Nyugodjék békében a katona!
„Azt mondják, hogy az ütközet után megöregedtem és megőszültem. Ez képtelenség.”

A Bekiáltásban szokatlan műfajban, riportban számolok be egy Ukrajnából érkezett üzenet nyomán felidéződött, 1944 októberéig visszanyúló történetről. A szülőfalumban, Kabán elesett katona, akkor kétéves, most 77 esztendős fia a közelmúltban először láthatta a helyet, ahol apját, akit sosem ismerhetett, közös sírba temették. A Kabai Hírmondó kérésére írt, s ott megjelent riport első részében a számomra 1974-ben kezdődött események fordulatain át vezetem az olvasót. A másodikban, a „Várj reám, hamarosan megjövök!” cím alatt a kétségtelen írói vénával megáldott katonának a frontról a családnak írt levelei egy részéből közlök szemelvényeket. Nekem összeszorult tőlük a szívem. Az első részhez az idén októberi kabai látogatáson készült képeket csatoltam. A másodikat a faluban a harcok alatt és után készült, archív fotók egészítik ki.
CÍMKÉP: A kabai II. világháborús emlékmű előtt, az 1944 októberében elesett apja emlékének adózik a most 77 éves fia. A háttérben az első világháborús emlékmű. Az előtérben az egyik nagy kijevi televíziós csatorna operatőre a győzelem 75. év fordulójára készülő dokumentumfilmhez forgat vágóképet (Fotó: KDL)








