Gyakran zárom le például az Ukrajna területén folyó háborúval kapcsolatban az olvasóim és a köztem kialakult, egymás melletti elbeszélést – aminek ugyebár köze sincs a vitához –, hogy

a propaganda a témát nem az összes ismert körülménnyel összevetve tárgyalja, hanem az általa erkölcsösnek minősített felfogás jegyében kijelölt céloknak megfelelő indulatok kiváltásra legalkalmasabbnak tartott részleteket emeli ki a folyamatokból, amelyek kezdőpontját önkényesen határozza meg.

Ez persze sűrítmény. De a lényeg, hogy aki a kiemelésben vázoltakra épített sugalmazásokat érzelmektől vezérelve magáévá teszi, csak áltatja önmagát azzal, hogy közelebb kerülhet a megértéshez. Eközben jól tudom, hogy az esetek többségében hiába jövök elő azzal is: nincs értelme erkölcsre apellálni egyik állam esetében sem, mert az érdekek által vezérelt hatalmi játszmák határozzák meg a politikusok kijelentéseit.

A történteknek az előre kiagyalt konstrukciókhoz igazítása, a logikátlanság csapdájából egy másik szál előrángatásával való menekülés, az idősíkok utólagos cserélgetése, az erőltetett analógiák nem helyettesíthetik az eseményeknek, amennyire egyáltalán lehetséges, az adott kor viszonyai közé illesztett, nem pedig a mai gondolkodásmód által meghatározott elemzését.

Krausz Tamás: Történetírás és emlékezetpolitika című kötetének előszavában példák sokaságán keresztül villantja fel, hogyan hatja át a propagandának alárendelt, avagy annak helyébe lépő emlékezetpolitika a régebbi múlt eseményeinek minősítését. Ami, meglátásom szerint, bizonyos értelemben újszerű: immár nem csak a tegnapelőtti, de a tegnapi múlt, sőt a ma történt is átíródik a tömegtudatban. Egyrészt azért, mert a régebben kialakított politikai klisék eleve áthatják a mai értékelést, másrészt azért, mert

a tényleges gazdasági-politikai hatalomnak a tőkeérdekek mögött láthatatlanná vált letéteményesei az internettel azonnali hatású, a klasszikus médiumok tartalmát is a tömegbefolyásolási láncolatba fűző eszközhöz jutottak.

A tömegemlékezet-programozás körülményei között egyetlen esély van az önazonosság megőrzésére – az elemzés. Az olyasfajta elemzés, amiről Szalai Erzsébet: Mi a munka és ami a kapitalizmus? című, vékony, ám mondanivalóját tekintve annál súlyosabb esszékötetének e heti bemutatóján, (a linkkel elérhető videón: 1:16.14-nél) azt mondta Melegh Attila szociológus:

„Szalai Erzsébet (…) történeti elemzést végez. Vagyis rendes marxista, Azt csinálja, hogy a válság következtében előkerülő különböző helyzetek és tudatállapotok hogyan épülnek bele a későbbiekben a történelem folyamatába. Ezt nagyon kevesen csinálják, mert mindenki jujogni szeret. Jaj, mi történt az egyetemeken!? A tőke maga alá gyűrte őket… Jaj, mi történt a munkaszervezéssel!? Mindenki jujog, moralizál. Kantiánus alapon elgondolja, milyen jó lesz, ha nem ez lesz, és akkor ez lesz a szocializmus… Nem! Egy marxistának a történelmi folyamatokat kell elemeznie, a dinamikát meg kell ragadnia, és ha ezt nem tudja, akkor nem teljesíti (a feladatát). Erre jó a marxizmus…”

Hogy mennyire időszerű volt ennek kimondása, azt számomra az a kijelentés is jelezte az egyik tévécsatorna másnapi vitaműsorában: „A nyugati jóléti állam azért alakulhatott ki, mert a kapitalista társadalomban uralomra jutott a keresztényi szeretet”. Hát nem! Még ha Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című művének felületes értelmezői esetleg erre a következtetésre is jutnának, ha belelapoznak Szalai Erzsébet most bemutatott kötetébe, akkor annak 12-17. oldalán többek között azt találják:

Akárhogy keresem: egyik fázisban sem látom a keresztényi szeretet megnyilvánulását. Ellenkezőleg. Miként a bemutatón Szalai Erzsébet említette: a ’90-es években készült újabb dokumentumfilmek láttán megdöbbentette, hogy eltűnt belőlük a munkás, egyáltalán a dolgozó ember. Mint mondta: „Tabusítva lettek a munkások, a gyárak, a kizsákmányolás”. (A videón: 45.30-tól) Megjegyzem: a Press & pr című könyvem 2005-ös kiadásának 185. oldalán egy ábrán is bemutattam, hogy a tőkeérdekeknek alárendelt tömegmédiumok hatására miként változott meg – ma már úgy fogalmaznék: miként alakították át – a közönségnek a híres, illetve a hétköznapi emberek különös, illetve hétköznapi tettei iránti érdeklődését, ami lényegét tekintve egybeesik a most bemutatott kötet szerzőjének a dokumentumfilmekkel kapcsolatos tapasztalatával.

Egyúttal, főleg a fenti harmadik pont válasz annak az ismerősömnek is, aki a minap azt kérdezte az egyik, az ukrajnai helyzettel foglalkozó írásom kapcsán: „Miért nem saját kizsákmányoló(ito)k ellen fordítjá(to)k a fegyvereket?” A kérdést nem azért nem vonatkoztattam csak azokra az ukrajnaiakra, akiket összefogdosnak, és – Putyin ide vagy oda – mindenekelőtt a Washingtonhoz kötődő tőkeérdekek miatt kirobbantott háború poklában áldoznak fel, hanem azért sem, mert tudjuk, hogy az I. világháború előtt miként fordították egymás ellen a különböző nemzetek munkásait.

A mai Ukrajnát ugyanígy jellemzi a nacionalista érzület egészen végletes felszítása. Ez, a tőkés célok – jelesül az ukrán fegyveres erőknek az 1990-es évek elejétől a NATO-ba való betagolásával nyomatékosítva az ukrajnai termőföldek megszerzése és a palagázmezőkre Petro Porosenko alatt Joe Biden közreműködésével kizsarolt koncessziók után, a jelenlegi Trump-adminisztráció alatti, a ritkaföldfémekkel kapcsolatos, immár leplezetlen ügylet – érdekében alkalmazott állami erőszak együtt olyan helyzetet teremt, amelyben

az egyénnek esélye sincs arra, hogy szembe szálljon az ellene brutálisan fellépő hatalommal.

Mindezzel nem számolni minimum szűklátókörűség, de inkább áldozathibáztatás. Ezen túlmenően pedig – és itt jön a válasz másik, a felvetésnek nem csak a perifériák, a háborús övezetek, hanem a centrumországok dolgozóira való úgymond passzivitására való áthallásra reagálás – nem kerülhető meg a szembenézés azzal, hogy a mai kapitalizmusban mennyire izolált az egyén, aki a mostanra hálózatszerűen bonyolult tőkerendszer által láthatatlanul finanszírozott politikai pártok, kormányok és médiumok mechanizmusai között elveszve megfosztatik az érdemi pártoktól, a szakszervezetektől, a szolidáris munkatársi és családi közösségtől, s persze sokkal inkább, mint bármikor, elidegenedik saját tevékenységétől és önmagától is.

Szalai a kötetének főleg az 54. oldalától bontja ki ennek a rejtettségnek az összetevőit, hogy a végén kijelentse: „el fog érkezni egy pont, amikor a válság manifesztálódik, és a rendszer összeomlik. (Hogy ez miként következhet be többek között a mesterséges intelligencia uralma, a megszokott értelemben vett profit értelmetlenné válása miatt, arról bővebben a kötetben – KDL) Ekkor fogunk túllépni a kapitalizmuson, mellyel megkezdődhet az aranykor, a munka nélküli társadalom – pontosabban, mint másutt kifejti a szerző: az önkiteljesítő, önmegvalósító munka – kora. Az óbaloldal értelmisége és szervezetei a munka glorifikálásával csak hátráltatni tudják ezt a folyamatot” – dörren ránk végül Szalai Erzsébet, aki könyvének bemutatóján is arra figyelmeztetett:

„Vagy a mindent elpusztító háború lesz, vagy a mesterséges intelligencia fog uralkodni rajtunk, s ezek elkerülésére kellene kidolgozni koncepciókat az antikapitalista baloldalnak!”

Dacára ennek a baljós végszónak, osztom a bemutatón felszólalt Gagyi Ágnes szociológus véleményét, aki azt mondta (a videón: 40.30-tól), hogy „jó olvasni ezt a könyvet”. A kötet által inspirálva kifejtette, hogy

Belátom, nem könnyű mindezt megemészteni, mert könnyebb a fejünkbe betöltött egyszerű klisékhez igazítani a valóságot, a téveszmékre alapozott érzelmeknek engedni a valóság rejtett összefüggéseinek feltárására törekvés helyett. De már csak az önbecsülés érdekében is meg kellene próbálni az utóbbit! Egyébként, tényleg vége lesz... #

Kabai Domokos Lajos