A kalandozó magyarok sorsát kellene végiggondolnia a kormányfőnek, s nekünk, magunknak is! ⇒ SZAVAZÁS az elemzés végén: Ön szerint milyen befolyása lesz Orbán Viktornak a választások utáni Európai Unióban?

Csak idő kérdése, hogy Orbán Viktor teljesen szalonképtelenné váljék, vagyis marginalizálódjék a nyugati világban. A miért kérdésére adott válaszhoz történelmi és mai nemzetközi összefüggésekben kell értelmeznünk a nevével fémjelzett jelenséget! Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra a helyzetre, amit büszkén emleget sok mai magyar. A kalandozások időszakára. Azokra az eseményekre, melyek részeként negyvenhét rablóhadjáratot indítottak eleink, főként Európa nyugati felére, néhány esetben pedig délkeletre, a Bizánci Birodalom felé. És aztán mi lett a vége?

Két emberöltőn át, vagyis nagyjából hetven évig úgy látszott: verhetetlenek a Kárpát-medencébe betelepült, onnan időre-időre kicsapó, esetenként több ezer, olykor csak néhány száz főből álló, eredetileg nomád lovasok. Csakhogy, miután felocsúdtak az addig széttagolva élt kárvallottak, elkezdtek összefogni a gyújtogató, fosztogató, gyilkoló seregek ellen. A városok kőfalakat emeltek, a földesurak kővárakat építettek. Aztán megreformálták a hadszervezetet, a nyilak ellen talpig vasba öltöztették a lovasokat.* Ami pedig mindent betetőzött: az eredetileg német és itáliai longobárd király, a Német-római Birodalom megszervezője I. Nagy Ottó, és Bíborban született Konstantin bizánci császár, félretéve ellentéteiket, együtt lépett fel, és a Kárpát-medencébe szorították be a hadakozókat.

István németjei számoltak le az ellenállókkal

Hogy a mai magyarok többsége nem ismeri fel ennek a hetven éves folyamatnak a 2019-ben érvényes tanulságát, az egy dolog. De ha az ország vezetője és a körötte lévők azzal ámítják magukat és a köznépet, hogy Európa nyugati része nem találja meg a mostani, részbeni szétesettségének ellenszerét, akkor ott nagy a baj. Ráadásul kétszeresen, mert nekik azzal is számolniuk kellene, milyen volt a jó ezer évvel ezelőtti visszacsapás. Frissítsük hát fel az emlékezetet!

Először is a pogány Géza fejedelem, feleségével Sarolttal együtt formálisan megkeresztelkedett. Fiát, Vajkot viszont már kifejezetten ebben a felfogásban neveltette. Ugyanis megértette: aki ellenáll, annak megtörik a gerincét. A túlélésre egyetlen esély kínálkozott: a hajlékony és csendes alkalmazkodás. Minden ágálása dacára elfogadta tehát, hogy be kell hódolni az akkor a Nyugatot uraló eszmének. 971-ben követeket menesztett I. Ottóhoz, hogy keresztény papokat kérjen tőle. Továbbá összeházasította Vajkot és Gizella bajor hercegnőt, a későbbi német-római császár, II. Henrik húgát. Vele minden addiginál több – amint a magyar egyházi nyelvezet jövevényszavai is tükrözik, elsősorban nyugati szláv pap, szerzetes, apáca jött az országba, folytatva az egyházi szervezet kiépítését, a nyugati értékrendre való áttérítés fáradságos munkáját**.

Érkeztek aztán lovagok, meg zsoldosok is Nyugatról. Ők nem teketóriáztak. István felhatalmazásával, a parancsnokok a király alvezéreiként, éveken át zajló csatákban győzték le már nem is annyira a változást elutasító, pogány magyarokat – hiszen Pauler és Nemeskürty szerint is ekkorra „A pogányság már meghúzta magát, s a nagyok között már alig volt híve.” –, hanem Róma nevében a keleti bizánci keresztényeket, akik nem fogadták el a német-római érdekeknek alávetettséget. Velük egyszerűen leszámoltak. Ez volt az ára az akkori nyugat-európai értékrend elfogadtatásának.*** Romsics mutat rá a pannonhalmi apátság kiváltságleveléből idézve, hogy a 997-es döntő ütközetben az idegenek jelenléte István hadseregében olyan jelentős volt, hogy a küzdelem kifejezetten „a németek és a magyarok között dőlt el”. Ezért is érthetetlen számomra, hogy azok, akik ma ezért I. Istvánt szentként tisztelik, miért nem képesek belátni, hogy ha a Krisztus utáni 900-as években a megsemmisüléssel fenyegetett a Nyugattal való esztelen hadakozás, akkor 2010 után is bajt hozhat a fejünkre az Európa egysége elleni fenekedés. Ráadásul ez a mostani acsarkodás minden eddiginél bonyolultabb, globális folyamatok közepette zajlik.

Három civilizáció között folyik a harc

Anélkül, hogy elvesznénk Samuel P. Huntington „A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása” című kötetének**** részleteiben, elégedjünk meg annyival, hogy a glóbuszt három nagy civilizációs hatásnak kitett részre tagoljuk! (Hogy a dolgot ne bonyolítsam a kelleténél jobban, a továbbiakban nem ragozom a civilizáció, illetve a kultúra fogalma közötti különbséget sem.)

Ezek az értékek az ókori Elő-Ázsiában, Mezopotámiában, az egyiptomi, a római, a német-római birodalmak, illetve a Bizánci Császárság televényében erősödtek meg majd vetették meg az eszmei alapjait előbb Európa nyugati, később keleti államainak. Később a gyarmatosítás révén terjedtek el az egész amerikai kontinensen, Délkelet-Ázsia egyik-másik szigetországában, Ausztráliában, sőt Afrika egyes összefüggő területein. A nyugati értékrend jegyében fellépők elpusztították, de legalábbis gyökeresen átformálták a bennszülöttek kultúráját és új civilizációt teremtettek. Tegyük hozzá: gyakran magukat az ott talált embereket is százezer, sőt millió számra gyilkolva, esetleg rabszolga sorba taszítva, családok tagjait egymástól elszakítva, ezer meg ezer mérföldekre kíméletlenül áttelepítve, árucikként kezelve a minél nagyobb vagyont felhalmozni akaró, fehér keresztény ember javára.

Ők és államaik persze egymással is állandó harcban álltak. A huszadik század elejére, első felére nacionalizmusokba torkollott a küzdelmük. A nacionalizmusok pedig két világégésen keresztül is formálva kitermelték az előbb csak a nacionalizmusa révén, később saját fajának felsőbbrendűségével fanatizálható – nem csak németországi – náci ember típusát. Hátrahőkölve a tömegembernek ettől a rettenetes formájától, 1945 után a Nyugat egyfajta száznyolcvan fokos fordulatban látta a kiutat: a lehető legteljesebb individualizmust kezdte igenelni. Az egyén izoláltságát, a közösségtől elfordulását, az öncélú fogyasztást tette kívánatossá, nehogy az akaratától megfosztott, tömegbe sűrített náci (a belga, brit, észt, finn, holland, lengyel, lett, olasz, norvég fasiszta, magyar nyilas, ukrán banderista, horvát usztasa, litván saulista, román vasgárdista, a spanyol falangista stb.) emberszörny ismételten eszközévé váljék valamely hatalom- és pénzőrült csoportnak. Igen ám, de más, terjeszkedő civilizációk ellen nem lehet küzdeni izolált, közösségi célok nélküli, elmagányosodott, a természetestől, s ezért önmaguktól is elidegenedett konzumemberekkel. Éppen ezért a kérdések kérdése a mai nyugati civilizációban: miként lehet feloldani a harcolni, ugyanakkor humanistának lenni ellentmondást.

Ám egy ilyen vázlatban erre nincs mód, és nem is szükséges. Mert ezen a helyen épp megfelel, ha rámutatunk a kínai és a muszlim kultúrában egyaránt meglévő közösre, még ha ezt elnagyoltnak is fogják tartani egyesek. Azt emeljük ki, hogy mindegyik ázsiai kultúrában évezredek által formált kasztokban, évszázadokon át alig változó vallási közösségekben, elkülönülten szerveződő társadalmi struktúrákban, például a hagyomány által szabályozva van kijelölve az egyén helye. Gyakorlatilag születésénél fogva, szinte egyszer s mindenkorra. E helyzeten, ritka kivételtől eltekintve, nem igazán változtathat ő maga, a tradíciókba zárt, s ezen keresztül fanatizálható ázsiai tömegember.

A történelem azt mutatja: valahányszor a Nyugat felé fordult az orosz elit, a válságos pillanatokban mindig visszamenekült a néphez, a népiesség legautentikusabb köreihez, értékeihez, amint azt az orosz irodalom klasszikusai számtalanszor bemutatták. Arról már nem is beszélve, hogy az orosz birodalom élén állt, nagyrészt német származású uralkodók – amit a dinasztia teljes neve, a Holstein–Gottorp–Romanov is jelez – az orosznál is oroszabbá lettek.

A huszadik században aztán ez a kultúra kitermelte magából – szintén nem egy orosz, hanem az oszét-grúz, Ioszeb Dzsugasvili, azaz Joszif Visszarionovics Sztálin vezetésével – a szovjet embert. Azt a százmilliókat megmozgató típust, aki fontosabbnak tartotta a szovjet birodalomhoz való tartozást a nemzetiségénél. Mint ilyen, hatékonyan és győztesen szállt szembe a nyugati civilizációban az USA-tól Anglián, Olaszországon, Franciaországon, Norvégián, Lengyelországon, Szlovákián, Magyarországon, Ukrajnán át a baltikumi országokig szinte mindenütt létrejött, a legteljesebb formájában a III. Birodalomban, vagyis a nemzetiszocialista Németországban kinevelt nácival. Napjainkban pedig arra készül, hogy hazája patriótájaként a kereszténység eszméjének, hagyományának, rítusának legyen fenntartója, akár – a mai magyar nacionalistákkal is szólva – a vallási, nemzeti, nemi identitását felszámolt nyugati tömegemberrel szemben. Mint ilyen, vezetőitől ösztönösen azt várja, hogy egyensúlyt hozzanak létre a nyugati és az ázsiai civilizáció között, ha lehetséges, a közvetlen fegyveres harcot az utolsó pillanatig elkerülve.

Orbán csak a propagandában putyinista

Kénytelen voltam mindezt felvázolni, hogy a végén szóba hozhassam ebben az egészben Orbán Viktor szerepét. A magyar politikus javára írható, hogy egyáltalán felvetődhet a neve a roppant folyamatokkal összefüggésben. Más kérdés, hogy néha az a benyomásom: fogalma sincs arról, hogy miben vesz részt. Ahogyan szüntelenül a harcról beszél, ahogyan örökké viaskodik nyugati ellenfeleivel, azt szorgalmazván, hogy álljanak ellen főleg az iszlám felől fenyegető térhódításnak, az azt mondatja velem: nem érti, legalábbis nem akarja tudomásul venni, hogy a Nyugat megszűnik Nyugat lenni, ha végképp hátat fordít a humanizmus eszményének. Ha hagyja, hogy még a reménye is elvesszen annak a soha be nem teljesült utópiának, mely szerint lehetséges a mindenki számára méltányos társadalom létrehozása a keresztény elveket követve. Csupán a hatalomvágy által vezérelt haszonelv az, amit Orbán követ. A szavakban talán igen, de a valóságban semminek nincs helye benne, ami emberi.

Válaszolva a cikk első mondatában megfogalmazott kérdésre: azért válik lassan szalonképtelenné, mert szembefordult a mítosszal, ami Krisztus óta, két évezreden át, minden galádság ellenére megtartotta Európát európainak. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy magatartásának van pozitív hatása is. Mert amennyiben a Nyugat, a fent említett kiüresedettség, befelé fordulás, egyéni önzés miatt tényleg alkalmatlanná válna civilizációjának megvédésére és fenntartására, ez a feladat Oroszországra várhat. És e tekintetben a magyar politikus – valószínűleg tudtán kívül, esetleg a Kreml sugalmazásait követve – az Európai Unió intézményeiben és a NATO-ban tanúsított bakafántoskodásával erőket köt le, döntéseket halogattathat, amivel jó szolgálatot tehetett és tehet Oroszországnak.

Annak a moszkvai vezetésnek, amely ennek következtében (is) némi lélegzethez jut annak érdekében, hogy felszámolja az 1990-es évek ottani liberális pusztítása nyomán kialakult, katasztrofális helyzetet, s ezzel elvégezze az ország és a népi tömegek felkészítését a sokat emlegetett civilizációk összecsapására. Úgy, ahogyan Sztálin alatt felkészítették a szovjet embert a nácival való élet-halál harcra. Mert ne feledjük, hogy a náci Németországot és szövetségeseit nem a Hitlerrel 1938-tól és jórészt a háború alatt is kollaboráló nyugati országok roppantották meg, hanem a Szovjetunió hadserege! Ha valakinek kétsége lenne eziránt, csak nézzen utána Franciaország és egy sor más nyugati állam viselkedésének, vagy annak, mikor szánta el végre magát az USA, hogy bekapcsolódjék a háború európai küzdelmébe!

E tekintetben akár össze is lenne kapcsolható Orbán tevékenysége Vlagyimir Putyin orosz elnök céljaival, ám ennek a viszonynak nincs elvi-eszmei alapja. Ha ugyanis egyrészt a jelenlegi magyar kormányfő  politikai kacskaringóira, másrészt arra a tömegbutításra, az érintettek véleményét cinikusan negligáló törvényalkotási gyakorlatra, mindenféle hatóság állampárti és magáncélokra való gátlástalan felhasználására gondolunk, ami az Orbán-rezsimet jellemzi, s ami a magyarságot minden ízében kikezdi, erkölcsileg gyengíti, ezek teljesen ellentétesek a Kreml mai törekvéseivel, a legfelsőbb vezetők megnyilvánulásainak módjával, stílusával. Bár jól tudom, hogy valódi nemzetközi riportok híján a magyar olvasónak fogalma sem lehet erről, viszont tény, hogy Oroszországban ilyen-olyan hatékonysággal, de megkísérlik, hogy építsenek a történelmileg kialakult oroszországi népiségnek a társadalom egészét összekapcsoló ethoszára. És persze egyáltalán nem abban az értelemben, ahogyan ez a szűk látókörű nyugati politikusi és médiapropagandában megjelenik.

A nacionalizmus mételye – Európa veszte

Emellett van egy másik, hosszú távú, lehetséges, közvetetten pozitív hatása is Orbán enyhén szólva izgágaságának. Olyasfajta hatásra gondolok, mint amiként a magyarok több mint ezer évvel ezelőtti kalandozásaikkal lassanként mozgósítóan hatottak a nyugati értékek védelmezőire az akkori magyarok ázsiai civilizációból kisarjadt támadásai ellenében. Ma az Európai Parlamentnek az orbáni Fideszt is tagjai közé számító néppárti frakció egyre több vezetője és tagja száll szembe a magyar pártvezér nacionalizmusalapú, egységbontó törekvéseivel. Bár a hamis információkra épült manipuláció miatt kialakult Brexitből indul ki, de ide sorolhatjuk Emmanuel Macron francia államfő minapi egyesült Európa-programját is. Mint írja:

Macron mondatait azokra az előrejelzésekre való reagálásként is felfoghatjuk, amelyek szerint Orbán, vagy akár Trump autoriter irányba mozduló országlása csupán előjele a jövőben Nyugaton is uralkodóvá váló trendnek. E nézetek hangoztatói azt vizionálják, hogy a nyugati piacgazdasági társadalmak hatalomkoncentrációval, a demokrácia intézményrendszerének meggyengítésével, lebontásával reagálnak majd a mai gazdasági kihívásokra. Ezek között a külső erőforrások átszivattyúzási lehetőségének csökkenésére hívják fel a figyelmet. Korábban a gyarmatokról, újabban a pénzügyi transzferrel a perifériákból származó többletjövedelmek biztosították a demokrácia költséges és nehézkes egyeztetésekre épülő intézményeinek anyagi forrásait, illetve a tömegek többé-kevésbé megelégedettségét. Ám a világrend átalakulásával ez a Nyugat szempontjából ideális állapot megszűnni látszik. A francia köztársasági elnök helyzetértékelése és javaslatai tehát akár úgy is felfoghatók, hogy a nyugati elit készülődik a belső erőforrások oly módon történő mozgósítására, hogy egyúttal e társadalmak eddigi sajátosságai, nyugati felfogás szerinti értékei szintén megőrizhetők legyenek.

Ha az ilyen és ezekhez hasonló, egyre szaporodó megnyilvánulásokra gondolunk, akkor talán nem erőltetett az orbáni támadások és a kalandozó magyarok közötti, Európa fellármázásában játszott szerepre utaló párhuzam. Még akkor is reálisnak gondolom ezt a levezetést, ha esetleg azt mondják róla egyesek: igencsak nyakatekert. De épp emiatt írtam fentebb: nem gondolom, hogy Orbán Viktor tudatában lenne az egymást keresztező folyamatoknak, azok hatásainak, s ezek mindegyikével számolva alakítaná pávatáncos politikáját. Amit tetteiből – nem a szavaiból – megállapíthatunk: feltehetően két nagy vágy mozgatja. Az egyik, hogy hatalmát évtizedekre stabilizálja Magyarországon. Hogy ezt elérje, a kiszolgáltatottabbakkal szemben a vele emiatt lojális tehetősebbeket és környezetüket hozza anyagilag is előnyösebb helyzetbe. Ebbe bőven belefér a saját családtagok, a haverok akár nemzetközi mércével mérve is számottevő vagyonhoz juttatása. Az erőforrások és a hatalom központosítására épülő koncepció része a média, a szellemi élet kritikus köreinek kiiktatása.

A másik vágya, hogy minderre alapozva a nemzetközi élet befolyásos tényezője legyen. S bizony, mára ezt is elérte. Csakhogy neve hovatovább azzal lesz egyenértékű, ahogyan anno a nyugatiak imáiban a kalandozóké: „A magyarok nyilaitól ments meg, Urunk, minket!” Ott ugyan még nem tartunk, hogy úgy emlékezzenek meg róla, amiként ezt eleinkről feljegyezték – „vágyódnak az öldöklés után”, „úgy örülnek az embervér kiontásának, mint a nadály”, „szívük nem hajlik semmiféle könyörületre”, „nem kímélnek sem nemet, sem kort” –, de a vágyai által hol ide, hol oda mozogva, a szalonképtelenség állapotát máris elérte. És tartok tőle, ha valaki nem vet véget gyorsan ennek, a baljós következményeit mi magyarok mindannyian tapasztalni fogjuk hamarosan. Valahogy úgy, amiként ez a Kárpát-medencébe telepedett honfoglalókkal történt jó ezer esztendővel ezelőtt. Mit ne mondjak, csak amit a történészek kiderítettek erről, egyáltalán nem volt kellemes az az időszak. #

FORRÁSOK:
* Romsics Ignác: Magyarország története, Kossuth, 2017
** Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpád-házi királyok alatt, Athenaeum, 1899, reprint: ÁKV, 1985
*** Nemeskürty István: Mi magyarok, Divon, 1989
**** Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Európa, 2015

CÍMKÉP: Orbán a neki taslit adó Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke és Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke között – A kedélyesség mögött jó ideje kölcsönös dühök feszülnek

Véleménye fontos az orientálásomban. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy részt vesz a szavazásban!