A Krímmel kapcsolatos dokumentumfilm is oka lesz, ha az Oroszország elleni akciók veszítenek lendületükből a következő napokban.

Bemutatta az orosz állami tévé azt a dokumentumfilmet, aminek előzetesét meghamisítva napokon keresztül tartotta izgalomban a média a nyugati világot. Ezt követően ugyanez a nyugati média a Vlagyimir Putyin ellen elkövetett puccsról röppentett fel hírkacsákat. Talán épp akkor, amikor a különálló, záró interjút vették fel az orosz államfővel. Aztán a hétvégén, néhány órával a dokumentumfilm vasárnap esti adásba kerülése előtt, az elnök haláláról értekezett a mi szabad, pártatlan és hiteles médiánk, és azt terjesztette, hogy a pravoszláv egyház főpapjai már az orosz elnök utódjáról is megegyeztek.

Azóta Putyin ismét megjelent a nyilvánosság előtt. De nem olvastam, nem hallottam, hogy akár egyetlen szerkesztőség is bocsánatot kért volna azért, mert becsapta a közönséget. Ezzel szemben biztos vagyok abban, hogy az elmúlt huszonnégy órában már ízekre szedték a „Крым. Путь на Родину”, azaz a „Krím. A hazatérés útja” című alkotást a világ hatalmi centrumaiban. Egyrészt azért, hogy megértsék az orosz vezetés indítékait, kihüvelyezzék belőle jövőbeni szándékait, másrészt azért, hogy – talán már ma – a film részleteit kiragadva megindítsák a propaganda hadjáratot. Emellett nyilvánvaló, hogy a kétórás mozi hamarosan tananyag lesz a katonai akadémiákon és a diplomataképzőkben.

Magát és híveit biztosan sikerélményhez juttatta március 15-ei beszédével a miniszterelnök, csak az ország nagyobb részéről feledkezett el.

Az őt hittel hallgatók fülének kedves, sőt lélekerősítő beszédet mondott Orbán Viktor március 15-én, Budapesten, a Nemzeti Múzeum lépcsőihez ácsolt emelvényen. A lelkes, olykor kifejezetten hosszan tartó tapsok, a viktorozások, az olykori kiszólásokat kísérő derültség azt jelezte, hogy olyan szónoklatot sikerült összeállítani, amelynek hatása révén hosszú idő után először juthatott sikerélményhez a miniszterelnök.

Jól is lenne ez így, ha nem törődnénk a beszéd tartalmával ellentétben fölöttébb bonyolult történelem tényeivel, meg az ország és az ország lakosságának mai helyzetével!

Ukrajnában már tudják, hogy azok lapítanak leginkább a hátországban, akik korábban megszállottan szították a háborús lázat, s hogy a legrosszabb béke is jobb, mint akár egy helyi fegyveres konfliktus.

Az ukrán háborús uszítók elleni röpirat bizonyos Ruslan Vegner Facebook-oldaláról, többszörös megosztás után került elém. Szövege magyarul így hangzik: »Ukrajna Fia! Segítsd a hazafiakat abban, hogy megkapják a behívót! A szomszédod erkélyén ukrán zászló leng? A szomszédaid a Majdanon ugrabugráltak? A kollégád borscsot vitt a Majdanra a banderistáknak? Naponta látsz srácokat „Putyin f..” trikóban és „B... meg magad Putyin” karpereccel, gépkocsit PTN-MAF* rendszámmal? Jelentsd a kiegészítő parancsnokságnak a banderista szomszédodat, aki rejtőzködik a mozgósítás elől? Teljesítsd ukrán hazafiúi kötelezettségedet! Miért NEKED kell meghalnod HELYETTÜK a Donyec-medencében? Ne engedd, hogy a „hazafiak” a hátországban rejtőzködjenek? Ajándékozz mindegyiknek a katonai kiegészítő parancsnokságra szóló értesítést!«

Ha nem lenne világos, Ukrajnában sem tetszik mindenkinek a Keleten zajló háború, s főként az nem, hogy akik erre az összecsapásra oly sokakat feltüzeltek, azok nagy része a hátországban lapít. Hogy miért dühösek rájuk sokan, arról – ha máshonnan nem – az Index és a Népszabadság hézagpótló írásaiból kaphat képet az olvasó. Ebben a harcteret megjárt kárpátaljai magyar katonák, illetve civilek vallanak rettegéssel, nélkülözésekkel teli élményeikről, arról a kiszolgáltatottságról, amelybe kerültek.

Szabadabb az orosz sajtó Ukrajna ügyében, mint az amerikai sajtó Oroszországéban – hangzott el az Euronews-ban, jóllehet a Krímmel kapcsolatos Putyin-mondatot ez a csatorna is hamis sugalmazásra használta.

Pár percre rés támadt az Euronews védelmi rendszerén, amely eddig határozottan arra volt hivatott, hogy fenntartsa Európa lakosságában azt a hitet, hogy az EU világa minden világok legjobbika. A The Network című műsorban vitatkozók: Elmar Brok, az Európai Parlament német képviselője, a külügyi bizottság elnöke, a jobbközép néppárti frakció tagja, Fraser Cameron, egykori brit diplomata, a nyugati értékrendet képviselő EU-Oroszország Központ igazgatója, továbbá Gilbert Doctorov, akit az amerikai Committee for East-West Accord, azaz a Kelet-nyugati Egyetértés Bizottság képviselőjeként aposztrofált a műsor. Egyébként a Harvard College egykori hallgatójáról van szó, aki a New York-i Columbia Egyetemen szerzett történész doktori címet, majd negyedszázadon keresztül dolgozott amerikai és európai multinacionális cégeknél, hogy elősegítse azok oroszországi és kelet-európai terjeszkedését. Ezen túlmenően cikkeiben, könyveiben követi térségünk eseményeit.

A műsorvezető villámkérdéseire épülő beszélgetés azt volt hivatott feltárni, kinek állhatott érdekében a Vlagyimir Putyin elnököt élesen bíráló politikus, Borisz Nyemcov halála. Hogy e tekintetben mire jutottak a vitatkozók, azt nézze meg a műsor magyar változatában és leirásában az érdeklődő. Én itt és most csupán a putyini Oroszországot mindenestől elítélő, ellene újabb és újabb szankciókat követelő német Elmar Brok és az ő oldalán megnyilatkozó Fraser Cameron, illetve a velük szemben állást foglaló amerikai Gilbert Doctorov pourparler-jára hívom fel a figyelmet.

Nem kellene feledni, hogy Oroszország az egyik bástyája az Európa irányába terjeszkedő szélsőségesek elleni küzdelemnek. Miközben a KGB utódszervezetének igazgatója Washingtonban értekezik, sokan még a szerelmi életüket is a putyinozás jegyében szerveznék.

Magam is hallottam, amikor az orosz állami tévé szombat déli híradójában Alekszandr Bortnyikov, Oroszország Szövetségi Biztonsági Szolgálatának (FSZB) igazgatója bejelentette, hogy őrizetbe vettek két gyanúsítottat Borisz Nyemcov politikus gyilkossági ügyében. A letartóztatottak neve Anzor Gubasev és Zaur Dadajev. Bortnyikov közölte, hogy az illetők kaukázusiak. Az Interfaksz hírügynökség közelebbről meg nem nevezett forrásra hivatkozva azt állítja, hogy a feltételezhető gyilkosokról van szó, akiket besúgók adtak föl, s akiknek azonosítását az akcióhoz használt gépkocsiban talált biológiai minták és az utcai kamerák felvételei segítették.

Természetesen, attól még, hogy kaukázusiak a feltételezett gyilkosok, a megrendelő bárki lehetett. Miközben az esetet követően putyinozástól zengett a nyugati világ minden propaganda fóruma az internettől az amerikai képviselőház külügyi bizottságáig, magam azt képviseltem, hogy az orosz államfő, aki persze maga sem galamblelkű, kifejezetten ellenérdekelt volt abban, hogy végezzenek a hazájában ma már marginális szerepet játszó, ott alig ismert Nyemcovval. Továbbra is a Bekiáltás blogtérben felsorolt indítékokat tekintem érvényesnek:

A komáromi Duna-híddal kapcsolatos vállalást ő maga teljesíti és az is ő, aki úgymond megküzd saját kormányzatának bürokráciájával.

Egy rövid bejátszás egyenetlen fogalmazásmódja ütötte meg a fülemet a Klubrádió hírei között, a linkkel elérhető adásrészlet hatodik percében. A hang Orbán Viktoré volt. A miniszterelnök a Suzuki esztergomi gyárában beszélt abból az alkalomból, hogy a 85 éves Szuzuki Oszamuval, a japán autógyár tulajdonosával közösen indította el az új Vitara modell sorozatgyártását. Orbán Viktor többek között ezt mondta:

„Három éven belül átadjuk az új, nagy teherbírású komáromi Duna-hidat. Ennek az előkészületei, jelentem tisztelettel, haladnak. A korábbi vállalást időhatáron belül teljesíteni is tudom. A másik vállalásunk az volt, hogy az Esztergomot az 1-es autópályával összekötő gyorsforgalmi utat meg fogjuk építeni, és lehetőleg már ’18-ban átadjuk. Erre még mindig van esély. Óriási harcokat vívok a magyar kormányzat, a saját kormányzatom bürokráciájával, hogy megértessük, hogy föl kell gyorsítani a munkálatokat ahhoz, hogy határidőn belül ez a beruházás elkészüljön…”

A magyar újságírók, közszereplők és internetes véleményformálók egész hada határozottan tudja, kinek a megrendelésére hajtották végre Borisz Nyemcov meggyilkolását.

Kinek az érdeke, hogy megöljék az orosz ellenzék egyik vezetőjét másfél nappal egy nagyszabású moszkvai tüntetés előtt?

Kinek az érdeke, hogy a gyilkosság miatt a demonstráció résztvevőinek indulatai kiszámíthatatlan atrocitásokhoz vezethessenek?

Kinek az érdeke, hogy ezt a gyilkosságot az orosz fővárosnak már-már egy szakrális pontján hajtsák végre? Vagyis ott, ahonnan az esetről tudósító hírügynökségek kamerái egyetlen képbe foghatják be a merénylet helyszínét a teljes pompájában ragyogó Kreml épületegyüttesével, azaz Vlagyimir Putyin államfő székhelyével.

Kinek az érdeke, hogy amikor végre megjelenik az első reménysugár az ukrajnai helyzet rendezésére, s ennek következtében Angela Merkel engedékenyebb hangot üt meg Oroszországgal kapcsolatban, egy politikainak látszó gyilkosság megszakítsa ez a folyamatot?

Kinek az érdeke, hogy röviddel a gyilkosság után a nyugati országok állam- és kormányfőinek egy része, köztük is mindenekelőtt Barack Obama amerikai elnök, baljós üzenetet küldhessen az orosz államfőnek gyors és átlátható, minden részletre kiterjedő nyomozást követelve? (Jut eszembe, hol is tart az 1963-as Kennedy-gyilkosság nyomozása?)

A világ új befolyási övezetekre való osztásának folyamatában célszerű értelmezni a magyar kormányfő sasszézásait. (Új: a végén értékelheted a cikket.)

Teljes joggal vádolja Orbán Viktort az európai közösség elárulásával az a Gyurcsány Ferenc, aki korábban maga is szívélyes és magánemberi gesztusokat tett Vlagyimir Putyinnak – írja Révész Sándor a Népszabadságban. A konkrét ügyben nem osztom az általam nagyra becsült szerző véleményét. Azt pedig, hogy Orbán hogyan, s miért árulta el a liberálisokat, intézzék el egymás között. Az Európára való hivatkozás azonban más lapra tartozik. Az állítás ilyen megfogalmazása ugyanis azt feltételezi, hogy létezik egy egységes európai közösség, s ezt az egységet egyedül a magyar miniszterelnök veszélyeztette azzal, hogy Budapesten látta vendégül az orosz államfőt.

Valójában az Európai Uniót ellenérdekek szabdalják!

A kérdés most az, tényleg akkora katasztrófa volt-e ez a látogatás magyar, illetve európai szempontból?

Az Orbán–Putyin sajtótájékoztató után több liberális hírmagyarázó is azt állította: a találkozón nem történt semmi említésre méltó. Magyarország nem nyert semmit azzal, hogy a Kreml autoriter hatalom kiépítésén munkálkodó ura, az USA által ismét a gonosz birodalmának kikiáltott Oroszország vezetője lehetőséget kapott arra, hogy munkalátogatásra jöjjön Budapestre. Vlagyimir Putyin ezzel demonstrálhatta, hogy van olyan európai uniós és NATO tagország – történetesen Orbán Viktor Magyarországa – amely nem hárítja el a közeledését.

Az elmondottak alapján nyilvánvaló az orosz vezető nyeresége. Ellenben Orbán Viktor ismét célpontja lesz a nyugati sajtónak, illetve a zsebükben különféle országok útleveleivel cikázó hazai csahosoknak többek között azért, mert enyhén szólva újra pozicionálta Putyin elnököt, amikor elismerte azt a teljesítményt, amivel a kilencvenes években, főként amerikai tőkések és az oroszországi komprádor oligarchák közreműködésével romba döntött Oroszországot feltámasztotta. Ráadásul a magyar miniszterelnöknek most azért is főhet a feje, hogy elfogadja-e az orosz államfőnek a győzelem napjára szóló meghívását. Mellesleg miért ne fogadná el? Gyomorforgató az a hozzáállás, amely nem akar fejet hajtani a Szovjetunió 25-30 millió polgárának második világháborús áldozata előtt, s amely már megmutatkozott az auschwitzi megemlékezésen is!

Mindennek azonban még előtte vagyunk. A kérdés most az, tényleg akkora katasztrófa volt-e ez a látogatás magyar, illetve európai szempontból?

Abban a hipnotikus állapotban, ami a putyinozáskor áll elő a tudatunkban, képtelenné válunk arra, hogy túllépjünk a primitív sugalmazásokon.

A magyar liberális újságírás egy ideje talán leggyakrabban hivatkozott axiómája, hogy Orbán Viktor Vlagyimir Vlagyimirovics Putyint másolva teszi Magyarországgal, amit tesz. Aczél Endre is erre a tételre építi a Népszabadság február 14-ei számában megjelent, A Moszkva–Kötcse-vonal című cikkét. „Orbánra nem maradt hatás nélkül, amit Putyin odahaza művelt” – szögezi le a jeles publicista, majd több olyan mozzanatot idéz fel a két politikus tevékenységéből, amelyek akár azt a látszatot is kelthetik, hogy a magyar miniszterelnök szinte árgus szemmel figyeli, mit művel az orosz elnök, majd ezt maga is utánozza.

Kétlem, hogy ennyire közvetlen lenne a hatás. Amikor különféle újságírói és politikai elemzői megnyilatkozásokban már-már az a kép rajzolódik ki, hogy Orbán egyfajta Putyin-klón, bennem az a benyomás támad, hogy csupán a magyarországi rendszerváltáshoz fűzött vágyakhoz képest enyhén szólva zavarba ejtő folyamatok lehető legegyszerűbb, mindenki által könnyen felfogható, és a nagy többséggel könnyen elfogadtatható magyarázatáról van szó. Ennek során a feltevésüket igazolják a szerzők bizonyos eseményekkel, módszerbeli hasonlóságokkal. Eközben figyelmen kívül, vagy csupán homályban hagyják azokat a jelenségeket, amelyek nem támasztják alá elméletüket.