Magát és híveit biztosan sikerélményhez juttatta március 15-ei beszédével a miniszterelnök, csak az ország nagyobb részéről feledkezett el.

Az őt hittel hallgatók fülének kedves, sőt lélekerősítő beszédet mondott Orbán Viktor március 15-én, Budapesten, a Nemzeti Múzeum lépcsőihez ácsolt emelvényen. A lelkes, olykor kifejezetten hosszan tartó tapsok, a viktorozások, az olykori kiszólásokat kísérő derültség azt jelezte, hogy olyan szónoklatot sikerült összeállítani, amelynek hatása révén hosszú idő után először juthatott sikerélményhez a miniszterelnök.

Jól is lenne ez így, ha nem törődnénk a beszéd tartalmával ellentétben fölöttébb bonyolult történelem tényeivel, meg az ország és az ország lakosságának mai helyzetével!

Orbán Viktor hiányérzetének adott hangot, amikor azzal kezdte a beszédét: „Legyen béke, szabadság és egyetértés!” A kívánságban közvetve az fogalmazódik meg: ma nem ilyen a helyzet. Ha ugyanis ilyen lenne, értelmetlen lenne ezeket óhajtani. Ám egy ilyen felütés után az lenne logikus, ha a szónok azt bontaná ki, mit kellene tenni, hogy ténylegesen is béke, szabadság és egyetértés hassa át az országot. Ő azonban úgy döntött, hogy nem a földhöz ragadt problémákkal foglalkozik, hanem a gőggel párosuló nemzeti büszkeséget fogja táplálni. Csupa olyat mond a híveinek, amitől azokban megerősödik egy bizonyos értelemben mégiscsak nagy nemzethez való tartozás és a kiválasztottság érzése.

Hogy elérje célját, rögvest az irracionalitás világába röpítette hallgatóságát. Szinte észrevétlenül azonnal hidat teremve önmaga és 1848. március 15-ének szereplői között, szakrálisnak nevezte a lépcsőt, amelyen a tömeg elé lépett. Ezután mágikusan sugárzó energiákra, epicentrumra, szakrális momentumra, főnix-pillanatra, páros vezércsillagra, valamiféle – általam értelmezhetetlen – vérvonalra, hősvalóságra, csillagvillanásra, nagyjaink csillagmezejére, örök zsinórmértékre, ősi tudásra, történelmi létparancsolatra hivatkozott. E varázsszavak közé aztán hipnotikus mondatokat kevert:

„Bécs, Berlin, Moszkva és Sztambul, s köztük itt állunk mi, s itt áll a magyar haza. Egyszerre Európa földrajzi közepe, birodalmak határvidéke és kultúrák találkozási pontja.”

„Egy nép, amely sohasem vágyott arra, ami a másé.”

„Ha csak annyi volnánk, mint a többiek, mi szükség volna ránk a világon, és milyen hivatkozással kérhetnénk a Jóisten segedelmét ellenfeleinkkel szemben?”

„Függetlennek lenni a nálunknál nagyobbak között. Földet, hazát megvédeni. Saját szabad magyar világot teremteni.”

A 48-as „forradalmat már az első napon megnyertük. Hiába verték le, mi győztesnek éreztük, és azóta is győztesnek érezzük magunkat.”

„Ne legyünk szégyellősek, és mondjuk ki, hogy Magyarország a szabadság és a demokrácia zászlóshajója volt a nyugati világban.”

„Csoda-e, ha Kossuth és Petőfi népe csak mosolyog, ha bárki oktatni akar bennünket szabadságból és demokráciából?”

„Európa ma tele van kérdésekkel, Magyarország pedig tele van válaszokkal. Mi pontosan tudjuk, hogy nem az uborka görbülete, hanem az európai ember testtartása jelenti a jövőt. Mi, magyarok egyenes gerinccel, felvetett fejjel és felemelt szívvel állunk az európai népek családjában.”

Orbán Viktor – közönsége derültségétől, ovációjától, hujjogatásától, tapsától kísérve – minden más nép fölé helyezve a magyart, amely – a beszéd szerint – az USA-nak is példát adott. A miniszterelnök egyaránt kiosztotta a jól szervezett német-labancokat , a szláv-muszka katonanépeket, akiknek a mi szabadságharcunk „csak szégyent, kolerát és rossz lelkiismeretet hozott”, s akik két emberöltő elteltével „egymásnak estek; muszkák a labancoknak és labancok a muszkáknak. És végül magukkal rántották azt a régi Európát, szellemet, életfilozófiát és jellemet, amely valaha az emberiség élére emelte földrészünk nemzeteit.”

Lelkesítő beszéd volt ez! Én mégis ünneprontó leszek, s megpróbálok leszállni a földre az Orbán Viktor által álmodott csillagvilágból. A szónoklat vége felé többek között azt mondta: „A ’48-as forradalom nemzetünk összteljesítménye volt. Példa nélküli önkéntesség, össznépi hazafiság, amely megmagyarázhatatlan módon állított talpra, és állított egymás mellé jobbágyot, grófot, iparost, lelkészt, diákot, színészt és költőt. A magyar mellé odavonzott lengyelt, olaszt, németet, sőt még osztrákot, románt és szerbet is, nyelvre, kultúrára, vagyonra és társadalmi állásra tekintet nélkül ötvözve őket egy mindent átható eszme és érzület hevében.”

A felszínen – a romantikus regények és filmek hatására és a gyerekkorunktól belénk táplált lelkesültség miatt – tényleg ezt látja az ember. Valójában 1848 időszakának környékén is hadilábon álltunk az egységgel. Olvassunk csak bele gróf Széchenyi István Naplójába! Ott bizony hátborzongatóan ádáz küzdelmekről, cselvetésekről, helyezkedésekről, nyerészkedési vágyakról, sőt korrupcióról fogunk olvasni, az utóbbit illetően magát Kossuth Lajost sem kímélve. Esetleg gondoljunk arra, hogy a kisszerű ellenfele által muszkavezetőnek titulált Petőfi Sándort Szabadszálláson lehurrogta a tömeg, s nem választotta meg képviselőnek! Vagy vegyük Kossuth és Görgey vitáját, amelynek árulózással keltett hullámai máig nem csitultak! Arról már nem is beszélve, hogy a nép nagy része is hezitált, amit így örökít meg az ismert nóta: „Kossuth Lajos azt üzente: elfogyott a regimentje. / Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni!” – Vagyis az első hívó szóra nem igen mozgatták fülük botját az emberek…

De a mágikus mondatok mámorában a hallgatóság ekkorra már megfeledkezett arról, hogy a szónok mire is hívott fel, azaz mit hiányolt beszédének elején. Ezért immár indokoltnak érezte Orbán Viktor megállapításait a nemzet összefogásáról, sőt egyetértéséről abban, hogy „munkából élni becsület és büszkeség. Lett egyetértés abban, hogy nyíltan ki kell állni magunkért, és ki kell állni az ország érdekeiért. Lett egyetértés abban, hogy végül is a család és a gyermek ad értelmet a munkánknak, ezért megérdemlik a védelmet. És lett egyetértés abban, hogy mi, magyarok, éljünk bármely részén a világnak, egy nemzetet alkotunk, és ezért minden magyar felelős minden magyarért. (…) Ma a mélyben ismét egy erős magyar nemzet kovácsolódik.”

Tényleg így lenne? Egyáltalán lehet-e ez így 2015-ben, abban az országban, ahol megszűnt a társadalmi rétegek közötti átjárás, vagyis a szegényeknek esélyük sincs arra, hogy a vezető osztályba küzdjék magukat. A szociálisan hátrányosak helyzetbe hozását, s ami ennek egyik alapja, az oktatási rendszer magasabb szintjeire jutást, a csak a kiváltságosak számára lehetővé tevő Orbán-kormányok intézkedései immár nemzedékekre kihatóan meggátolják – bevégezvén a rendszerváltás utáni elődök munkáját. Az egészségügy leépülőben. Egyre inkább csak a tehetősek kapják meg a maradéktalan ellátást, mert sokaknak nincs pénze a szükséges gyógyszerek kiváltására, a bonyolultabb műtétekre várakozási idő lerövidítésének megfizetésére. A nyugdíjrendszer jövőbeni stabilitása kétséges. Ma az átlagos reálbér a 80-as évek végének szintjén  van úgy, hogy a példátlanul magas forgalmi adó és az egykulcsos személyi jövedelemadó révén a szegények kis jövedelmeit is a gazdagabbakhoz csoportosítják. Ennek következtében 4 millió ember él a létminimum alatt. A nettó minimálbér alacsonyabb a létminimumnál. Leállt a lakásépítés. A lényegében gyarmati gazdasági szerkezet következtében százezer szám kényszerülnek külföldön munkát vállalni az emberek.

Egyedül ez utóbbiról mondott valamit Orbán Viktor, amikor így fogalmazott: „munkánk haszna a spekulánsok, az óriásvállalat-birodalmak, a pénzügyi hatalmak zsebébe, más országokba vándorol. Éppen úgy, mint amikor a Habsburg Birodalom hátsó udvara voltunk.” De ez is inkább amolyan ámításféle volt, hiszen az általa uralt parlament döntéséiből az következik: csupán az fájhat neki, s köreinek, hogy nem a hazai oligarchák fölözik le a hasznot. A fenti helyzetvázlat tükrében számomra Kossuth szavainak felidézése is csupán az orbáni tömegvarázslás eszköze volt: „Mindent a népért és a nép által. Semmit a népről, a nép nélkül. Ez a demokrácia, és ez korszellemünk uralkodó irányzata.” Azt ugyanis nem fejtette ki a miniszterelnök, hogy kit tekint a néphez, a nemzethez tartozónak. Amíg ezt nem teszi meg, intézkedései nyomán én csak arra gondolhatok, hogy lényegében Werbőczy István 1514-ben, vagyis az uraknak a Dózsa parasztháború leverése utáni gyűlöletétől vezérelve, a nem nemesek jogfosztása jegyében íródott, 1845-ig érvényben volt törvénykönyvét vette és veszi alapul. Pedig ez már 1848-ban is idejétmúlt, az országot gúzsba kötő gondolkodásmódnak számított!

#

MEGJEGYZÉS: Mikor felraktam ezt a posztot, egy német cég álláshirdetését hallottam meg az egyik rádióban. Azzal a kérdéssel kezdődött: „Elege van a magyar kilátástalanságból? Jöjjön a ....-hoz, Némtországba! Szép, ha Magyarország jobban teljesít. De ha önnek nem a szép szavakra, hanem jól fizető munkára van szüksége, akkor jelentkezzen magyarországi telephelyünkön!” Azt hiszem, szóvirágok helyett arra a tömeges kilátástalanságra kellene reflektálnia egy mai kormánypárti szónoknak is, ami egy német vállalat ingerküszöbét lám, már átütötte. És természetesen az ellenzéknek szintén ez lenne a feladványa!

FRISSÍTÉS: A Mandiner.hu átvette a cikk egy töredékét. Ott az egyik hozzászóló kétségét fejezte ki a posztnak, a reáljövedelmek alakulásával kapcsolatos kitételével kapcsolatban. Ehhez képest érdemes elolvasni a baloldalinak aligha nevezhető Bod Péter Ákos: Tervgazdaságból piacgazdaságba. A magyar gazdaság szerkezetváltása, 1989-2014 című, a neten fellelhető tanulmányát. Ebben többek között ez olvasható az 1989 utáni időszakról:

„Három egymást követő év alatt a magyar GDP 17 százalékot esett: ez ugyan lényegében megegyezik a cseh, szlovák, lengyel visszaesés arányával, ám mégis meghökkentően nagy szám. Nem vigasztalhat minket, hogy tőlünk keletebbre még nagyobb lett a gazdasági visszaesés: Oroszország vagy Ukrajna esetében az átalakulási válság előtti szint 50 százaléka környékére zuhant a GDP.
Ami különösen figyelemre méltó, az a kilábalás időigénye: hazánk esetében majdnem egy évtized telt el, amíg a GDP-ben mért gazdasági teljesítmény elérte a bázisnak választott 1989-es szintet.

Ha valaki a fogyasztás alakulásán, az emberek anyagi körülményein méri a változás eredményét, még rosszabb képet lát maga előtt. A rendszerváltoztató krízis alatt mérséklődött a fogyasztás, majd az 1995-ös makrogazdasági stabilizálás („Bokros-csomag”) keretében még mélyebbre csökkent a lakosság fogyasztása (sőt az átmenetileg visszavetette az addigra már nekilendülő beruházási tevékenységet is), majd azon túljutva, miként a térség többi országa, folyamatos gazdasági növekedést tapasztalunk. 2008-at ismét a GDP visszaesése követi, ám a lakossági fogyasztás már 2006-tól mérséklődik, az addigra kritikus méretűvé dagadó államháztartási hiány mérséklésére hozott intézkedések („Gyurcsány-csomag”) hatására. Ám azt is látjuk, hogy a beruházási tevékenység már azt megelőzően csökkenésbe vált.

A részletek, a különféle gazdaságpolitikai fordulatok áttekintését itt mellőzve azt kell kimondanunk, hogy az előző társadalmi-gazdasági rendszer utolsó évéhez képest az átalakulás első két évtizede a gazdaság teljesítményében, és különösen az emberek számára inkább érzékelhető fogyasztásban mérve elég szerény eredményt hozott. Azt sem kell feledni, hogy az aggregált adatok mögött igen eltérő egyéni helyzetek találhatók; a lakossági fogyasztási adat stagnálása nem azt jelenti, hogy minden család maradt az addig elért szinten, hiszen nyilván vannak, akiknek az adott időszakban sokkal jobban ment, és másfelől nagyon sokak esetében csökkent a fogyasztás szintje. Ha tehát milliók érzik úgy, hogy az életük anyagi vonatkozásban nem lett jobb a parlamenti demokráciára és piacgazdaságra való visszatérést követően, akkor nem csak arról van szó,
hogy a nagy várakozásokhoz képest csalódtak az emberek. Sokan ténylegesen alacsonyabb életszínvonalon élnek, mint az előző rendszerben (noha a fogyasztási szerkezet átalakulása miatt az időbeli összehasonlításnak komoly korlátjai vannak).”