Hál’ istennek, langyos kis beszéd volt ez!

Átvert a kormány plakátja. Azon az áll, hogy március 15-én, 14 órakor, a budapesti Kossuth téren mond ünnepi beszédet Orbán Viktor miniszterelnök. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy valamikor 11 óra után előbb a lengyel miniszterelnök, Mateusz Morawiecki kezd szónokolni szabadon a Nemzeti Múzeum előtt, aztán Orbán Viktor lapoz bele a papírjaiba. Barátom hamiskásan azt mondta: nyilván az ellenség megtévesztésére rendezték így. No, de rajtam nem fogott ki! Már órákkal a fellépés előtt leírtam, szerintem mit fog üzenni népének a magyar kormányfő. Így csak előkaptam a jegyzeteimet, s már nem volt más dolgom, csupán összehasonlítani a jóslataimat a ténylegesen elhangzott szöveggel. Ezt osztom meg alább az olvasóval.

Bevezetésként még annyit: a Duna tévé közvetítésében a lengyel zászlók tömege között gyéren lengedeztek a magyar trikolórok a tömeg feje felett. Időbe tellett, amíg a rendező olyan nézőpontot talált, ahonnét kiszűrhető volt ez az aránytalanság. De szólhattak is a kommentátornak: formálja úgy a mondatait a közvetítés végén, hogy legalább összefoglalójában ellensúlyozza a kissé necces helyzetet. És ő így is tett.

Soros, Juncker immár elfeledve

E cikkem írásakor, a Bekiáltás blogterében a szavazás még javában zajlik, de az eddigiek szerint „Az ember minden előtt” című, előző elemzésem olvasóinak nagyjából hatvan százaléka azt gondolja: március 15-ről ne szónokoljon politikus. A hivatkozott tegnapi írásomat Kölcsey Ferenc 1833-as négyszavasára, „A HAZA MINDEN ELŐTT” parafrázisára építettem abból az apropóból, hogy a költő intelmét az idei nemzeti ünnep kormányplakátjára nyomtatták. A korból és szövegkörnyezetből kiragadva a propaganda eszközévé tették, amint azt abban a cikkben részletesen bemutattam. Persze, ettől még Orbán Viktor is használni fogja ünnepi beszédében – jegyeztem le órákkal a beszéd elhangzása előtt.

Ami az első jóslatomat illeti, bejött. Természetesen „A haza minden előtt” felirat ékesítette a múzeum épületét és a szónoki pulpitust is. A magyar kormányfő pedig kissé átírva, és a köznyelvben megszokott pongyolasággal ezzel fejezte be beszédét: „Magyarország mindenek előtt!” Ami így, többes számban azt jelentené ugyebár, hogy több mindenség létezik a világban, miközben persze a „minden” azért minden, hogy eleve benne legyen minden létező és nem létező. Vagyis a papos „mindenek” általánosan elterjedt és itt is használt változata logikailag értelmetlen. De ez legyen a legkisebb bajunk, hiszen egyébként is, ahogy Orbán Viktor fogalmazott: „A jó isten mindannyiunk fölött”, tehát, ha úgy akarom, kívül a mindenen.

Viszont lássuk a további feltételezéseimet! Előzetesen azt vélelmeztem: 1848. március 15-ének eseményeire nem sok szót veszteget a miniszterelnök. Így történt. Azt is gondoltam, ha egyáltalán említ negyvennyolcas személyeket, akkor abból a kormányfő mostani céljaira, lelki állapotára következtethetünk. Orbán Viktor ezt a csapdát elkerülte, nem adott lehetőséget ebből kiinduló törengésekre. Leginkább arra számítottam, hogy a pártelnök-kormányfő folytatja a február 10-én elkezdett, általa évértékelésnek nevezett, európai uniós választási kampányt. Továbbra is támadja a migránsokat, ugyanakkor az eddigieknél szolidabban ad hangot ellenérzéseinek Brüsszellel szemben. Soros, Juncker immár el lesz feledve, mert a magyar politikusnak immár kényszerűen alkalmazkodnia kell az elmúlt hetek és napok történéseihez, melyek eddigi egyik közbenső felvonását a „Helyre teszik Orbánt” című cikkemben foglaltam össze.

Nem kockáztatja, hogy fellázadjanak ellene

Az előző este kaptam egy izgatott jelzést, miszerint az terjed a városban, hogy Orbán Viktor nagy bejelentésre készül. Kételkedtem. Egy ilyen cselekedet minden olyan nemzetközi összefüggésnek ellent mondott volna, amiről például „A Putyin barátja is győzködi Orbánt” blogbejegyzésemben szóltam. Mert ugyan mi lehetne ez a bejelentés? Az, hogy pártját, a Fideszt kilépteti az EU-parlamenti néppárti frakcióból? Ez maga lenne a vereség beismerése, ami e férfiúnak nem sajátja. Ráadásul abban a minutában a kispályások ligájában kellene fociznia. Márpedig ez számára azonnali eljelentéktelenedéssel járna, amitől úgy irtózik, mint ördög a tömjénfüsttől.

Az pedig végképp komolytalan feltételezés lett volna – bár ellenzéki oldalon időről időre riogatni szoktak vele –, hogy meglebegteti: kilépteti Magyarországot az unióból. Először is saját választóinak nagy része sem akarná ezt, tehát a hazai politikai pozícióját is aláásná vele. Másodszor, megfosztaná a klientúrát, s főleg a családi klánt a brüsszeli pénzektől. Nem utolsó sorban padlóra küldené vele a teljes magyar mezőgazdaságot, amit negyven-hatvan százalékban az Európai Unió tart életben. Természetesen, elsősorban nem a gazdák miatt alakult ez így. Az úgynevezett szabad versenyes kapitalizmusban magukból a mesterségesen kialakított agrárpiaci viszonyokból következik az agrárium kiszolgáltatottsága. De akárhogy is, e pénzfolyam elrekesztésének Orbán Viktor elleni belső lázadás, sőt puccs lenne a következménye. Harmadszor, bár talán ezzel kellett volna kezdeni: egyből vége lenne kétes nemzetközi szerepének, ami esetében hiúsági kérdés, s mint ilyen, minden más szempontot megelőz a sorban. 

És így tovább, és így tovább. Amiből ugye az jön le, hogy összességében langyos kis beszéd lett ez. Hál’ istennek! – mondom én. Bár nem vagyok biztos benne, hogy a vérmes hívek is ezt gondolják. Ők, akik ráadásul mindjárt az elején magától a vezértől hallhatták az önkritikát: „Ha lépést akarunk tartani a lengyelek fejlődésével, akkor össze kell kapnunk magunkat”. Ez ugyebár ellentmond az eddigi sikerpropagandának. Talán azért, hogy oly nagyon ne mélázzanak el efölött a Múzeum körúton állók, mindjárt jött is egy ismerős gondolat: „Amikor Brüsszelből Lengyelországot támadják, akkor egész Közép-Európát, és bennünket, magyarokat is támadnak”.

Visszafogottság történelemhamisítással

Na, így azért már rendben van, bár lehetett volna egy kicsit harciasabb a főnök! – moroghatott magában a messziről Budapestre buszoztatott aktivista. Ám most más idők járnak. A szónok csupán áthallásos, a korábbiakhoz képest visszafogott mondatokkal operált. Például ezzel: „a magyaroknak joguk van a saját hazájukhoz, joguk van a saját magyar életükhöz, ahogyan a kedvük szerint való”. Ámbátor „voltak idők, amikor nem élhettünk úgy, ahogy akartunk, csak úgy, ahogy lehetett – mondta a múltról, s szavaiból mindjárt kiderült, hogy bizony ma ilyen idők járnak, mert már jelen időben fogalmazott: „Van úgy, hogy a kiegyezés valóságában kell élnünk, de Kossuth Lajosról álmodunk”. Mi több, a lengyel marsallt, Józef Piłsudskit, a Második Lengyel Köztársaság első államfőjét, nem mellesleg az 1926–1935 közötti, sokak által félig-meddig fasisztának tekintett tekintélyuralmi rendszer irányítóját is idézte ehhez: „Alul maradni, nem behódolni – győzelem”.

Világos beszéd ez arról, mire számíthatunk a következő hetekben, hónapokban az Európai Unió fórumain. A Fidesz minden embere, beleértve Orbán Viktort is visszafogja magát, amibe persze belefér némi csúsztatás,  történelemhamisítás. Amiként ebbe a beszédbe is belefért, hogy a honfoglaló magyarok szabad akaratukból döntöttek az Európába való betagozódásról, és a kereszténység felvétele mellett. Hát, persze! Belefér annak hangoztatása, hogy „mi voltunk, akik az Európába indított migránsinváziót megállították”. (Valójában, mint ismert, csak a kerítés mentén észak-nyugatabbra tereltük a menekülteknek, az illegálisan bevándorolni akaróknak azt a töredéket, amely Röszke környékén megjelent – KDL) Aztán lesznek ehhez hasonló kitételek: „És azok is mi vagyunk, akik erős Európát, erős nemzetállamokat, és új, erős vezetőket akarunk látni Európa élén, akik nem a bajt hozzák ide, hanem a segítséget viszik oda”. Az Orbán-beszéd e negyedik, kifejezetten az európai választásra hangolt részének végén kimondatott egy viszonylag erős mondat: „Véget kell vetni az Európai Egyesült Államokról szóló lázálmoknak”.

Ami még ezt követte a szabadság zászlaja alatt egyesített, gyarapodó, a gyermekek felé forduló országról, a boldog békeidőkről, az ugyebár némi ellentmondásban van a gyermeklétszám drámai csökkenésével, az innen százezer szám emigrált, de legalábbis külföldön munkát vállalt tömegekkel, azokkal a statisztikai adatokkal, melyek szerint milliós a puszta létért naponta megküzdő, mélyszegénységben tengődők száma. Több millióan vannak az egyik hónapról másikra élők. A középosztálynak mondott, szintén több milliós tábort bármikor a lecsúszás veszélye fenyegeti. A tényleges jól lét a családtagokkal együtt legfeljebb egymilliós réteg sajátja. De mit tegyünk? Nekünk ez jutott. Pontosabban ezt hoztuk össze, mert nem ismertük fel időben hogy a rendszerváltozás a nagy tömegek számára átverés. Ám ne feledjük azt sem, hogy ebben az átverésben, és mai fenntartásában Orbán Viktornak – korábbi és mai ellenzékének egy részével együtt – igencsak meghatározó a szerepe. Itt lenne az ideje annak, hogy végre tegyünk azért, hogy visszahozzunk valamit az elveszett reményekből! #

CÍMKÉP: Orbán Viktor 2019. március 15-én, a Nemzeti Múzeum épülete előtt szónokol (Fotó: Index, Németh Sz. Péter)

Véleménye fontos az iránymutatásban. Ha nem szavaz, a trolloknak engedi át a véleményformálást. Gondolja meg, mit veszítünk a passzivitással! Ezúttal a minapi kérdésemet ismét felteszem voksolásra.