Mottó: Megérteni próbálni! Saját érdekünkben...

Május 20-ával, tehát a mai nappal, lejár Volodimir Zelenszkij ukrán elnök mandátuma. Régóta tudja ezt a nyugati világ is, hiszen

hónapokkal ezelőtt ki kellett volna írni az ukrajnai államfőválasztást, s hetekkel ezelőtt meg kellett volna ejteni a szavazást.

Az ukrán hivatalosságok a háborúval indokolják a helyzetet. A parlament háromhavonta hosszabbítja meg a hadiállapotot, márpedig ez alatt nem változtatható meg az alkotmány, nem tarthatók elnök-, parlamenti és önkormányzati választások. Hozzá 2023. november 30-án minden frakcióvezető aláírt egy memorandumot, miszerint elnökcserére csak a háború befejezése után kerülhet sor.

Helyi, tehát kétséges felmérések szerint a lakosság kétharmada elfogadja ezt a magyarázatot. Az ukrán választási bizottság aligha egészen független elnöke egyenesen azt állította: Zelenszkijnek egyszerűen nem áll jogában, hogy másnak adja át a posztját. Bár egyes európai és amerikai képviselők hangot adtak annak, hogy „szabad és becsületes” választást kellene tartani, de a hatalom tényleges gyakorlói nem ennyire kritikusak. Mind Brüsszelben, mind Washingtonban azt hangoztatták: ez Ukrajna belügye.

Ugyanakkor például a posztszovjet térségnek a Kijevhez kritikusan viszonyuló egyes politikusai eddig is diktátorként tekintettek Zelenszkijre, aki teljes ellenőrzés alá vonta a médiát, semmibe vette a kisebbségek és a tényleges ellenzék jogait. Immár formálisan is diktátor lehet belőle. Mindenesetre, a legújabb hírek szerint, hétfőn kiürültek az ukrajnai nagyvárosok utcái. Az emberek attól tartanak, hogy a legújabb mozgósítási rendelet alapján a banderista-fasiszta verőlegényekből, a Donyecben vérengzett azovistákból lett katonai rendőrök az eddigieknél is erőszakosabban vadásszák le az ágyútöltelékként kezelt férfiakat. Ennyit arról, mennyire akarják megvédeni az 1922-es évektől összetákolt országukat az ottaniak.

Egyébként pedig mit ne mondjak? Látott már olyat Európa, hogy egy, a nemzetközi nagytőke által helyzetbe hozott zsarnokot demokratikusan választottak meg, aztán náci diktátorrá vált. Ráadásul, a 2014-es államcsíny utáni ukrán hatalom eleve törvénytelenségek révén alakult ki, amelyre vonatkozóan minden fontos döntést Washingtonban hoznak meg azóta is. Ez akár hathatna fékként is, de ha arra gondolunk, hogy hány önkényuralkodót segített és tartott hatalomban világszerte az amerikai elit, bármi megtörténhet Ukrajnában. Talán nem túlzok, ha azt állítom:

ha az amerikai kormányok által elutált, sőt ellenségként kezelt, bármely államban előfordul hasonló, azonnal mozgósítják a washingtoni és a New York-i médiumokat, a hozzájuk igazodó európaiakat, az ezekből dolgozó szakértőket és a volt szocialista tömb országaiban, a végső soron a nyugati tőkés érdekek képviseletére létrehozott, úgynevezett civil szervezeteket.

Ám, ebben az esetben, nem egyszerűen a szokásos kettős mércéről van szó. Az ukrajnai elnök legitimációjának kérdését az emeli ki a hasonlók közül, hogy az ország területén folyó háborúból akár világégés is lehet. A háború kirobbantását évtizeden át szervezett főleg amerikai körök – az előtérbe tolt politikusok révén lényegében a hadiiparban érdekelt nyugati tőkéscsoportok – immár nyíltan hangoztatják a pusztítás fenntartásában való érdekeltségüket. Láthatóan az az önhitt meggyőződés vezeti őket, hogy a folyamatokat képesek lesznek kézben tartani, ezért nem következhet be a legrosszabb.

Pedig, ha csak az Ukrajna – s immár egyre inkább az Oroszország – területén több mint tíz éve folyó mészárlás és rombolás egyes szakaszait tekintjük, egyrészt nyilvánvaló, hogy időről időre mindkét fél – hogy egyértelmű legyek: az amerikai és az orosz is – rosszul mérte fel tettei következményeit. Másrészt, az elmúlt évtized alatt három, a német és a francia kormány képviselője által is aláírt, továbbá egy, az orosz és az ukrán fél által parafált béke megállapodást tolt félre a Kijev mögé bújt Washington és London.

Ehhez képest még mindig tovább feszítik a húrokat. A nyugati oldal épp azzal tör borsot a moszkvai vezetés orra alá, hogy az ukrajnai háború úgymond „igazságos és tartós” lezárása érdekében a svájci kormány június 15-ére és 16-ára, egy Luzern melletti helyszínen rendezendő békekonferenciára hívta 160 állam- és kormányfőjét. A kezdeményezés több mint szépséghibája – szinte cinizmusa –, hogy

a meghívottak között „ezen a ponton” nem szerepel Oroszország képviselője.

A rendezők szerint, a svájci kormány mindig is nyitott volt Moszkva küldötteinek meghívására, de Oroszország ismételten azt jelezte, hogy nem kíván részt venni a csúcstalálkozón. Ezért majd csak a következő fordulóban számítanak a Kreml delegáltjainak részvételére. Valójában orosz tisztségviselők korábban azzal érveltek: Svájc nem tekinthető semleges közvetítőnek, mert maga is csatlakozott a Moszkva elleni uniós szankciókhoz.

A minap Szergej Lavrov orosz külügyminiszter azt hangoztatta: miként is mehetnének Svájcba, ha meg sem hívták őket. Vlagyimir Putyin államfő a múlt heti kínai látogatását összegző, május 17-én, Harbinban megtartott sajtótájékoztatóján arról beszélt: nyilvánvaló a rendezvény célja. Minél több országot összeszedni, majd kész helyzet elé állítani Oroszországot, ultimátumot intézni hozzá.

Ehhez jön az ukrán elnök legitimitásának ügye. A svájci külügyminisztérium még az év elején azt jelezte: Volodimir Zelenszkij kérésére vállalták a házigazda szerepét. Orosz hírmagyarázók ezért vetik fel azt is:

milyen minőségében lesz jelen az akkorra az elnöki címet már csak bitorló ukrán elnök, akivel immár ezért sem lehet érdemben tárgyalni, s nem csak azért, mert korábban rendeletben tiltotta meg, hogy Ukrajna képviseletében bárki a békéről próbáljon megállapodni a Kremllel.

Újságírók szóvá tették ezt Vlagyimir Putyinnak a fentebb említett sajtótájékoztatón. Törvényesnek tekinti-e május 20-ai után az ukrán elnököt Oroszország? – hangzott el a felvetés. Az orosz államfő ahhoz hasonlóan tért ki az egyenes válasz elől, miként a washingtoni és brüsszeli potentátok: „erre a kérdésre magának Ukrajnának saját politikai és jogi-törvényhozói rendszerében kell megtalálnia a választ. (...) De, természetesen, számunkra van jelentősége. Mert ha az ügy eljut valamilyen dokumentum aláírásáig, természetesen, egy ilyen sorsdöntő területen a hatalom legitim képviselőivel írhatjuk alá a dokumentumokat – ez nyilvánvaló tény”.

Akárhonnan nézem, újabb és újabb fejlemények támasztják alá a Bekiáltásban megjelent, jó néhány cikkemnek azt az állítását, hogy a Nyugatnak, ezen belül az Európai Uniónak az amerikai tőkés körök befolyása alatt álló érdekcsoportjai az Ukrajna felhasználásával folyó proxy-háború kiterjesztését erőltetik. A közvetlen cél egyértelmű:

vissza akarják szerezni az 1991–2000 közötti befolyásukat Oroszországban.

Az 1903-tól többször is meghirdetett washingtoni doktrínák jegyében újból meg akarják szerezni az orosz erőforrások fölötti ellenőrzést. Eszem, ágában sincs szentté avatni, de tény, hogy ennek állt és áll ellen Putyin. Ezzel, s nem mással szolgált rá, hogy zsarnokként, gyilkosként jelenítsék meg a nyugati közvélemény előtt, amelynek nagy része – tisztességes tömegtájékoztatás hiányában – fenntartás nélkül elfogadta és elfogadja a nyugati vezetők úgymond megelőző katonai műveleteit, merényletekre kiadott utasításait, amelyekkel országok vezetőinek likvidálására, tíz- és százezrek elpusztítására, milliók földön futóvá tételére számos esetben került sor csak az utóbbi évtizedekben.

Amíg a külső szellemi, pénzügyi és anyagi erőforrások átszivattyúzásával fenntarthatók a nyugati jóléti társadalmak, az ott élő tömegek nem akadnak ki az olyan eseteken, mint amilyen a felerészben nyugat-európai – főleg német –, illetve orosz cégek közös beruházásában megépült, beüzemelés előtt állt Északi Áramlat gázvezeték felrobbantása volt. Annak ellenére fogadta közöny az esetet, amit nem vizsgáltak ki tisztességesen, hogy a brutális állami terrorizmussal a legszemérmetlenebbül tudtára adták annak is, akinek addig még nem esett le a tantusz, bármilyen áron alá fogják aknázni az eurázsiai gazdasági és politikai együttműködésen munkálkodók törekvéseit.

A robbantás közvetlen hatásaként nyereségesé vált az amerikai palagáz európai eladása. Ám az erről nem beszélő közvélemény-formálók is tudják, hogy a tét ennél jóval nagyobb. Az amerikai érdekkörök által uralt tőkés csoportok szemszögéből az USA világhatalmi szerepének fenntartása forog kockán. Miért, miért nem, miközben a politikusok, a magukat értelmiséginek tekintő  szakértők, újságírók többsége önnön tekintélyét aláásva elhallgatja ezt, főként Vlagyimir Putyin személyes ambícióinak ecsetelésével tömik tele közönségük agyát, ahelyett, hogy arról beszélnének: ezúttal is a kapitalizmus profitéhsége hajtja a százezrek pusztulását okozó háború kerekét.#

Kabai Domokos Lajos