupán a belátásnak, a megközelítésnek a legelső szintje. Ha igazán akarunk mondani valamit a mostani támadás okairól, s egyáltalán a zsidó–palesztin viszály hátteréről, az újból és újból megismétlődő lázadásokról, a rövid háborúkba torkollt összecsapásokról, akkor egészen 1947-ig kell visszamennünk. Az ENSZ Közgyűlése ekkor döntött úgy, hogy az addigi brit gyarmaton, azaz Palesztinában létre kell hozni egy zsidó és egy palesztin államot. Csakhogy az utóbbi azóta sem jött létre ténylegesen.

Ebben, már kezdetben, egyaránt részük volt a zsidó gerilláknak és az ellenük támadó palesztinoknak. Ha valaki hitelesen akarja megismerni e kölcsönös kegyetlenségekkel tele időszakot, ajánlom neki Kardos G. György trilógiáját, az Avrahan Bogatir hét napját, a Hová tűntek a katonák?-at és A történet végét. Sokat segíthetnek abban, hogy megértse valaki, miként keletkeztek azok az indulatok, amelyek – a megelőző évezredek után – az utóbbi bő hetvenöt évben tovább tenyésztek e szentnek mondott földön. Mindenekelőtt azért, mert

miközben az izraeli állam folyamatosan újabb és újabb területekre telepítette sajátjait, a palesztinok tere egyre szűkült, és tényleges államba szervezésük mindmáig várat magára, amiben minden itteni és külső érintettnek, közöttük elsősorban amerikai tőkés érdekcsoportoknak része volt és van.

Ha valaki igazán tisztán akar látni, ezt kell mérlegelnie. Mindenekelőtt Izrael, illetve a környező arab államok, nemkülönben Irán és Törökország, s mindazon tőkéscsoportok, az őket képviselő közép- és nagyhatalmak vezetőinek érdekviszonyait, akik a kisemberek mögött keverték és keverik a kártyákat. Ezzel összefüggésben, bár történelmietlen a kérdés, de nem megkerülhető, hogy akkor is megerősödött volna-e a terrorizmus – ami onnan nézve sokak szemében szabadságharcos küzdelem –, ha kezdettől fogva olyan államba tömörülhetnek a palesztinok, amely a nemzetközi közösség egyenrangú tagja?

Aki vagy általában a zsidók, illetve az arabok felett tör pálcát, az áldozathibáztatás ódiumát veszi magára. Tehát, mindenekelőtt azt kell számításba venni, hogy az olajban gazdag közel-keleti térség, illetve a világkereskedelemben alapvető szerepet játszó hajózási útvonalak fölötti ellenőrzés érdekében, az oszd meg és uralkodj elv jegyében lettek kijátszva egymással szemben az itt élők (is). Másrészt, és a fentiektől nem függetlenül, a hidegháború időszakában, a kapitalista és a szocialista világrendszer egyik ütközőzónája volt a Közel-Kelet. Vagyis a gazdasági érdekek ideológiai köntösben is megjelentek, amit csak bonyolít az a pozitívum, hogy

e folyamatok részeként a gyarmati sorból való kiemelkedéshez is tér nyílt.

Nobel Béke-díjakat is osztogattak a különféle kezdeményezésekért több állam- és kormányfőnek, politikusnak – Anvar Szadatnak, Menáhém Begínnek, Jasszer Arafatnak, Jichák Rabinnak, Simon Peresznek, Barack Obamának –, de idővel nyilvánvaló volt, hogy a Közel-Keleten meghatározó szerepet játszó Washington csak a gazdasági és a katonai erőt favorizálja. Miután az 1990-es évektől az amerikai állam által képviselt nyugati transznacionális tőkeérdekeltségek vették át a glóbusz fölötti szinte kizárólagos pénzügyi–gazdasági–katonai ellenőrzést, végképp látszatkezdeményezésekre szorítkozott a közel-keleti, ezen belül a palesztinai térség feszültségeivel való foglalkozás. 

Az utóbbi három évtizedben – csakúgy mint előtte – az USA kormányzatai a mögöttük álló gazdasági hatalmak érdekei szerint rendítettek meg egy sor országot, szerveztek államcsínyeket, hoztak létre, támogattak, fegyvereztek fel akár iszlám terrorszervezeteket. A demokrácia és a szabadság apostolaként megjelenítve magukat a nyugati tőke által uralt médiában, valójában azt képviselték: az Egyesült Államoknak joga és kötelessége, hogy gazdasági és katonai erejével örökkön ellenőrzése alatt tartsa a világfolyamatokat, s mindenkinek előírja, milyen értékrendet kövessen. Vagyis, az említett történész ismerősöm levelének egyik mondatába a palesztin szervezetet is belevéve:

„A fő ellenség nem Izrael – nem is a Hamász, amelynek egyes vezetőivel előbb-utóbb ugyanúgy tárgyalni kényszerülnek, akik a rendezésben lesznek érdekeltek, miként idővel szalonképesnek minősítették az 1940-es évek végének cionista terroristáit, vagy később az iszlamista szervezetek egy részét, mondom én –, hanem a globális kapitalizmus”.

A globális kapitalizmus a maga újgyarmatosítási módszereivel, amelyek azzal is megterhelődnek, hogy a tőkésrendszeren belül éppen átrendeződnek az erőviszonyok. Ennek része, hogy a különböző régiókban – így a Közel-keleten is – olyan nyomasztóvá vált a nyugati diktátum, hogy a felemelkedő regionális hatalmak immár maguk akarják meghatározni a térségükben uralkodó rendet. A törekvések részeként újabb és újabb háttérerők jelennek meg, s használnak fel kilátástalan helyzetbe került tömegeket nemzetközi befolyásuk növelésére, a mostanáig uralmat gyakorlók háttérbe szorítására.

Leegyszerűsítve: az eddigi világcsendőr erejének gyengülésével a nemzetközi tőkés renden belüli befolyások átalakítása zajlik. Aligha tévedek sokat, ha azt gondolom, a Hamász-támadás, s az arra való izraeli kormányreakciók hátterében ezek a folyamatok húzódnak meg. Ezekben a játszmákban nem számít tételnek a néhány millió palesztinai arab sorsa, miként az izraeliek szenvedése sem. Szerintem ezért is jár tévúton, aki a szándékosan egymás ellen hangolt, uszított tömegek akár egyik, akár másik részének sokszor kétségbeesett cselekedeteit szinte szurkolóként ítéli meg, ahelyett, hogy

az egypólusú világ többpólusúvá válásának folyamatában próbálná értelmezni az eseményeket.

Ez ugyan nem enyhíti az áldozatok tragédiáját, de ha megértjük a mozgatórugókat, talán lerövidíthető lesz a vajúdás fájdalmas, akár borzalmakkal tele időszaka, amit olyan események fémjeleznek, mint Jugoszlávia bombázása, Irak megtámadása és szétverése, Líbia megrendítése, Afganisztán további pusztítása, Szíria vagy éppen Ukrajna hadszíntérre változtatása. Aki csupán egy szálat ragad ki e szövevényből, ahelyett, hogy az évekkel, évtizedekkel ezelőtti történésekben meghúzódó eseményeket, a mélyben rejtőző érdekviszonyokat igyekezne feltárni, könnyen lépre megy.

Akár még az is megtörténhet, hogy miközben humanistának tételezi magát, az emberségére apelláló propaganda hatása alatt genocídiumok védelmezőjévé lesz, mert figyelmen kívül hagyja, hogy a fasizmusnak, a nácizmusnak nincs nemzetisége. Az ugyanis rendszerré szervezve-szerveződve a kapitalizmus válságának, vagyis a tőkeviszonyoknak a terméke. Ha valaki igazán tenni akar az emberség nevében, a tőkés rendszerrel kell megküzdenie. Ha csak az embertelenség elleni, kettős mérce szerinti szelektív tiltakozásra futja az erejéből, mert nem akar tudomást venni a számára talán előnyöket kínáló kapitalista rendszerbe kódolt erőszakról, semmit nem érhet el, miként a jó szándékú, ám évtizedek óta terméketlen tüntetések, petíciók sokasága bizonyítja világszerte.#

CÍMKÉP: A Gázai koncentrációs övezetet körbevevő betonkerítés részlete egy őrtoronnyal, bár nagy a valószínűsége annak, hogy a fotón látható házak egy részének helyén ma már romok vannak, s alattuk halottak – „A szélsőségesek a helyzet kiélezésében érdekeltek mindkét oldalon” – (Fotó: Christian Sterzing, Heinrich Böll Stiftung / Mérce)

KIEGÉSZÍTÉS: A francia Histoire et Société (Történelem és Társadalom) portál, külön bevezetővel, teljes egészében átvette  ezt a cikket. Az idén ez már a második. Korábban az 1149. bekiáltást fordították le és közölték. Ebben az Ukrajnában gerjesztett vallásháború egyik járulékos jelenségéről, a műkincsek Nyugaton való úgymond biztonságba helyezéséről írtam.#