Nem Oroszország gondjai miatt kellene teátrálisan aggódni, hanem a magyar viszonyokra koncentrálni.

Hallom, hogy manapság, idehaza sokan aggódnak azért, mert még mindig túl nagy a respektje Oroszországnak. Többször és több napot töltve, utazva és dolgozva a fővárostól távoli országrészeken, s ily módon gyakorlatilag elvágva a plurális hírszolgáltatás maradékától is, barátaimtól kellett megtudnom, hogy a bennünket Moszkva ármányaitól féltők nyilvánosan tették szóvá az elmúlt hetekben: a vehemens putyinozás szinte hatástalan. A károgók a Kreml manővereire, aknamunkájára fogták, hogy ilyen felháborító helyzet alakulhatott ki. Épp úgy, mint az átkosban, csak akkor a nyugati fellazítást kárhoztatták – gyakran még mindig ugyanazok, akik most az ellenkező irányból riogatnak a patás ördöggel.

Alkalmas a bűnbak szerepre abban a helyzetben, amit nem vagyunk képesek átlátni.

Tele a magyar sajtó annak bemutatásával, hogy mi mindent köszönhetnek Soros Györgynek a Fidesz öregjei. Csak a hétvégén a Magyar Nemzet és a Népszabadság is közölt, egymástól némileg eltérő, listát arról, mikor és hogyan kapott támogatást az amerikai-magyar nagytőkés pénzéből Orbán Viktor, Szájer József, Németh Zsolt, Kövér László, Schmidt Mária, Stumpf István, Kulin Ferenc, Kovács Zoltán, Jeszenszky Géza, Bába Iván, Cséfalvy Zotán, Hörcsik Richárd, Illés Zoltán, Deutsch Tamás. És persze mindenki arról cikkezik, hogy Orbánék miként harapdálják az egykor őket etető kezet.

A Szovjetuniónak a fasizmus elleni küzdelemben odaveszett 25–28 millió halottját, a 12 millió árvává lett ottani gyerek áldozatát kezdi elfeledni a világ.

Az USA és Franciaország lakosságának többsége, továbbá a németek fele úgy tartja, hogy az amerikai fegyveres erők játszották a kulcsszerepet a fasizmus legyőzésében a II. világháború alatt. Az orosz Regnum ügynökség közlése szerint erről tanúskodnak azok az adatok, amelyeket egy nemzetközi közvélemény-kutatás keretében gyűjtött össze egy francia és egy brit intézet. (Válaszolhatsz te is kérdőíven szereplő kérdésre a poszt végén!)

Ukrajna után a baráti Belaruszt akarja maga ellen fordítani az orosz vezetés – sugalmazzák belorusz ellenzékiek.

Adolf Hitlernek tulajdonítják a mondást, amely szerint a Szovjetuniót akkor lehet majd legyőzni, ha az ukránokkal és a beloruszokkal elhitetik, hogy ők nem oroszok. A mai Ukrajna nyugati területein élőkkel ez sok tekintetben sikerült is, mert hol Lengyelország, hol a Habsburg Birodalom részeként és a katolikus egyház révén gyakran voltak kitéve más befolyásoknak, s körükben a sok évszázados nyelvi átalakulás is az oroszétól eltérő hatások alatt zajlott. Ennek is szerepe volt abban, hogy a II. világháborús náci megszállás alatt az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) százezret meghaladó számú banderistájára is támaszkodhattak a németek.

A békülékeny mondatok ellenére az orosz határok közelében gyakorlatozik a NATO, amelybe Japánt is be akarták léptetni tavaly.

Mintha áthangszereltek volna Washingtonban. Még néhány hete is fenyegetés fenyegetést követett Moszkva, közelebbről Putyin címére, most meg az ember alig akar hinni a szemének, meg a fülének. Miközben az USA, illetve a NATO vezetői továbbra is kifogásolják a Krím elcsatolását, illetve Oroszország Kelet-Ukrajnában játszott szerepét, szokatlanul békülékeny nyilatkozatok árasztják el a nyugati médiumokat.

Amikor külső veszély fenyeget, az oroszországi átlagember feltétel nélkül támogatja a Kreml vezetőit.

Na ezért, kellene az orosz operákat tanulmányozni!

Az Igor hercegben Borodin az 1100-as évek végének eseményeit idézi fel, amikor a hazájáért és hitéért való aggódás arra indítja az orosz fejedelmet, hogy szembeszálljon a betörésekkel fenyegető polovecekkel. Az Ivan Szuszanyinban Glinka az országra rontó lengyelekkel szembeni egyik népi felkelésnek, s egy idős parasztnak állít emléket, aki életének feláldozásával vezeti csapdába az ellenséges hadat. Muszorgszkij a Borisz Godunovban többek között azt mutatja meg, hogy mennyire kiszolgáltatottja lesz a Nyugatnak az ország és a nép, ha nemtelen eszközökkel él az uralkodó, aki történetesen a trónörökös gyermek meggyilkolásával jut hatalomra.

Barack Obama európai útja része az Oroszországgal való rivalizálásnak.

Négy a zászló, de egy a tábor. Obama mögött csakúgy ott van a brit és az amerikai jelkép, mint Cameron foteljénél. Mintha kölcsönösen otthon lennének egymásnál. Most azonban van egy kis gond is.

Három-négy éve már-már úgy érezhették az Amerikai Egyesült Államok vezetői, hogy az egész öreg kontinenst uralják. A korábbi Varsói Szerződés tagállamai benn a NATO-ban. Az USA európai gazdasági hegemóniájának megteremtése érdekében titkos tárgyalások kezdődtek a transzatlanti gazdasági együttműködésről, vagyis arról, hogy az amerikai cégek akadálytalanul, sőt különleges jogokkal felruházva hatolhassanak be az unió piacára.

Agyő, egyszázalékos üzlettulajdonosok!

Ilyen sápadt kifliket is rég láttam már! Ebben a kis boltban mindig kiváló az árú, de ma, a vasárnapi üzletnyitás országos ünnepén szégyenkezve tördelte a kezét a boltos: ilyet hoztak, ő sem érti, miért.

A messziről idekóborló bandák visznek mindent, ami mozdítható, ha kiszagolnak valamit.

Fedje homály, hogy Magyarország melyik településén fényképeztek le ezzel a galambász héjával! Egyelőre maradjon rejtve, hogy hol van az a madártelep, amiről három pr-film készül a közreműködésemmel. Még akkor is, ha a műfaj és a titokzatosság ab ovo kizárja egymást. De nem Magyarországon…

Ha most lenne államfő-választás, a szavazók kétharmada negyedízben is behúzná az orosz elnök neve mellett az igent.

Lábon lőtték magukat azok ott Amerikában, vagy mi a csoda történik? Még a felületes szemlélőnek is az a benyomása, hogy a Panama-iratok projekt fő célpontja Vlagyimir Putyin oroszországi elnök. Az ő fotójával jelentek és jelennek meg a híradások, vele összekötve hangzottak és hangzanak el a nyugati hírügynökségek jelentéseire alapozott közlések. Ehhez képest nem sikerült offshore-céget kapcsolni a nevéhez. Mintha mellétrafáltak volna...