Anélkül, hogy lebecsülném a történelmi személyiség szerepét, tehát a kortárs állam- és kormányfőkét is, akikből majdan a történelmi személyiségek lesznek, vagy nem lesznek, úgy vélem, a túlértékelésük elfedi a mélyben ható, bonyolult társadalmi–társadalomlélektani–gazdasági folyamatokat. Például a közönséggel elhitetik, hogy

♦ Vlagyimir Putyin sötét lelke miatt tört ki az Ukrajna területén folyó háború,
♦ Angela Merkel volt az oka, hogy elárasztották Németországot az illegális és legális menekültek, munkavállalók,
♦ ha nem Donald Trump lenne az Egyesült Államok elnöke, továbbra is a nyugati lenne minden világok legjobbika – legalábbis a fehérek és – miként talán a japánok mondják a külföldön élő társaikra – a tehetősebb fehér-színesek számára.

E mantrák annyira beivódnak a tömegmédiumok által formált gondolkodásmódba, hogy már-már bolondnak tartják, aki vitathatatlan tényekkel, illetve Obamától Bidenen át Trumpig, az amerikai kormányzatok vezetőinek, képviselőinek, a korábbi német, a francia államfők állításaival támasztja alá, hogy – kezdve a fenti első kiemeléssel – Ukrajnában, jól kimunkált stratégia jegyében, több évtized alatt alakították ki azokat a viszonyokat, amelyekkel alkalmassá tették ennek az önmagát és helyét kereső államnak a viszonyait és lakosságának nagy részét egy olyan, az Amerikai Egyesült Államokat helyettesítő (proxy) háborúra, amelynek végső célja – mint már annyiszor  a történelemben, ezen belül a kapitalizmus történetében – Oroszország erőforrásainak a külföldi tőkés csoportok javára hasznosítása.

A bűnbakképzéssel – jelesül Angela Merkel szerepének túlhangsúlyozásával lehet(ett) elterelni a figyelmet arról, hogy a német jóléti társadalom, a német választók viszonylagos tehetőssége egy idő után nem volt fenntartható a külföldről – korábban Törökországból, Jugoszláviából, később, a rendszerváltások után az Európai Unióhoz csatlakozott országokból éppen ennek érdekében szabaddá tett munkaerőáramlás révén – bevándorlók olcsóbb munkaereje nélkül. Minthogy a törökök muszlimok, a jugoszlávok között szintén számosan voltak e vallás hívei, ehhez képest (sokáig) úgy tűnt fel, nem akadálya az integrálódásnak az eltérő kultúrában szocializálódás. Részben ez vezethetett aztán, akár Merkel kancellár részéről is, ahhoz a feltételezéshez, hogy

ugyanez gördülékeny lesz a távolabbi térségekből érkezőkkel is, akik az elsősorban az USA-hoz kapcsolódó tőkés körök érdekei miatt szétbombázott Közel- és Közép-Keletről, Észak-Afrikából, az eredeti és az újgyarmatosítás során kivont nyersanyagok, az ottani társadalmak szövetének felbomlasztása, a világban keletkező értékek pokolian egyenlőtlen elosztása miatt voltak kénytelenek útra kelni halálos veszélyeknek kitéve magukat.

A valódi okok feltárását azonban rendre elfedte és elfedi a merkelezéses (a név igény szerint változtatható, és változtatják is) mismásolás, amivel szőnyeg alá lehet söpörni például az amerikai társadalom hasonló feszültségeit, s fenntartani az USA-n kívüli illúziókat az ott mindenki számára végtelen lehetőségekről, s az úgynevezett olvasztótégely örökkön örökké működéséről. Például azért, nehogy széles tömegek számára publicitást kapjon a harmadik ipari, vagyis az informatikai forradalom kárvallottjainak minden eddiginél átláthatatlanabb, mert pszichikai eszközökkel történő kizsákmányolása.

Az utóbbit illetően, miközben a periférián, a félperiférián, de a centrumországokban is fennmaradnak a kizsákmányolás korábbi kényszerítő eszközei – a nyomorból való kitörési vágyra építés, az akár fölös fogyasztási javakhoz hozzájutás lehetőségével kecsegtetés miatti túlhajszolás felvállalása – a digitális kapitalizmusban a kezdetben kifejezetten vonzónak látszó munkakörökben az önkizsákmányolás egyrészt tömeges kiégéshez vezet, másrészt, miként Szalai Erzsébet ezt is bemutatja, az újabb nemzedékek jelentékeny rétegeiben már az is kérdésessé válik, hogy

külső, például családi segítség nélkül képesek-e fenntartani azokat a körülményeket, amelyek biztosítják munkaerejük hosszú távon való újratermelését.

Az egyén – de nem túlzás: az emberiség egészét – érintő, effajta lényegi kérdések taglalása helyett publicisták, szórakoztató televíziós és rádiós beszélgetések, internetes podkasztok, influenszerek, humoristák tömege múlatja az időt azzal, hogy milyen hatást gyakorol világunkra Putyin, Merkel, Trump, Hszi Csin-ping, Orbán Viktor, Magyar Péter, anélkül, hogy a háttérben rájuk is ható erőkről akárcsak egy szót ejtene.

De mielőtt még nekem esne valaki! Nem azt állítom, hogy a politikusok személyiségének, tetteinek, nyilatkozatainak vizsgálata értelmetlen lenne, s hogy ne tudnám magam is, sok múlhat rajtuk, csupán azt, amit már leszögeztem fentebb: ha csak erre fókuszálunk, akkor elfedjük a mélyben ható, társadalmi–társadalomlélektani–gazdasági folyamatokat.

Belefutva egy, a Friedrich Merz német kancellár-várományossal foglalkozó, hozzám sokadik áttétellel jutott elemzésbe, ugyanez a benyomásom támadt. Peter Hanseler: Németország Führere – Friedrich Merz a háború és a költekezés őrületében című cikkével előbb a Facebookon, majd egyik korábbi megjelenési helyén, a ZeroHedge portálon találkoztam. Az írás bombasztikus kezdőmondata:

„Több mint 80 év után Németországnak ismét van egy Führere, aki semmivel sem marad el a régitől a hazugság és a megalománia tekintetében, miközben olyan összegeket költ, amelyek a legtöbb ember számára elképzelhetetlenek.”

A Svájcban született, Zürichben és a washingtoni Georgetown Egyetemen diplomát szerzett, németül, angolul és oroszul beszélő elemzőről a cikk általam eredetileg látott egyik megjelenési helyén sem derült ki, hogy Moszkvában él, aminek nem szeretnék túlzott jelentőséget tulajdonítani, de a tőlem korrekt tájékoztatást váró olvasó érdekében ezt sem fogom elhallgatni. (Számomra közvetlenül a cikkem élesítése előtt derült ki, hogy az illető a három nyelvű „Egy Hang Oroszországból” – Voice from Russia, Stimme aus Russland, Голос из России – portálon publikál, állítása szerint az orosz kormány- vagy más ottani szervezetek támogatása nélkül, miután – feltehetően a szankciók miatt – megszűnt moszkvai ingatlanügynöksége.)     

Peter Hanseler a német üzleti világ lapja, a Handelsblatt hosszas indoklását idézi, s ennek alapján minősíti őrültségnek Friedrich Merz-nek, a német Kereszténydemokrata Unió elnökének – akinek pártja szerezte a legtöbb szavazatot a 2025-ös német szövetségi választáson – azt a felvetését, hogy Németország hatalmas összeget vegyen fel főleg hadsereg- és infrastruktúra-fejlesztésre. Ennek várható mértéke megduplázná a német államadósságot, ami a bruttó hazai termékhez viszonyítva 125%-os adósságarányt eredményezne, amivel a szövetségi köztársaság a 158%-os rátájú Görögország közelébe kerülne. És ebben nincsenek benne a kamatterhek. A Mercedes-Benz és a BMW profitját véve alapul azt állítja a szerző:

„A német autóipari óriások akkor sem tudnák kifizetni ennek az őrületnek a kamatát, ha minden nyereségüket Berlinbe küldenék”.

Tény, hogy március 18-án, az új parlament március 25-ei megalakulása előtt – amelyben az ellenzéki AfD miatt már nem lehetett volna kétharmados többséggel módosítani az alkotmányt, kiszélesítették az úgynevezett adósságféket. Ezzel lehetővé tették, hogy akár 70 százalékkal növekedhessék a német államadósság.

Elfogadtak egy 500 milliárd eurós gigacsomagot is. Két speciális költségvetési alapot hoztak létre a védelmi kiadások, illetve az infrastruktúra-befektetések finanszírozására, amelyeken keresztül a következő 10–12 évben hatalmas összeget, 1000 milliárd eurót költ majd el a német állam. A Zöldek követelésére egy 100 milliárd eurós klímavédelmi alap is bekerült a csomagba. Feltételezem, ehhez jönnek még a szokásos költések, s így alakul ki az elemző által az eredeti cikkében részletesen bemutatott, 1700 milliárd eurós Handelsblatt-számítás.

Az elemző, aligha minden alap nélkül össztüzet zúdítva Friedrich Merz-re, mások nyomán is megállapítja, hogy „egy ember, akit még kancellárrá sem választottak, mégis a Német Szövetségi Köztársaság történetének legnagyobb hitelfelvételéről tárgyal a választásokon vesztes pártokkal, egy olyan Bundestagban, amely már régen feloszlatta magát”. Hozzáteszem: a többek által az internet több magyar felületén is tetszéssel fogadták ezt az értékelést, amely azért is elmarasztalta a kancellárjelöltet, mert Merz nem hajlandó koalícióra lépni azzal az Afd-vel, amely békét akar Oroszországgal. Azzal az országgal, amely

megbocsátott a németeknek azért, mert 27 millió szovjet ember halálát okozták, s amely a Németország gazdasági felemelkedésének egyik alapját jelentő, olcsó energiahordozókat szállította évtizedeken át, s most is békét akar, miként az amerikaiak.

Az elemző általában is felrója a német vezetésnek – ezen belül külön is kitérve a külügyminisztersége alatt Németországot a nemzetközi porondon úgymond nevetség tárgyává tevő, a terroristákból álló új szíriai kormányhoz bújó, képzettség, intellektus és jó modor nélküli, a helyét az ENSZ-ben megtalálni remélő Annalena Baerbockot –, hogy egyrészt Kína ellen dolgozik, amely a németekkel ellentétben nem aludta át az elmúlt évtizedeket, másrészt nem akar igazodni a politikai fordulatot végrehajtott USA jelenlegi adminisztrációjának törekvéseihez sem.

Sok tekintetben megértem, sőt elfogadom a cikkíró Peter Hanseler álláspontját, mégis hiányérzetem van. Igen érzelemdús a szövege. Alkalmas a pro és kontra indulatok gerjesztésére, de nekem igen sovány az a magyarázat, hogy az egész egy hirtelen hatalmi helyzetbe került őrült műve lenne. Szó szerinti fogalmazásban: a kancellárvárományosnak „elment az esze”. Ha 10 évvel ezelőtt Friedrich Merz mostani viselkedését egy németnek körülírtad volna, téged nyilvánítottak volna őrültnek, és minden további nélkül zártosztályra küldtek volna. A hiányérzetemtől vezetve, a Facebookon az alábbi kommentet fűztem ehhez a magyarázathoz.

És ezzel visszatértem a cikkem kezdő gondolatához. Ha az elemző nem fedi fel a kortárs állam- és kormányfők – a lehetséges történelmi személyiségek – kapcsolati hálóját, életének előző állomásait, s azoknak a főbb szervezeteknek, intézményeknek céljait, amelyekkel lekötelezettségi viszonyba került, s ha mindezt nem próbálja a jelenünket meghatározó kapitalizmus törvényszerűségei alapján értelmezni, inkább csak a tanácstalanságot gerjeszti, viszonyítási alap hiányában értelmes cselekvésbe nem forduló indulatokat ébreszt.

Ez történik ma a putyini Oroszország viszonyainak, az Ukrajna területén folyó, sokféle érdeket tükröző háború jellegének megítélésekor. Zelenszkij látszólag megmagyarázhatatlan, jóllehet minden valószínűség szerint a Trump által képviselt mélyállami-tőkésgazdasági körök ellenlábasai által tüzelt, a Trump–Putyin-megállapodás ellenére, és azóta, többek között az orosz energetikai rendszert főleg a külfölddel összekötő objektumai elleni, naponta ismétlődő rakétázásban is megnyilvánuló makacsságának értékelésekor – már, ha ezekről egyáltalán tudomást szerezhet a nyugati médiából a közönség. Az Egyesült Államok-beli fordulathoz való viszony kialakításakor. Az Európában fenyegető népvándorlásként érzékelt, migrációs folyamatoktól való rettegéskor. Az egyelőre leginkább technikai érdekességek révén megjelenített digitális kapitalizmus következményei miatti félelem kivetítésekor. Persze, én csak a látleletet jegyezhetem le, a hiányérzeteimet fogalmazhatom meg. Még ezeket is csak a tévedés kockázatával, azt remélve, hogy lesznek, akik mindezt mérlegre teszik…#

Kabai Domokos Lajos