A 20. századi népirtásokkal, társadalmi küzdelmekkel kapcsolatos és a mai hamisításokat tekinti át a beszélgetőkönyv.

Marxhoz írt levelet 2018-ban Krausz Tamás történész a Cadernos Cemarx portugál folyóirat szerkesztőségének biztatására. A magyarul olvasó számára most vált hozzáférhetővé a tanulmány, merthogy természetesen a levélforma csupán a műfaji keretet adja ahhoz, hogy a szerző tisztázza, miként is állunk Karl Marx örökségével, akit oly fontosnak tartottak a korabeli hazai munkásmozgalom teoretikusai, hogy nevét Marx Károlyra magyarították. Ehhez képest itt és most szinte csak az Eszmélet folyóirat szűk köre ápolja és őrzi „A tőke” szerzőjére hivatkozó magyarországi hagyományt. Ennek szerkesztősége döntött úgy, hogy 2019 őszén csokorba gyűjti a Krausz Tamás által a közelmúltban Bartha Eszternek adott, elméleti jelentőségű interjúkat, és közreadja őket a Nagy Éva  kezdeményezésére megszületett Eszmélet Zsebkönyvtár sorozatban

Államszocializmus vagy államkapitalizmus?

A „beszélgetőkönyv” utolsó része a levél, amely egyrészt nem utánközlés, mint a többi. Másrészt a „30 év múltán” című, mellékletként közölt számvetéssel együtt, a műfaja miatt kilóg a sorból. Harmadrészt csaknem minden addig felvetett kérdésnek megadja a teoretikus keretét. E három szempont bőven elég ahhoz, hogy a „Levél Marxhoz” címmel közölt záró fejezet főbb megállapításait emeljem az ismertetőm élére. Ennek beszédes alcíme: „A marxi szocializmus nem mögöttünk van – hanem előttünk (Adalékok az államszocializmus fogalmához: tanulságok és perspektívák)”. S ezzel immár meg is érkeztünk a közelmúlt alapkérdéséhez: államszocializmusnak vagy államkapitalizmusnak tekintsük-e a létezett szocializmus rendszerét.

Krausz Tamás nem hezitál. Amikor leteszi a garast az államszocializmus meghatározás mellett, kissé gúnyosan utal arra: eleve logikai ellentmondás van abban, hogy államkapitalizmusnak nevezzünk egy olyan képződményt, amelynek letéteményesei a szocializmust tűzték ki a fejlődés végcéljaként, és megszüntették a profitorientált piaci termelést. Szerinte a T. Cliff nyomán létrejött államkapitalizmus-elmélet lényege, hogy

Csakhogy Krausz többek között rámutat: „az állami tulajdon nem adható-vehető, nem piaci struktúra”. Következésképp nem válhat magántulajdonos kizsákmányoló osztállyá az államhoz kötődő, egyúttal az annak kiszolgáltatott bürokrácia, illetve a nomenklatúra, amely az 1980-as években, családtagokkal együtt például a szovjet lakosság egyharmadát tette ki, nagyjából 70 milliós tömeget számlált.

A létező szocializmus egyenlő államkapitalizmus meghatározása mellett érvelők – köztük sokáig magam is – a keletkezett többlet állami elvonása és a tőkéseknél felhalmozódott profit közé egyenlőségjelet tettek és tesznek. Figyelmen kívül hagyták és hagyják, hogy a kapitalizmus lényege a tőke, az áru, a termelés egymásra épülő kapcsolata, amelyben a többlet csupán létrejön, de nem azonos vele. Amint Krausz rámutat: azok a reformközgazdászok, akik például Magyarországon úgy vélték, hogy a II. világháború utáni „szocialista–államszocialista kísérletek nyomán egyfajta államkapitalista berendezkedés jött létre”, ezt a rendszerváltozás legitimálásra használták fel, mondván: „a diktatórikus és nem hatékony államkapitalizmust egy demokratikus és hatékony magánkapitalizmussal kell felváltani.” Arra pedig, hogy a rendszer legfőbb haszonélvezői és a tömegek miért váltak nyitottá a kapitalista restaurációra 1989 körül a történész ezt a választ adja:

Krausz Tamás rámutat arra: már Trockij és a régi bolsevik gárda is felismerte azt az ellentmondást, hogy a rendszer önmagát szocializmusként definiálta, miközben társadalmasítás helyett az állami tulajdonra, a központosított, túlbürokratizált tervgazdaságra, valamint központi elosztásra épült. A létező szocializmusban „a többletmunka fölötti ellenőrzés nem a profitmaximalizálás jegyében valósult meg, sőt az állam (és a párt) „igen sok nem profitábilis tevékenységet (oktatás, felsőoktatás, egészségügy, üdülés stb.) finanszírozott olyan mértékig és olyan tömegesen, ami még Nyugat-Európában sem fordulhatott volna elő, nemhogy a világrendszer félperifériáin”.

Hallgatás veszi körül 1956 munkástanácsait

Én teszem hozzá: ez az ami az említett ellentmondást elfedte, és ami miatt ezt a formációt az állam és a szocializmus szóösszetétellel jelölhetjük. Ám ne felejtsük, hogy a létező szocializmus nem volt sem kapitalizmus, sem szocializmus (még kevésbé a lejáratási szándékkal ráaggatott kommunizmus), hanem olyan társadalmi forma, amelynek a perifériák, félperifériák gyorsított felzárkóztatási kísérlete (!) lett a legfőbb történelmi szerepe. Emellett csíráiban – például a magyar 1956 munkástanácsaiban – megmutatta az esetleges továbblépés lehetőségét egy majdani tényleges társadalmasítás, a közösségi társadalom kialakításának irányába.

Ám nem véletlen, hogy ezek elfojtására, elhallgatására irányultak és irányulnak ma is a legádázabb kísérletek, mert már a próbálkozás is ellentmond az immár az emberi civilizáció elpusztításával fenyegető kapitalizmussal kapcsolatos hamis ígéretnek, miszerint az megjavítható lenne. Mi sem jelzi ezt jobban, hogy ma, 2019. október 23-án, amikor a Magyarországon, elsősorban Budapesten kitört, a Rákosi-rezsim elleni felkelés évfordulója van, annak épp a forradalmi jellegét meghatározó munkástanácsokról hallgatnak a kormányzók és ellenzékiek egyaránt.

A kötet utolsó szövege, a „Levél Marxhoz” a fent említettekhez képest is több izgalmas kérdést taglal. A válogatás első „Itt népirtásról van szó” darabjából viszont megismerhetjük Krausz Tamásnak a Horthy-rendszer és hadseregének a II. világháborús népirtásban való részvételével kapcsolatos, dokumentumokkal bőven alátámasztott álláspontját. Érveket találunk a Sztálin és Hitler, illetve az államszocialista és a fasiszta rendszerek közös platformra helyezésével szemben, amit oly gyakran megkísérelnek manapság is. Számos érvvel leplezi le a megszaporodott (ál)történészi és emlékezetpolitikusi csúsztatásokat, hamisításokat.

Kéz a kézben jár a fasizmus és a kapitalizmus

A második interjú címe a Max Horkheimertől származó, 1939-ben keletkezett mondat: „Aki a kapitalizmusról nem akar beszélni, hallgasson a fasizmusról”. Ezt parafrazáltam a minap valahol így: „Aki a fasizmusról akar beszélni, annak a kapitalizmusról is szólnia kell!” Ebben a szellemben mondja a jelenségről Krausz Tamás: „a fasizmus mint tömegmozgalom eleve a tőkeuralom, a politikai értelemben gyenge burzsoázia védelmében szerveződött meg azzal a céllal, hogy megszabaduljon a kapitalizmus mindenféle polgári törvényességétől egészen a totális diktatúra megvalósításáig, ami a profittermelés számára kedvező perspektívákat nyújtott mindenekelőtt Németországban”. Aztán ezt teszi hozzá: „Kelet-Európában az új burzsoázia jobban érdekelt a fasizmusban, hiszen a multikkal való konkurenciában gyökerezik létezésük bizonytalansága”. Gondoljon erre az, aki Kövér László, a kormányzópárt második emberének az '56-os évforduló előestéjére időzített szavaiban – „A fékek és egyensúlyok rendszere az egy hülyeség, azt felejtsék el, annak semmi köze se jogállamhoz, se demokráciához!” – semmi kivetni való nem lát!

„Ma már nincsenek evidenciák… Hatalom és emlékezetpolitika. Van-e alternatíva?” – témamegjelölés vezeti fel a zsebkönyv harmadik beszélgetését. Egyetlen idézet belőle: „az új rezsimek igyekeznek elterelni a figyelmet saját politikai, szociális és erkölcsi válságukról. Közben ezen emlékezetpolitika fedezékében a kapitalizmus a demokrácia zászlaja alatt egész régiókat borít vérbe a NATO fegyveres beavatkozásai révén”. A könyv tartalmának vázlatos megismertetése érdekében az „Állam vagy forradalom?” című negyedik, az életutat áttekintő interjúból – amelynek készítésekor Bartha Eszter mellett György László volt a másik kérdező – ismét csak egy gondolat: „ Lassan harminc éve, hogy az államszocializmusnak is vége, ami állítólag minden rossz okozója volt, de gondoljuk végig: ettől vajon történt javulás az emberek – különösen a kelet-európai emberek – életminőségében?”

Lépten-nyomon történelemhamisítás

„Háború és béke: Oroszország és az új világrend” címet viseli az ötödik beszélgetés. Az ebből általam kiemelt okfejtés: „a nyugati befolyás sem az orosz oligarchikus kapitalizmus megszüntetéséről szól. Csak a meggyengítéséről. Tehát nem arról van szó, hogy Oroszországból komolyan nyugati típusú demokráciát akarnak faragni, hiszen ennek abszurd jellegéről – kivéve néhány dogmatikus liberálist – azok vannak a legjobban meggyőződve, akik a leghangosabban kérik számon Oroszországon a nyugati értékrendet”. A hatodik interjú élén ez áll: „A történelemhamisítás neohorthysta iskolája: értelmiség a hatalom árnyékában”. Önmagában is sokat mondó a cím, de ezúttal se mondjunk le egy a szövegből kiemelt idézetről!

A mellékletnek e recenzió elején már említett, „30 év múltán” című írásában azt veszi górcső alá Krausz, miért bukott el a liberalizmus Magyarországon is. A felsorolt okok közül, belátom önkényesen, hadd emeljem ki a szerző néhány tételét:

♦ „A polgári demokrácia huzamosabb időn keresztül, történelmi korszakokon átívelő módon, csak a leggazdagabb centrumországokban működött és működik, ám ott sem visszatérő, súlyos ellentmondások nélkül. A liberalizmus ugyanis – mint politikai és államhatalom – mindmáig diktatúrák, bábkormányok egész sorát segítette életre és tartotta fenn a világrendszer legkülönbözőbb régióiban, úgy, ahogyan azt a tőke felhalmozási érdekei megkívánták”.

♦ A balti, lengyel, magyar és horvát fejlődés, nem is szólva az orosz vagy az ukrán tapasztalatokról, azt mutatják, hogy a „félperiférián” a liberalizmus már születésénél fogva híján volt a kellő társadalmi erőnek.

♦ Magyarországon (csakúgy mint a régióban) az 1990-es évek neoliberális „sokkterápiás” privatizációja, majd „Bokros-csomagja” minden „szakmai siker” ellenére súlyos szociális és kulturális depriváció árán ment végbe, emberi egzisztenciák százezreinek lerombolásával, lejáratva a polgári demokrácia ígéreteit és erkölcsi imperatívuszait.

Belátom, hogy bármit hoztam itt elő az Eszmélet Zsebkönyvtár legújabb kötetéből, nem kifejezetten szívderítő. Ráadásul arra a kérdésre, hogy itt és most van-e esély a társadalomközpontú, közösségi rendszer létrehozására, azt kell válaszolnom: nincs. De szerintem, aközött, hogy egyáltalán elméleti alapon belátja-e valaki ezt, vagy hogy semmiről semmit nem tudva sodródik, és zsigeri indulatokkal reagál az őt érő hatásokra, ég és föld a különbség. Mert persze, valahogy élni kell, akármilyen is a rendszer, de úgy vélem, könnyebb elviselni az ellentmondásokat, ha felméri az ember, mire számíthat. Adott esetben a túlélés múlhat ezen, vagy a hirtelen kínálkozó lehetőség kiaknázása.

Ez utóbbira (is) tanít Krausz Tamás történész – nem mellesleg Lenin munkásságának, legavatottabb magyarországi ismerője – éppen Lenin alapján. Amiként megemlíti hatalmas monográfiájában: Vlagyimir Iljics „1916/1917 fordulóján elbizonytalanodott, hogy vajon megéri-e  az orosz forradalom kitörését, a februári forradalom hírére azonnal nekilátott, hogy megszervezze a hazatérést”. (Krausz: Lenin, Napvilág, 2008, 78. oldal) Innentől kezdve a lehető leghatározottabban, gyakran saját elvtársaival is éles vitákban vitte keresztül akaratát az októberi forradalom vezetője. E határozottságot azonban az a tömérdek kutatás, tanulmány, levél és könyv alapozta meg, amit addig kidolgozott. Életműve 24 ezer dokumentumból áll. Ennek tükrében nehezen lehetne érvelni azzal szemben, hogy az elméleti munkálkodás és gondolkodás adott esetben nem játszhat szerepet a politikai, nemkülönben a magánéleti cselekvésben.#

CÍMKÉP: Krausz Tamás „A népirtástól a történelemhamisításig – Rendszerkritikai megközelítések” című zsebkönyv borítóján – Szerkesztette: Bartha Eszter