Barack Obama európai útja része az Oroszországgal való rivalizálásnak.

Négy a zászló, de egy a tábor. Obama mögött csakúgy ott van a brit és az amerikai jelkép, mint Cameron foteljénél. Mintha kölcsönösen otthon lennének egymásnál. Most azonban van egy kis gond is.

Három-négy éve már-már úgy érezhették az Amerikai Egyesült Államok vezetői, hogy az egész öreg kontinenst uralják. A korábbi Varsói Szerződés tagállamai benn a NATO-ban. Az USA európai gazdasági hegemóniájának megteremtése érdekében titkos tárgyalások kezdődtek a transzatlanti gazdasági együttműködésről, vagyis arról, hogy az amerikai cégek akadálytalanul, sőt különleges jogokkal felruházva hatolhassanak be az unió piacára.

Már-már paradicsomi állapotok bekövetkeztét vizionálhatták Washingtonban.

Csupán az Európai Unió egyes országainak kecsegtető ajánlatokat tevő Líbiát, s ennek elnökét kellett eltávolítani ehhez, illetve a Berlin, a Moszkva (Peking) által tervezett eurázsiai pénzügyi-gazdasági rendszer létrehozását megakadályozni. És lőn. 2011-ben - finoman szólva - kiiktatták Líbiát. Ezt követően az amerikai külügy magas rangú tisztségviselőinek irányításával, amerikai alapítványok aktivizálásával hozzáláttak az újabb kijevi ellenzéki mozgalom szervezéséhez, ami mögé – tanulva a korábbi kudarcból – immár fegyvereseket is rendeltek. Jól haladt az ukrán náci-banderisták CIA-közreműködéssel való kiképzése.

Küszöbön állt az oroszbarátnak tekintett, bár inkább hintapolitikus Janukovics-elnök eltávolítása, a kelet-ukrajnai polgárháború kirobbantása, s ennek ürügyén az Európa fölötti befolyásért Oroszországgal a második világháború óta folyó küzdelemnek az USA javára történő végleges eldöntése. Közben napvilágot látott, hogy Angela Merkelt éveken át lehallgatta az amerikai hírszerzés, mire a német kancellár szemmel láthatóan visszafogta addigi keleti aktivitását. És ekkor a brit konzervatívok azzal álltak elő, hogy élére állítják az Európai Unióhoz való tartozás kérdését.

Pedig a szigetország vezetői időtlen idők óta tudják, hogy ez nem áll érdekükben. A brit parlamenti és kormányzati rendszer működését görbe tükörben láttató BBC-sorozat, az Igenis, Miniszter úr szövegkönyvének 2008-as magyar kiadásában így beszélget egymással őfelsége kormányának egyik minisztere és a minisztérium közigazgatási államtitkára:

– A Külügyminisztérium Európa-párti, mert valójában Európa-ellenes. Az apparátusban mindenki úgy gondolja, tennünk kell róla, nehogy a Közös Piac működőképes legyen. Ezért csatlakoztunk hozzá.

– Nekem ez magas. Kérem, fejtse ki bővebben!

– Anglia külpolitikai célja lényegében ötszáz éve változatlan: egy széthúzó Európa megteremtése. Más szóval, oszd meg és uralkodj. És a külügynek semmi oka, hogy ezen változtasson, ha már eddig olyan jól bevált. Fel kell bomlasztanunk az Európai Közösséget, tehát be kellett kerülnünk. Korábban megpróbáltuk kívülről bomlasztani, de az nem vált be.

Ehhez az evidenciához képest David Cameron 2013 januárjában – a kontinensre megvetően gondoló választók érzelmeire apellálva – bejelentette, hogy kormánya kész népszavazást kiírni arról, hogy egyetértenek-e az időközben megreformált EU-ban való tagsággal. A brit miniszterelnök úgy gondolhatta: megzsarolja Brüsszelt azzal a követeléssel, hogy az egyes tagállamok kormányai elsősorban saját nemzeti parlamentjeiknek tartozzanak beszámolással. Néhány kelet-európai országra, köztük Magyarországra támaszkodva olyan szervezeti változtatásokat erőszakol ki, hogy ezek révén csökkenthető lesz az EU-központ hatalma. Mindezt – remélhette Cameron – megelégedéssel nyugtázzák a brit szavazók, tehát a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad.

Az ellenzéki Munkáspárt akkori vezetője, Ed Miliband elvetette az EU-tagságról szóló népszavazás napirendre tűzését, sőt „hihetetlenül veszélyes hazárdjátéknak” minősítette. A BBC televízió politikai magazinműsorában kijelentette: véleménye szerint David Cameron miniszterelnök politikája azt eredményezheti, hogy Nagy-Britannia „holdkórosként kisétál az EU kijáratán”. De három évvel ezelőtt még azt hihette a brit kormányfő, hogy bőven lesz ideje akaratát keresztülvinni, s a népszavazás a bennmaradást erősíti meg.

Igen ám, de az Európai Unióban nyoma sincs a reformoknak, annál inkább a szétesettségnek.

Vagyis a brit választó szemében, ha lehet, ma még kevésbé vonzó a szervezet, mint három éve. Éppen ezért és emiatt a vitát eredetileg kirobbantó kormányzó Konzervatív Párt EU-szkeptikus szárnyának képviselői most is kötik az ebet a karóhoz. Legfőbb szószólójuk, Boris Johnson London polgármestere egyenesen annak adott hangot a múlt hét végén, hogy akkor, amikor az Európai Bizottság tisztviselői között alig 3,6 százalék a britek aránya, nevetséges azt állítani, hogy az EU-tagság erősíti Nagy-Britannia befolyását. Mindent egybe vetve, tényleg megtörténhet, hogy a június 23-ai népszavazáson úgy dönt a többség: a szigetország kilép az európai szervezetből.

De már csak ez hiányozna Barack Obamának. A nyolc év múltán leköszönő amerikai elnöknek ma alighanem az a legfőbb gondja, hogyan feledtethesse a kormányzásának időszakára eső kudarcokat. Úgy okoskodhat: ha a célegyenesben sikerül az USA európai gazdasági befolyását növelni, s hosszú időre meggyengíteni a német–orosz–kínai kapcsolatokat, akkor belátható ideig senki nem kérdőjelezheti meg az Amerikai Egyesült Államok pénzügyi–gazdasági–katonai egyeduralmát a világban. Márpedig ez az amerikai nép mindenki másénál magasabb életszínvonalának biztosítéka, egyszersmind annak záloga, hogy végül dicső elnökként írják be a nevét a majdani amerikai történelemkönyvekbe.

Viszont, csaknem a célban, azzal kellett szembesülnie, hogy az ország, amely e tervek legfőbb európai záloga, s amely Washington legmegbízhatóbb itteni szövetségese, azaz Nagy-Britannia, áthúzhatja számításait. A brit konzervatív EU-szkeptikusok a minap egyenesen azt kérték az amerikai elnöktől, hogy ne avatkozzék be az EU-tagságról kiírt népszavazás kampányába londoni látogatása idején. Az alsóházi tory frakció száznál több Brexit-párti, azaz kilépéshívő képviselője annak a véleményének adott hangot, hogy bármiféle intervenció Obama részéről a júniusi népszavazás eredményének érvényességét is megkérdőjelezné.

Ennek ellenére Barack Obama, úgy döntött, hogy beszáll a britek vitájába. Nyilván abból a meggondolásból, hogy az USA európai gazdasági behatolási terveinek érvényesítését a külön érdekeket közös csatornákba terelő brüsszeli fórumok nagyban segítik. Különösen akkor, ha e fórumokat a hűséges britek is ellenőrzésük alatt tartják. Viszont szinte reménytelen lenne egységes feltételeket kialkudni az egyes államokkal folytatott külön tárgyalásokon. Mindent egybe vetve

a kiszámíthatatlanság nagyban akadályozná a washingtoni adminisztráció Európára, sőt Oroszországgal együtt az eurázsiai térség egészére vonatkozó stratégiai terveinek valóra váltását.

Az amerikai elnök azzal érvelt az április 22-én, pénteken, a The Daily Telegraph című konzervatív brit napilapban közzétett cikkében, hogy az EU-tagság nem gyengíti, hanem erősíti Nagy-Britannia befolyását a világban. Szerinte Nagy-Britanniának hasznára vált az EU-szerep a munkahelyteremtés és a gazdasági növekedés szempontjából is. Az Európai Unió egységes belső piaca pedig óriási lehetőségeket kínál a brit népnek. A hírszerzési értesülések megosztásától és a terrorizmus elleni fellépéstől a munkahelyteremtő és növekedésélénkítő megállapodásokig terjedő együttműködés sokkal hatékonyabb, ha egész Európára kiterjed.

Viszont az említett Boris Johnson a The Sun című tömeglapban, ugyancsak pénteken megjelent cikkében „nyílt képmutatásnak” nevezte, hogy az Egyesült Államok álláspontja szerint Nagy-Britanniának át kell engednie a demokráciája feletti ellenőrzés jelentős részét Brüsszelnek. „Az amerikaiaknak soha eszükbe sem jutna, hogy az EU-hoz hasonló intézményt hozzanak létre saját maguknak (...) Miért gondolják akkor, hogy (az Európai Unió) nekünk megfelel” – tette fel a kérdést a londoni polgármester. 

Mindehhez jön, hogy az Obama-vizit második állomásán, Németországban a transzatlanti együttműködés elleni több tízezres megmozdulások kísérik Merkel kancellár és az amerikai elnök tervezett találkozóját. És naná, hogy minderről az orosz állami média is bőven, s nem titkolt kárörömmel számol be. Vagyis az Európáért, az európai befolyásért folytatott, legalább hét évtizedes amerikai–orosz küzdelemnek még koránt sem értünk a végére. #

CÍMKÉP: Barack Obama és David Cameron az április 22-ei londoni tárgyalások kezdetén (Fotó: Peter Nicholls/AFP/Getty Images)