Abban a hipnotikus állapotban, ami a putyinozáskor áll elő a tudatunkban, képtelenné válunk arra, hogy túllépjünk a primitív sugalmazásokon.

A magyar liberális újságírás egy ideje talán leggyakrabban hivatkozott axiómája, hogy Orbán Viktor Vlagyimir Vlagyimirovics Putyint másolva teszi Magyarországgal, amit tesz. Aczél Endre is erre a tételre építi a Népszabadság február 14-ei számában megjelent, A Moszkva–Kötcse-vonal című cikkét. „Orbánra nem maradt hatás nélkül, amit Putyin odahaza művelt” – szögezi le a jeles publicista, majd több olyan mozzanatot idéz fel a két politikus tevékenységéből, amelyek akár azt a látszatot is kelthetik, hogy a magyar miniszterelnök szinte árgus szemmel figyeli, mit művel az orosz elnök, majd ezt maga is utánozza.

Kétlem, hogy ennyire közvetlen lenne a hatás. Amikor különféle újságírói és politikai elemzői megnyilatkozásokban már-már az a kép rajzolódik ki, hogy Orbán egyfajta Putyin-klón, bennem az a benyomás támad, hogy csupán a magyarországi rendszerváltáshoz fűzött vágyakhoz képest enyhén szólva zavarba ejtő folyamatok lehető legegyszerűbb, mindenki által könnyen felfogható, és a nagy többséggel könnyen elfogadtatható magyarázatáról van szó. Ennek során a feltevésüket igazolják a szerzők bizonyos eseményekkel, módszerbeli hasonlóságokkal. Eközben figyelmen kívül, vagy csupán homályban hagyják azokat a jelenségeket, amelyek nem támasztják alá elméletüket.

Kétlem, hogy Orbán ruszofób lenne

Ha csupán Aczél Endre írását nézem, abban nem is egy olyan közlés található, amelynek legalábbis kétséget kellene ébresztenie aziránt, hogy OV már-már rajongásig megszállottan másolná VV cselekedeteit. Először is ott van Orbán állítólagos ruszofóbiája, amit a szerző ismertnek tételez. 1989-es koporsós beszéd ide, koporsós beszéd oda, nekem ugyan vannak kétségeim aziránt, hogy Orbán Viktornál mennyire mély, s főleg mennyire elvi alapon nyugszik az oroszellenesség. Egyáltalán, beszélhetünk-e esetében szilárd és tartós elvi meggyőződésről bármivel összefüggésben is? De ha már megemlíttetik vele kapcsolatban a ruszofóbia, illene némi magyarázatot adni arra, miként lesz egy ilyen emberből az orosz állam vezetőjének csodálója.

Egy másik logikai hézag: Aczél „különös egybeesésként” minősíti, hogy »Orbán szinte ugyanakkor hirdette meg Kötcsén a „centrális erőteret” – a 2010-es választási győzelem szinte biztos tudatában és egy szentpétervári utazásra készülődve –, amikor Putyin hozzálátott a maga „irányított demokráciájának” kiépítéséhez«. No most, vagy az történt, hogy Putyinnak Kötcsén beépített emberei voltak – Végtére KGB-s volt, vagy mi a szösz! –, akik nyomban jelentették a Kremlbe, mit mondott Orbán, s ennek alapján az orosz elnök lázasan hozzálátott új politikájának kidolgozásához. Vagy úgy zajlott a dolog, hogy Putyin forródróton felhívta magyar partnerét és lediktálta neki, mit hirdessen meg Kötcsén…

Mint olvasom a cikkben, Orbán és Putyin merőben másként került hatalomra, de „mindketten arra vártak, mikor vehetnek revansot” azokon, akik vezető pozícióba segítették őket. Orbán a kisgazdákat nyírta ki és az MDF-fel kezdett háborúzni, ezzel párhuzamosan Putyin az „igazságszolgáltatás” kezére adta a neki nem parírozó orosz oligarchákat. Aztán Orbán – ugyanúgy, mint Putyin – a saját korábbi köreibe tartozókat helyezte kulcspozíciókba.

Csak csendesen jegyzem meg: ennek alapján akár az USA elnökének kreatúrája is lehetne Orbán. Mert, ha jól érzékelem, a machiavellizmus nem egészen idegen az amerikai politikai gyakorlattól sem, annak ellenére, hogy Aczél Endre ezt csupán Oroszországban veszi észre. Hogy a „vérségi-üzleti alapon összeszerveződött” USA-beli politikusdinasztiákról már említést se tegyek. Nem is teszek ilyet, mert tudom az ellenérvet: az USA-ban működik az ellensúlyok és fékek rendszere, és ez az állítás innen a távolból, momentán mintha igaznak is tűnne fel.

Az orosz tévé nem olyan mint a magyar

De ne pikírtkedjünk, hanem nézzük, mit vesz át még Orbán a putyini Oroszországból! Aczél szerint például az orosz köztévét, mindenki táplálékát, ami „lenyomata a magyarnak”. Először is magam mind a magyart, mind az oroszt államinak mondanám. Állami pénzből készülnek, az államot megtestesítő, az államra rátelepedő, az államot kisajátító politikai erő értékrendjét akarják közvetíteni. Az orosz tévé, azt hiszem, eléggé sikeresen. A magyarról már nem merném ezt állítani. Ám legyen, de ezen a ponton véget is ér a hasonlóság!

A VGTRK, azaz az Összoroszországi Állami Televíziós és Rádiószolgáltatási Társaság, a következő főbb csatornákat működteti: Rosszija 1, amely a művészfilmektől a saját gyártású sorozatokon, a híradóműsorokon, az életmódmagazinokon át a természetfilmekig egyfajta vegyes kínálatot nyújt, Rosszija 2, amely sportműsorokra szakosodott, a Rosszija K kulturális csatorna, amelyen minden művészeti ág helyet kap, a Rosszija 24 hírcsatorna, az RTR Planeta egyfajta mixet nyújtó világtelevízió, a Cifrovoje televigyenyije hozzáférést kínál az utazási műsorokhoz, életmódmagazinokhoz, a tudományos és a történelmi feldolgozásokhoz, a sportműsorokhoz, a rajzfilmekhez stb., a Karuszel nagyon gazdag kínálatú gyerekcsatorna, továbbá külön csatornája van az interaktív regényfeldolgozásoknak és így tovább. Hogy a regionális adók önálló műsorairól, az idegen nyelvű hírcsatornákról már említést se tegyek.

Hogy mindezt magyar mintára hozták volna létre? Ugyan már! Esetleg ezt másolná a magyar állami médiaholding? Bár ezt tenné, ha már van!

A mai Magyarország televíziózásában, beleértve a kereskedelmi csatornákat is, nyomokban sem lelhető fel az a szakmai igényesség, a véleményeknek az a viszonylagos sokszínűsége, amit például az általam rendszeresen nézett RTR Planeta tükröz – a putyini rendszer szilárd értékrendjének primátusa mellett. Arról se feledkezzünk meg, hogy az angol nyelvű, orosz finanszírozású, Moszkvában és Washingtonban szerkesztett RT csatorna zömmel amerikai riportereket és műsorvezetőket foglalkoztat, köztük a CNN egyik korábbi ikonját, Larry Kinget.

Amúgy, nem árt, ha tudja az olvasó: a Fidesz parlamentje által elfogadott magyar médiatörvény, amely valóban botrányosan bánik el a kormányzó pártnak nem parírozó magyar médiumokkal, csaknem egy az egyben átvétele annak a törvénytervezetnek, amivel 2008-ban az MSZP akart előállni, de azt az SZDSZ, illetve a szakmai szervezetek tiltakozására a szocialisták nem tudták elfogadtatni. Hozzáteszem ehhez, hogy korábban magam is több szakcikkben, tanulmányban elemeztem a pártjainknak a médiarendszerhez való viszonyát, s többek között arra a következtetésre jutottam, hogy „az MSZP, a FIDESZ és az MDF médiapolitikája – s ami ezzel szorosan összefügg, a társadalmi kommunikációról vallott felfogása – lényegét tekintve nem igazán különbözik egymástól”.

Medgyessy és Gyurcsány jóban volt Putyinnal

De azért mi újságírók és elemzők, ahelyett, hogy azt tárnánk fel, milyen sajátos viszonyok miatt alakult ki olyan helyzet Magyarországon – és nem csak a média területén –, amilyen kialakult, csak üvöltsük kórusban: OV igenis VV magyarországi tükörképe! Olyan módon, ahogyan Lenin szovjet respublikájának intézményeit rohamtempóban igyekezett honosítani Kun Béla Tanácsköztársasága. (A megfelelő történelemóráról hiányzók kedvéért: a két kifejezés egymás fordítása; a szovjet azt jelenti, hogy tanács.) Szóval, ahelyett, hogy az Orbán-rendszernek a magyar viszonyokban, illetve a térségünkben gyökerező, az újbóli zsákutcába jutás rémével fenyegető ellentmondásait elemeznénk, csak fogjunk mindent az oroszokra, köztük is elsősorban Vlagyimir Putyinra! Továbbá hagyjuk figyelmen kívül azt, amit Aczél Endre maga sem rejt el előlünk, csupán nem veszi tekintetbe: a Magyarország számára igenis szükséges Oroszországra nyitás Medgyessy Péterrel és Gyurcsány Ferenccel kezdődött.

„Mindketten siettek pótolni azt, amit Orbán – előző kormányzása alatt (k.d.l.) – elmulasztott” – írja Aczél Endre. Eközben megosztja velünk, hogy 2003-ban Putyin saját autóján vitte ki Medgyessyt a szentpétervári repülőtérre, s hogy – ami persze köztudott – Gyurcsány baráti-családi kapcsolatot is kiépített az orosz elnökkel. Túl azon, hogy ennek tükrében gyomorforgató, ahogyan ma Gyurcsány Ferenc putyinozik, nyilvánvaló, hogy az Orbán Putyin pincsije sugalmazás fölöttébb álságos. Álságos és terméketlen! Mert napi hatalmi játszmák miatt elfedi azokat a szükségszerűségeket, amelyek miatt a Kárpát-medencében egyaránt együttműködésre vagyunk ítéltetve a Kelet és a Nyugat hatalmaival. Ráadásul nem is egyedül. Aczél cikke is megemlíti, hogy például az Oroszország elleni szankciók nekünk ugyanúgy nincsenek ínyünkre, mint Szlovákiának, Ausztriának, sőt Olaszországnak és Franciaországnak. Megemlítődik ez az aspektus, csak éppen következtetést nem von le belőle a szerző.

Nyilván azért nem kezd vele semmit, mert ha belebonyolódna, támadhatóvá válna kiinduló tétele, amely a politikai kommunikáció szakirodalmában hipnotikus formulának nevezett eljárásra épül, s amely formulát – Orbán Viktor Vlagyimir Putyint másolva teszi mindazt Magyarországgal, amit tesz! – maga is másoktól észrevétlenül befolyásolva vett át. Az eljárás lényege: egyes szavakat, szókapcsolatokat, mondatokat addig kell ismételgetni, amíg a közönség tudatában rögzül a kívánt pozitív, vagy negatív reakció, s onnan mindig előhívódik, amikor a kifejezés, a mondat megismétlődik. Aligha tévedek, ha azt feltételezem, hogy a putyinozással eredetileg az Amerikai Egyesült Államok hatalmi köreiben álltak elő azt követően, amikor kiderült, hogy az orosz politikus - országa általa vélt érdekeit képviselve - egyszer csak keresztezni kezdte az USA világhatalmi törekvéseit.

A putyinozás zsákutca

Persze, mindezzel nem azt állítom, hogy ne lennének bizonyos hasonlóságok Orbán Viktor, illetve Vlagyimir Putyin kormányzási gyakorlata között. Csakhogy szerintem az összefüggés nem ok-okozati. Nem azért ilyen a magyar világ, mert az orosznak lenne a tükre, s mert az ottani vezetési gyakorlatot importálná ide valaki. A sokunkat feszítő ellentmondások mindenekelőtt a hazai talajban gyökereznek; a történelmi múltunkban, ezen belül is a rendszerváltás óta eltelt időszakban lelhetők fel előzményeik. A putyinozással éppen az a gondom, hogy abban a hipnotikus állapotban, ami Putyin nevének az Orbánéhoz való kapcsolásakor áll elő a tudatunkban, képtelenné válunk arra, hogy túllépjünk a primitív sugalmazásokon, és például nem fordítunk kellő figyelmet az erőszakos Orbán Viktor és környezete, illetve az erőtlen politikai ellenzéke által meghatározott magyarországi közélet visszásságainak, a robbanással fenyegető megannyi társadalmi-gazdasági ellentét okainak feltárására, életképes programok kidolgozására. Helyette pótcselekvések sorozatába fullasztjuk energiáinkat, olyan mágikus mondatok mantrázásába fogunk, amelyek Putyin nevét tartalmazva azt az érzetet keltik bennünk, hogy értjük, mi miért történik velünk. Ennek nyomán aztán levonjuk a következtetést: „Mindenről Putyin tehet! Ha Putyin nem lenne, akkor Orbán Viktor sem ilyen lenne, hiszen OV csupán másolja mindazt, amit bálványától les el…”

Mindez az önbecsapás csimborasszója. Garantáltan nem jutunk vele sehova!

#