Valójában arról van szó, hogy a Kreml (a magyar kormány) megtanulta és alkalmazza az amerikai módszereket, ami eléggé felháborító lehet odaátról nézve. Bár, akiket hol az egyik, hol a másik oldalról vernek át, azoknak ez aligha vigasz.

Az orosz, avagy a putyini propagandáról értekezik a 444.hu. Ehhez a RAND amerikai kutatóintézet megállapításait használja fel. Az összefoglalót készítő szerző szerint: „Egyértelmű a hasonlóság az orosz kormányzati propaganda és a magyar között”.

Hasonlóság biztosan van, de a sommás megállapítással azért van egy kis gond. Mindenekelőtt kétlem, hogy orosz típusú propaganda, mint olyan, létezne. Ha van különbség, akkor – Orosz Jenőnek a Facebookon közzétett vázlata alapján – legfeljebb az, hogy a Kreml hazai fogyasztásra szánt propagandája határozottan hazafias és vallásos húrokat pengetve ideológiai töltetű, a nyugati világ politikai kommunikációjából viszont mostanra mintha száműzték volna – bár feltehetően, csupán elrejtették – az ideológiát.

A Kádár-rendszer utolsó időszakától mindmáig azt vallják az uralkodó rendbeliek: saját gyerekeiket inkább járatják a közösség pénzén jobban felszerelt, jobb pedagógusokat vonzó iskolákba. És ehhez jön az egyházi iskolák egyre növekvő mértékű, többlet támogatása. Ez ágyaz meg a kontraszelekciónak, s a végén mindenki vesztes lesz.

Csaknem tizenhat millióan látták már a finn iskolákról szóló, május 7-én, a Remarkable nevű internetes oldalon közzétett videó-részletet Michael Moore, a kíméletlen amerikai dokumentarista filmjéből. A rendező, szokásához híven, Amerikát sokkolja. Ebben az alkotásban azzal, hogy milyen szakadék tátong az Egyesült Államokbeli, illetve a finnországi iskolások teljesítménye között. A filmben látható grafikon szerint a hatvanas években, meglehetősen alacsony színvonalon, még nagyjából azonosan teljesítettek a két ország diákjai. A nyolcvanasokban a finnek előbb csak lassú ütemben kezdtek elhúzni az amerikaiaktól, majd a kétezres évekre hirtelen kiugrottak, s a világ ranglistájának élére kerültek. Eközben az amerikaiak mutatói folyamatosan csökkentek…

A magyar értelmiség befolyásos csoportjai nem foglalkoznak azzal, hogy az orbáni rendszer a kapitalizmus mai formájának televényéből nőtt ki, s azt az illúziót keltik, hogy a vezér eltávolítása-eltűnése minden bajunkat orvosolni fogja.

Főleg liberális ismerőseim megnyilatkozásaiban gyakran találkozom azzal a nézettel, hogy Magyarországon egészen jól mennének a dolgok, ha Orbán Viktor és köre ezt nem akadályozná. Ugyanis – vallják még mindig ennek a felfogásnak a hirdetői – csupán lehetővé kellene tenni az úgymond szabad versenyes kapitalizmus korlátlan érvényesülését, ezen belül még nagyobb teret nyitni a multinacionális vállalatok előtt, s az így létrejövő árubőség lényegében mindenki számára meghozná a belőle való részesedés lehetőségét. Mindehhez társulhatna az egyéneknek és a kisközösségeknek legföljebb a méltányos és igazságos törvények által korlátozott szabadsága, s már elő is állna a Kánaán – sugalmazzák e próféták.

Csakhogy – mint állítják – Orbán (és persze Putyin, de rá most nem vesztegetnék szót) mindent keresztbe ver.

A társadalom széles köreit megmozgató, tisztázó történelmi vitákra nálunk szintén nagy szükség lenne.

Az állami dácsa parkjában, amely a grúz származású Lavrentyij Berija, a szovjet titkosszolgálat 1938 és 1953 közötti vezetőjének kedvenc találkahelye is volt, a moszkvai amerikai nagykövetség és a szovjet külügyminisztérium információs-elemző csoportjának jobbára fiatal munkatársai sütik a saslikot, iddogálnak és gitároznak egymás kedvére. 1960-at írunk. A külföldi sajtóra és újságírókra fókuszáló, egyébként ebben a formában nem létezett csoport vezetője, Grigorij Birjukov kezdeményezte az informális összejövetelt. Ha arra gondolunk, hogy Birjukov négy évvel ezelőtt még Budapesten volt, amikor a szovjet csapatok leverték a felkelést, mégiscsak azt kell mondanunk, hogy a hadseregek létszámának csökkentésével, a szovjet atomrobbantások egyoldalú beszüntetésével az enyhülés felé araszolnak az új idők, miközben persze a két nagyhatalom közötti bizalmatlanság az egekig ér.

A képek az orosz állami tévében az elmúlt héten vetített Optimisták című filmsorozat tizedik epizódjában peregnek. Az amerikaiak között egy csinos, fekete hajú lány alkalmat talál arra, hogy félrevonja a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának nemzetközi osztályából a külügyminisztériumba „száműzött” Birjukovot, aki a lány nevének hallatán – Marika Csoóri – felkapja a fejét:

Az OMW-t befektetőként is szívesen látják Oroszországban.

Miközben idehaza orosz ellenes tüntetéseken hergelik az embereket, április 28-án Vlagyimir Putyin orosz államfőnél  tett látogatást Rainer Seele, az osztrák OMW gáz- és kőolajipari cég elnök-vezérigazgatója. Putyin méltatta a két fél közötti csaknem fél évszázados energetikai együttműködést, s azt a szerepet, amit az OMW játszik évi 30 milliárd köbméter oroszországi gáz tranzitálásában. Erre 2028-ig van szerződésük a Gazprommal, de – mint az orosz elnök fogalmazott – az együttműködést készek a kölcsönös előnyök jegyében fejleszteni.

Az Oroszországgal kapcsolatos itthoni hangulatkeltést figyelembe véve ennél is sokat mondóbbak voltak az osztrák cégvezető szavai:

A politikai és gazdasági elit önálló felvilágot, ha úgy tetszik, alvilágot működtet az átlagemberrel szemben.

Már a Hír TV műsorvezetője, Szőllősi Györgyi is kínlódott azzal, miként mutassa be Magomed Daszajevet, azt a csecsen származású férfit, aki bocsánatkérő videót forgatott a szovjet emlékművet festékkel megdobó Komáromy Gergely aktivistával. Szőllősi többször is orosznak és csecsennek mondta a béke elhíresült barátját, ami ugye alapesetben egyszerre nem lehetséges. Mert vagy orosz, vagy csecsen az illető, kivéve, ha az egyik szülője orosz, a másik pedig csecsen.

Moszkva és Washington nyílt ütközésének színterévé tette Magyarországot Orbán Viktor, amelyben a szemben állók hazai csoportjainak csak statisztaszerepet osztanak.

A gyűlöletkeltés lett a magyarországi politikai küzdelmek fő eszköze. A kommunistázás, az illiberálisozás, a migránsozás, a brüsszelezés, a sorosozás, a putyinozás, az oroszozás az egymással szemben állók hatalmi játszmáit szolgálja. Ezt szolgálták a korábbi békemenetek, amelyek élén a cigányozásáról, zsidózásáról elhíresült publicista is helyet kapott, s mögötte a keresztény úri középosztály maradéka. Ezt szolgálták a minapi, és szolgálják a már beharangozott, újabb felvonulások is, amelyekben az egykori moszkoviták és utódaik – a Rákosi és a Kádár-rendszer kifejezett nyertesei – vitték és viszik a prímet, miközben bőszen ruszkiztak és ruszkizni fognak. És ezekre is jön majd a válasz a sorosozók, a brüsszelezők oldaláról.

Gyűlöletkeltés ez minden oldalon, akárminek is mondják.

A szembenállás demonstrálása április 26-án, a határon kívül is bekövetkezett. Magyarok tüntettek egymás ellen Brüsszelben. Az egyik oldalon a Soros György által, a posztszovjet térségben létrehozott, úgynevezett nyílt társadalom-hálózat budapesti egyeteme, a CEU képviselői, velük szemben az Orbán Viktor kormányfő híveit tömöríteni hivatott Civil Összefogás Fórum (CÖF) harcosai. Amúgy mindkét fél civilnek mondja magát, bár egyiknek tagjai sem saját pénzüket fordítják a mozgalom céljaira. Ellenkezőleg, így vagy úgy, részben vagy egészben a mozgalomból élnek.

Ungváry Krisztián új perspektívába helyezte a II. világháborút. Végre nem kell bajlódni a kínos előzményekkel.

A Hír TV április 24-ei esti adásában egy asztalhoz ültették Ungváry Krisztián történészt és a Magyarországon élő, oroszországi csecsen üzletembert Magomed Daszajevet, aki a műsorvezető felvezetése szerint úgymond nehezményezte, hogy az egyik budapesti tüntetésen festékkel kenték össze a Szabadság téri szovjet emlékművet, s ezért a csecsen férfi „elbeszélgetett az egyik aktivistával, Komáromy Gergellyel. Ezt követően a magyar aktivista egy videó-felvételen kért bocsánatot a tettéért”.

Ma már mindkét hatalmi központban ugyanolyan erős a háborúpárti héják hangja, mint a békepárti galamboké.

„Ha a Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel való tárgyalás után Putyin államfő is fogadja Rex Tillerson amerikai külügyminisztert, akkor kissé fellélegezhetünk” – jelentette ki egy politológus az orosz állami tévében, a diplomaták április 12-ei, moszkvai találkozójának előestéjén. Nos, a négyórás Lavrov–Tillerson megbeszélést csaknem kétórás egyeztetés követte Vlagyimir Putyinnál. Ezek szerint hátradőlhetünk. Vagy mégsem.