Minthogy „a magyar nép leváltotta az ellenzéket”, kézenfekvő a feladat: annak az ellenzéknek a helyére kell lépni, „amely nemhogy a haza és a nemzet, de saját érdekében sem volt képes az összefogásra”.

Jegyezzük meg ezt a 2018. április 21-ikei napot! Ezen a szombaton mutatkozott be Budapesten, tehát az országnak, az a férfi, aki a jövőbeni Magyarország egyik vezetője lehet. Nem kizárt, hogy korszakváltás kezdetének voltak tanúi azok a fővárosiak és vidékiek, akik a Kossuth tértől a Ferenciek terén át csaknem az Erzsébet hídig tartó menetben haladtak az Astoriáig feltorlódva, majd meghallgatták a szónokokat. Közöttük is elsősorban a kormánypártiak jelöltje ellenében nemrégiben megválasztott hódmezővásárhelyi polgármestert.

A befolyási övezetekért való mostani háborúban a fellazítás eszköze is lehet az orbáni nemzetegyesítő politika. De a Kreml csak a propaganda részeként kezeli ezt. A fegyvertár valódi eszközeiről nem beszélnek. 

Már-már közhelyként szokás emlegetni, hogy a Kreml számára felértékelődött az orbáni Magyarország. A miért?-re különféle magyarázatok születtek:

Olyan mámorosan triumfálnak a kormánypártiak, mintha nem kisebbségben lennének.

Egészen bevadult az elmúlt hónapokban egykori kollégám. Sorra osztotta meg a Facebookon a kormánypropaganda jegyében fogant, képtelenebbnél képtelenebb, sőt uszító hazugságokat. Ez azért is zavart, mert világi emberként ugyan, de ismerősömnek az egyik legnagyobb szentséghez kötődő megbízatása van a katolikus egyházban. Sosem csináltunk titkot belőle, hogy szögesen eltérő a politikai felfogásunk. Ennek ellenére évtizedek múltán is tartjuk a már-már baráti, de mindenképpen szívélyes kapcsolatot. Azt azonban nem tudtam hová tenni, amit a választási kampány időszakában művelt, ezért inkább visszahúzódtam. Elvakult szövegeinek értékelését ráhagytam másokra, mert nem akartam, hogy összekülönbözzünk. Gondoltam, majd csak elmúlik ez a mélyen vallásos emberhez méltatlan kisiklás, aztán a választás után ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Ámde ez igencsak nehéz lesz.

Légicsapás a szíriai vegyi-fegyver raktárakra. De hol a vegyi anyag?

Nem sokáig hagyott nyugton bennünket Donald Trump amerikai elnök. Utolsó, általam idézett, ha akarom vemhes, ha akarom, nem twitje után valamivel több, mint huszonnégy óra telt el a nemzethez intézett újabb, immár videó-üzenetéig. Ebben bejelentette, amiről az Euronews így adott hírt: „Magyar idő szerint szombaton reggel 3 óra előtt megindultak a légitámadások szíriai célpontok ellen. A légitámadások vegyi fegyverek fejlesztésére, tárolására alkalmas célpontokat értek.”

Sokak lelkét simogató hatása lehet, hogy lám, még egy Prof. Dr.-t is lehet heccelni.

A kissé életlen videó-felvételen öltönyös, nyakkendős férfiak. Orbán Viktor miniszterelnök a baloldalon, Tarlós István budapesti főpolgármester a jobbon. Közöttük nyakig begombolt, fekete kabátban, nyakában aranyszínű, hosszan lelógó, egyetemi rektori méltóságjelvénnyel magasodik egy szikár férfiú. A kormányfő épp őt teszi nevetség tárgyává:

Naponta kell etetni a választót a népszerűséget fenntartó hírekkel!

Csak gyorsan, amíg az időeltolódás miatt Donald Trump amerikai elnök még alszik. Ha felébred, bizonyosan előáll újabb Twitter-üzenetével. Ezért rögzítsük, hogy 2018. április 13-án, pénteken, a közép-európai idő szerinti reggeli nyolc órakor még ez az elnök érvényes álláspontja:

 A minőségi médiumok sora politikai érdekből szűnt meg, lett partvonalra szorítva, a leplezetlen kormánypropaganda szolgálatába állítva.

MAGYAR NEMZET – VÉGE. Ez a gondolat ötlött fel bennem, amikor kora reggel kivettem a postaládából a gyászkeretes vezércikkel megjelent újság, egyelőre úgy tűnik fel, utolsó számát. Persze azonnal rájöttem, hogy hamisan hatásvadász is lehet ez a mondat, ha kisbetűkkel írom le. Maga a magyar nemzet ezt is túléli. Mi több, már a Magyar Nemzet is túlélte az elhallgattatását ennél vészterhesebb időkben. 1944 márciusában a náci német csapatok, majd 1956 novemberében a Vörös Hadsereg budapesti bevonulásakor. A lap alapítójának unokája, Pethő Tibor ír erről a „80 1938. augusztus 25. – 2018. április 11.” című nekrológban, s megjegyzi: „A kései utódok kezéből ismét a politika ütötte ki a tollat”.

 A magyar nép meghatározó része megerősítette, hogy nem akar köztársaságban élni, továbbá legitimálta a Moszkva és Peking irányába tett fordulatot.

Győztünk – jelentette ki Orbán Viktor április 8-án, nem sokkal éjfél előtt, miután hosszú órák érthetetlen várakozása után – ami a számítógépes rendszer délelőtti zavara miatt is ébreszt némi kételyt az emberben – végre az ország is megismerhette azt, amit a pártvezér a színfalak mögötti társaságával együtt már rég tudhatott. Ez azonban nem ok arra, hogy változtassak a most lezajlott parlamenti választásokkal kapcsolatos előzetes véleményemen, amit az Ostobák országa című, a választási plakátokkal foglalkozó, március 28-ai cikkem után így fogalmaztam meg az egyik kommentelő felvetésére válaszolva:

Törés az orosz-magyar kapcsolatokban; ott is érzékelik a magyar kormány vergődését.

Magyarország választásokon teszi mérlegre az egyensúlypolitikát. Erre a gondolatra építve közölt cikket az oroszországi üzleti körök, bizonyos értelemben ellenzékinek számító lapja, a Kommerszant, április 7-ei, szombati száma. Az alcím szerint: Orbán Viktor törekszik arra, hogy miniszterelnök maradjon, s egyaránt megőrizze kapcsolatait Brüsszellel és Moszkvával. Az írásból kiderül, hogy a szerző naprakészen és meglehetősen pontosan ismeri a magyarországi politikai viszonyokat.

Próbára teszik az oroszországi vezetés idegeit.

Nézem ezt a fotót, és kényszeredetten-cinikusan arra gondolok, hogy a brit kormánynak nincs szerencséje a mérgekkel. 2002-ben Tony Blair miniszterelnök beszélt arról, hogy az Irakban felhalmozott tömegpusztító fegyverek nem csupán a régiót, hanem az egész világot fenyegetik. 2003-ban erre hivatkozva támadta meg az USA, Nagy-Britannia, Ausztrália és Lengyelország hadereje az országot, akasztatták fel a vezetőjét – akinek persze volt elég a rovásán: tízezrek – kurdok, ellenzékiek – halála száradt a lelkén. Az eltávolítására indított háború következményeként viszont minimális becslés szerint meghalt több mint egymillió ember, a sok millió sebesültről, nyomorékról, földönfutóvá lett tömegekről nem is beszélve, a demokrácia pedig csak nem akar beköszönteni.