– állítja a New York Times magyar nyelvű cikke az agrártámogatásokról, bár maga is csúsztat.

Az ismerős kolléga, a Népszabadság egykori vezető munkatársa lelkesen ajánlja a Facebookon, hogy érdemes végigolvasni és megosztani, főleg a vidékiek körében terjeszteni a New York Times példátlan, magyar nyelven írt cikkét. Témája: hogyan fejik meg az Európai Uniót a pénzes gazdák, az oligarchák és a populisták Közép-Európában. A három szerző – a lap kilenc országot érintő kutatása nyomán – azzal foglalkozik, mi lesz annak az évi 65 milliárd dollárnak a sorsa, amit az EU költ a mezőgazdaság támogatására. Az első turpisság mindjárt itt érhető tetten: az írás azt a látszatot kelti, mintha a brüsszeli költségvetés 40 százalékát kitevő, az USA mezőgazdasági támogatásainak háromszorosát jelentő teljes összeg ebben a térségben kötne ki, s csak azt szolgálná, hogy „önkényurakat, politikusokat, korrupt ügyeket finanszírozzanak vele”. Elhallgatják tehát, hogy

(1) milyen arányban részesül az összegekből Nyugat-Európának általában a miénkéhez képest kétségtelenül egészségesebb szerkezetű agrárgazdasága, amelyben meghatározók az egymással különféle beszerzési, termelési és értékesítési célokra szövetkező kis- és középbirtokok,
(2) a támogatás célja, hogy valamennyit visszajuttassanak a gazdáknak azokból az összegekből, amelyeket az általuk használt ipari gépek és anyagok, illetve a pénzintézeti finanszírozás költségein keresztül vonnak el tőlük,
(3) ne néptelenedjenek el teljesen a magukra hagyott, részben a társadalom képzetlen rétegeit valamiképpen még megtartó falvak,
(4) egyáltalán legyen valaki, aki megműveli a földet, hogy kultúrtáj fogadja a kiruccanó városlakókat. 

Mindennek elhallgatása nem az egyetlen hibája a terjedelmes szövegnek. A bevezető utáni első bekezdésben kifejezett csúsztatásba ütközöm. Íme:

Ezen a ponton végképp elment a kedvem az olvasástól, s mindjárt püfölni kezdtem a számítógép klaviatúráját, s ezt a kommentet vertem be a megosztásra kínált, s nyilván hamarosan szélsebesen terjedő, New York Times-cikkhez:

1.) Kommunizmus soha nem volt sem Magyarországon, sem a világon. Ezt csak propagandaszólamként használják hol ilyen, hol olyan politikai erők, sanda célok elfedésére.

2.) Magyarországon, az 1950-es években az állam nem vette el a parasztok földjét, hanem szövetkezetek létrehozására kényszerítette őket. Ez természetesen fájdalmas volt, sőt sokak számára valóságos tragédiát jelentett, de akkor szükségszerűnek tűnhetett fel abban az országban, ahol még 1949-ben is a foglalkoztatottak 55 százaléka nyomorgott parasztként nagyrészt a törpebirtokokon. Mai ésszel persze azt mondja az ember: az erőszakos, főleg a Rákosi-rezsimben kifejezetten kegyetlen eszközökkel végrehajtott téeszesítéshez, tagosításhoz képest bizonyára emberségesebb megoldást is lehetett volna találni. Ám nagy kérdés, hogy a világháborús pusztítás utáni grandiózus helyreállítás munkaerő-szükségletét, a lakosság élelmiszer-ellátását, továbbá a jóvátétel-fizetést milyen más módon lehetett volna megoldani. Ráadásul a bírálók sosem gondolnak azokra a borzalmakra, amelyeket például az angliai, az írországi parasztságnak kellett átélnie korábban, az iparfejlesztés és az élelmiszer-ellátás egyidejű követelményének súlya alatt. Holott Nagy-Britanniának még gyarmatai is voltak.

Ami a lényeg, a téeszszervezés során, a szövetkezeti vagyonon belül, a föld tulajdonjoga az illetők nevén maradt. A családtagok örökölték is. Sőt, akik nem dőltek be a 90-es évek konjunktúra lovagjainak, még ma is tulajdonosai a parcelláknak, kisebb-nagyobb területeknek, amit vagy művelnek, vagy nagybirtokosoknak adnak bérbe. Utódaik öröklik is a földtulajdont, bár őket ma már arra kényszerítik, hogy amennyiben nem földművesek, felkínálják az örökségüket eladásra. Mindenesetre a termelőszövetkezetekben ez a közösbe bevitetett föld volt az alapja az idővel egyre bővülő, egyre értékesebb tagsági jogoknak. Szülőfalumban, a hetvenes évektől már ipari üzemágakat is működtető, számos szociális juttatást, külön orvosi ellátást, üdülést, háztáji földet biztosító, az utóbbit kérésre megművelő, továbbá kiterjedt háztáji sertéstenyésztési integrációt szervező téeszbe sokan akartak tagként belépni, de a tagok közgyűlése általában elutasította kérelmüket. Esetleg alkalmazottként vették fel őket, ha volt üres állás.

Tegyük hozzá, a téeszbe bevitt földtulajdon után járadékot fizetett szövetkezet, illetve idővel nyugdíjat az állam az addig háztartásbelieknek, jelesül két nagymamámnak is. Ezzel épp csak érzékeltetni tudom, miért helyesebb azt a rendszert államszocializmusnak nevezni, nem pedig ironikusan – esetleg gyűlöletkeltési szándékkal – kommunizmusnak, vagy amiként magam is tettem egészen az utóbbi időkig, más okból hibásan, államkapitalizmusnak. Ráadásul úgy, hogy a mostani vadkapitalizmusban alig valósult meg valami a demokrácia-ígéretből, ellenben azonnal kilátástalan helyzetbe sodródott egymilliónyi ember, akik közül számosan lettek öngyilkosok, vagy önmagukba fordulva emésztették fel az életenergiáikat, s távoztak idő előtt a másvilágra. Hozzá, ebben a szép új világban felszámolódott a hazai termelő alapok nagy része, beleértve az élelmiszer-gazdaságot is, két évtizedre visszaesett–megrekedt az átlagos életszínvonal, végletesen kasztosított társadalom jött létre, amelyben mára az előző rendszerhez képest is szűkültek a dolgozói jogok, a vagyontalanok gyermekeinek pedig gyakorlatilag nincs esélyük arra, hogy a felsőbb társadalmi rétegekbe lépjenek.

3.) Valójában a földtulajdontól a neoliberális rendszerváltozás után szabadították meg az emberek és a faluközösségek (!) többségét. Méghozzá áron alul, kormányzati és ügyvédi trükkökkel, amelyeket gyakran olyan, immár földbirtokos agrárértelmiségiek dolgoztak ki, akik ma azon keseregnek, milyen rettenetes állapotok jöttek létre. Köztük van a cikkben és a neoliberális magyar médiában mindig pozitív szereplőként megjelenített Raskó György. Viszont a New York Times írásában szóba hozott másik szakértő, Ángyán József valóban áldozata a praktikáknak. 2010 előtt a Fidesz azt a hitet alakította ki, hogy Ángyán falu- és agrárgazdasági, családi gazdasági programját valósítja meg, ha kormányra kerül, de ennek az ellenkezőjét hajtotta végre. Oligarchiát, illetve településenként néhány földesúrra építő rendszert hozott létre, a földet kizsigerelő, szinte monokulturális gazdálkodással, a falvak közös, századokon át szociális célokat is szolgáló legelőinek, erdőinek, szántóinak szinte észrevétlen magánosításával, illetve sok, eleve állami birtok lenyúlásával.

4.) Ehhez képest lényegtelen, de a kukoricát a magyar nyelvben nem aratjuk, hanem törjük, vagy (géppel) betakarítjuk.

5.) A végén persze átnéztem az egész írást, amelynek valóban nagy fogyatékossága, hogy nem tesz különbséget a korábbi téesz, illetve az állami földvagyon (erdőterület, halgazdaság) között. Nekünk azért meg kell jegyeznünk: legfeljebb az 1945-re önmagát már legalább fél évszázaddal túlélt nagybirtokok, egyházi birtokok államosítása révén kialakított állami gazdaságok dolgozóira igaz az a kitétel, hogy az államnak dolgoztak a parasztok. Igen ám, de az állami gazdaságoknak nagy szerepük volt az új eljárások kidolgozásában, elterjesztésében. Lásd többek között Bábolna! Hoppá! Hoppá! És mit nyújtanak ehhez képest a társadalomnak az átkosbeli legnagyobb gazdaságok földterületét nagyságrendekkel meghaladó óriásbirtokok? Hallott mostanság valaki arról, hogy élen járnának a kutatásban, a technológiafejlesztésben? No, ugye!

Az óriásbirtokok az agrárvállalkozók 20 százalékának – gyakran bankárok, ügyvédek, politikusok, iparvállalati vezetők, átláthatatlan tulajdonosi összetételű cégek – tulajdonában vannak, viszont az Európai Unióból érkező támogatások körülbelül 80 százalékát nyelik el. Az arány nagyjából tükrözi a magyar társadalom egészének beteges szociológiai szerkezetét: az összesen 20 százaléknyi felső középréteg és az oligarchák birtokában van a magánagyon 80 százaléka, a társadalom egyik hónapról a másikra élő nyolcvan százaléka tulajdonolja a vagyon 20 százalékát. (Budapesten a vagyonmegoszlás jóval egészségesebb szerkezetű, ami egyúttal a főváros nagyobb fokú polgárosultságát is érthetővé teszi, ugyanakkor az is következik belőle, hogy a vidéki arányok az itt bemutatott országos átlaghoz képest is rémisztőbbek.)

6.) Ám a fő gondomat nem a fentiek jelentik, hiszen a tengerentúlon lényegtelennek tűnhetnek fel pontosításaim, ráadásul a New York Times cikkének kétségtelen érdeme, hogy a földvagyonnal kapcsolatos visszaélésekről kellően alátámasztott látleletet ad. Ami igazán foglalkoztat: nem látom át, mi az írás célja. Két tippem van erre:

a.) Az Európai Unió bomlasztása, ami általában is megfelel az amerikai kormányzati érdekeknek, üljön a Fehér Házban demokrata, avagy mint most, republikánus elnök. (Ezzel összefüggésben szinte mindig csak Moszkva szokott felmerülni, ám lássuk be, ilyen érdekük az amerikai államot – William I. Robinson kifejezésével –  „kondenzációs pontnak” tekintő egyes transznacionális tőkés csoportoknak is lehet, bár erről mélyen hallgat a zömmel liberális média.)

b.) A korábbiakhoz képest 40-60 százalékos teljesítményt nyújtó, a vidéki lakosság foglalkoztatásában ma már jelentéktelen szerepet játszó, a falusi életközösségek fenntartásából kivonult mezőgazdasági nagybirtokosok által fenntartott viszonyok további zilálása, s ezzel a tőkeerős amerikai és más – leginkább vegyes összetételű, transznacionális – befektetőcsoportok behatolásának elősegítése a közép-európai termőföldpiacra. Mindenesetre ennek előkészítése Ukrajnában már előrehaladott állapotban van.

Na, legyen egy harmadik változat is! Megengedem, hogy a New York Times szerzőit tényleg felháborítják azok a maffiaszerű módszerek, amelyek a közép-európai társadalmakat átszövik, s amelyek úgymond lehetetlenné teszik, hogy a demokrácia fája kivirágozzék, s gazdag termést hozzon ebben a térségben. És talán az is lehetséges, hogy Orbánban látják minden gonoszság megtestesítőjét. Ezt a képet egyébként tovább erősítheti, hogy az orosz állami tévé november 3-ai, vasárnap esti, Moszkva, Kreml, Putyin című műsorában, az előző heti budapesti tárgyalásokkal összefüggésben, Vlagyimir Putyin szóvivője, Dmitrij Peszkov olyan mértékben dicsérte föl a magyar kormányfőt, hogy az Nyugaton, s részben idehaza, lejáratásként hathatott. És akkor még csak most jön Recep Tayyip Erdoğan magyarországi látogatása! A török elnököt a Klubrádió hétfő délelőtti műsorvezetője egyenesen háborús bűnösként minősítette – nagyvonalúan megfeledkezve arról, hogy az utóbbi másfél évtized közel-keleti és észak-afrikai vérengzéseit ifjabb Bush, Bill Clinton és Barack Obama indította el. Ám ettől még mindent egybe vetve az egésznek az az üzenete: meg kell szabadulni az úgymond diktátorokkal parolázó Orbántól, a zsarnoktól.

Vagyis, az észszerű és tényszerű folytonosan keveredik az irracionálissal, minthogy a folyamatok a geopolitikai és üzleti játszmáknak, s az ezeket közvetítő propagandának rendelődnek alá. Orbán Viktor pechjére, úgy belőtte magát a nemzetközi médiatérbe, hogy ha valakik példát akarnak statuálni, nála alkalmasabb személyt keresve sem találnának sem Keleten, sem Nyugaton. Önmagunknak azért tartozunk annyival – már ha ez egyáltalán idehaza érdekel valakit, mert külföldön senkit sem –, hogy három évtizeddel a hirtelen ránk szabadított módszerváltás után már kevéssé hihető, hogy egy ilyen világlapnál ne értenék: ezeknek a viszonyoknak a létrejöttében és létezésében Orbán is csak egy eszköz. Ez persze nem menti őt fel a saját hatalma érdekében a kasztos társadalom erőltetett ütemű létrehozásában, az én szememben, bűnökkel felérő döntések felelőssége alól.

Ám valójában a térség történelmileg megkésett társadalmi-gazdasági fejlődésének, az évszázadokon át tartó  gyarmati-félgyarmati alávettségnek, a pusztító háborúknak, tartós megszállásoknak következtében jutottunk el oda, ahol most vagyunk. És korántsem egyedül. A régió oligarchikus-feudalisztikus társadalmainak kialakulásához, a korrupció elhatalmasodásához nagyon is hozzájárult az emberi szabadság kiteljesítését, a szabad piac eljövetelét ígérő, ám a tapasztalatlanságot, járatlanságot gátlástalanul kihasználó nyugati kétszínűség, amelyhez szintén hozzátartozik a megvesztegetés és a megvesztegethetőség. Ha tehát valaki e körülmények említése nélkül szörnyülködik azon, milyen lehetetlen állapotok uralkodnak e vad népek országaiban, azzal nem árt óvatosnak lenni. Hasznosnak látszik az enyémhez hasonló, figyelmeztető lábjegyzetet írni, mielőtt valaki a megtiszteltetés miatt bepárásodott szemmel akarja terjeszteni például a New York Times magyar nyelvű cikkét! Már csak azért is, nehogy a felületesség szakmai hibájába essék. #

CÍMKÉP: Lóval szántó földműves az 1910-es évekből (Fotó: Palatin Gergely bencés szerzetes, fotóművész – Forrás: kepido.oszk.hu)