Alkalmas a bűnbak szerepre abban a helyzetben, amit nem vagyunk képesek átlátni.

Tele a magyar sajtó annak bemutatásával, hogy mi mindent köszönhetnek Soros Györgynek a Fidesz öregjei. Csak a hétvégén a Magyar Nemzet és a Népszabadság is közölt, egymástól némileg eltérő, listát arról, mikor és hogyan kapott támogatást az amerikai-magyar nagytőkés pénzéből Orbán Viktor, Szájer József, Németh Zsolt, Kövér László, Schmidt Mária, Stumpf István, Kulin Ferenc, Kovács Zoltán, Jeszenszky Géza, Bába Iván, Cséfalvy Zotán, Hörcsik Richárd, Illés Zoltán, Deutsch Tamás. És persze mindenki arról cikkezik, hogy Orbánék miként harapdálják az egykor őket etető kezet.

Magam is azt gondolom, hogy nevezettek magatartása fölöttébb amorális. Viszont azzal se álltassuk egymást, hogy váratlan ez a hozzáállásuk. A különféle monográfiák szerint a Fidesz alapító vezetői már a kezdetekben fittyet hánytak a törvényességre. Vagyis az első perctől kinyilvánították, hogy a hatalom érdekében bármikor készek átlépni bármilyen konvención. A visszaemlékezők szerint a cinizmus, az önérdekek mindenek feletti érvényesítése már a Bibó kollégiumban sajátja volt e társaság hangadóinak.

Dr. Kende Péter : „A Viktor” című könyvében példák sokasága olvasható Orbán Viktor akarnokságáról. Arról, hogy már a kezdeti időkben az volt a módi: ha valaki nem értett egyet a vezérekkel, akkor azonnal válasz elé állították – lépjen ki a pártból. A könyv oldalakon keresztül tárgyalja azt a hiábavaló küzdelmet, amit a belső pénzügyi vizsgálóbizottság folytatott, hogy feltárja a szervezet pénzügyi helyzetét, a könyvelésben a számviteli törvény előírásainak sorozatos megsértését, s hogy miért díjaznak önkényesen egyeseket. És akkor még nem említettük, hogy a párt- és a pártvezetők magánvagyonának megalapozása mindenki által tudottan, sőt oknyomozó újságírók által a nyilvánosság elé tárva, enyhén szólva is kétséges eszközökkel történt.

Ennek a 2002-ben megjelent kötetnek a szerzője 1993-ról már úgy ír, mint a Fidesz bolsevizálódásának esztendejéről.

Csakhogy addig, amíg olybá tűnt fel, hogy a globális tőkés rendszert, az amerikai stratégiai érdekeket engedelmesen szolgálják ki a fiúk, érdemben senki nem firtatta, hogy egyébként mit művelnek közvetlen környezetükkel. Nem tudunk arról, hogy akár Soros György magyarországi tanácsadói, akár az SZDSZ, akár a Magyar Szocialista Párt, akár a Magyar Demokrata Fórum vezetői, akik között az idők során többen voltak meghatározó kormányzati pozícióban, s akik mindegyike papolt a jogállamiságról, tettek volna akár egyetlen intézkedést is annak érdekében, hogy jogi eszközökkel lépjenek fel a törvényeket lábbal tipró fiatal demokraták ellen. Talán csak nem azért, mert maguk is ugyanezt tették?

Ezért tartom álságosnak azok mostani szipogását, akik idehaza és külföldön a kelet-európai, benne a magyarországi rendszerváltás körül bábáskodtak. Hiszen kezdettől fogva megadóan tűrték, sőt elősegítették, hogy e szerencselovagok folyamatosan tágítsák működésük határait, érvényesítsék a már a kollégiumban megnyilvánult antidemokratikus felfogásukat. Újból és újból helyzetbe hozták, jelentős összegekkel pénzelték őket, mozgósították érdekükben kapcsolatrendszerüket, szövetségre léptek velük, és hallgatásukkal támogatták a visszaéléseik eltussolását. Talán azért, mert úgy húsz-harminc évvel ezelőtt még azt gondolták a hatalom kulisszái mögötti befolyásos szereplők, hogy a mi kutyánk kölykeinek elnézhetők a kisebb-nagyobb stiklik, a visszaélések, s

idővel túl lesznek a gyerekbetegségeken, betagozódnak a rendszerbe és lesz annyi eszük, hogy legalább a látszatra ügyeljenek.

Magyarországon biztosan nem ez történt. De ahogy elnézem, a keleti végek több más államában is hasonló a helyzet. Vagyis lassan ideje lenne elgondolkozni azon, hogy a Soros- és más ösztöndíjban részesült, majd fölénk ültetett, nem csak fideszes vezetők miért juttatták társadalmi-gazdasági zsákutcába a térség országait. Mekkora ebben a személyes felelősségük, és mekkora a felelőssége annak a fejlett világnak, amelynek politikai vezetői képtelenek voltak ellenállni az extraprofitszerzés vágyától űzött hazai burzsoáziájuknak és a globális tőkés érdekeket a következményekre való tekintet nélkül érvényesíteni akaró pénzügyi hatalmaknak?

Soros György e folyamatoknak csak egyik, talán nem is a legbefolyásosabb alakítója. Persze, eszem ágában sincs lebecsülni azokat a hatásokat, konfliktusokat, amelyeket ez a tőzsdecápa már-már rögeszmésen generál Magyarországtól Ukrajnán át Örményországig azzal a szándékával, hogy érvényre juttassa a zászlajára tűzött nyílt társadalom eszméjét. De azt hiszem, ő csupán nevet és arcot kölcsönöz a mélyben kavargó folyamatoknak, amelyek az ember, az emberiség fölé nőtt globális kapitalizmus szükségszerű velejárói. Soros publikációi, közéleti szereplései, alapítványai, az általa finanszírozott oktatási intézmények láthatóvá teszik a láthatatlant, személyessé a szinte sorsszerűt.

Vagyis alkalmas a bűnbak szerepre egy olyan helyzetben, amelyet nemhogy az egyén nem képes átlátni, de hatalmas tudományos szervezetek sem.

Soros György – ellentétben az őt támadókkal – képes nagyon is kritikusan viszonyulni például az Amerikai Egyesült Államok politikai-gazdasági gyakorlatához. Ezt bizonyítják azok a tanulmányok, előadások, amelyek szövege magyarul is hozzáférhető „Az amerikai hatalmi lufi”, a „Pénzügyi vihar Európában és az Egyesült Államokban”, vagy a „Soros-előadások a Közép-európai Egyetemen” című kötetekben. Ezekben nem egyszer – annak ellenére, hogy inkább a demokratákat pártolja –, általában is bírálja az amerikai kormányokat, mert szerinte a hidegháborúban győzedelmeskedett USA-ból önhittséggel eltelve tekintenek a világra, amelynek problémáit, éppen ezért, nem megoldjuk, hanem megtöbbszörözzük. A Bush-adminisztráció doktrináját elemezve bírálja például, hogy az USA kettős értékrendet követ: „Az Egyesült Államok szuverenitása elsőbbséget élvez a nemzetközi megegyezésekkel és a kötelezettségekkel, valamint a többi állammal szemben”.

Az úgynevezett háttérhatalom főgonoszának kikiáltott Soros egészen odáig ment el a bírálatban, hogy ilyen mondatot is leírt a 2001. szeptember 11-ét követő Amerikáról: „A világ legsikeresebb nyílt társadalmának kormánya olyan ideológusok kezébe került, akik figyelmen kívül hagyják a nyílt társadalom legfontosabb elveit. (…) Itthon az igazságügy-miniszter, John Ashcroft tábornok arra használta a terrorizmus elleni háborút, hogy megkurtítsa a polgári szabadságjogokat. Külföldön az Egyesült Államok katonai erő alkalmazásával megpróbálja rákényszeríteni a világra nézeteit és érdekeit, és a Bush-doktrínában kifejezésre is juttatta, hogy minderre jogot formál.” Egy másik helyen pedig ezt találom: „Példa nélküli szakadék nyílt az Egyesült Államok és a Donald Rumsfeld által öreg Európának hívott, régi szövetségesek között, mivel az Egyesült Államok feltétlen engedelmességet követelt meg tőlük.”

A néhány kiragadott mondat talán jelzi, hogy Sorossal kapcsolatban (is) egyoldalú befolyásoknak vagyunk kitéve.

Egyrészt démonizálják őt az összeesküvés elméletek gyártói, másrészt heroizálják személyét a hívei. Mindkét megközelítésnek szerepe van abban, hogy indulatok határozzák meg a vele és tevékenységével, tevékenységének hatásával kapcsolatos megnyilatkozások többségét. Az egyik oldalon elátkozzák, a másikon kritikátlanul magasztalják. Így aztán el sem jutunk azokig a kérdésekig, amelyek gondolkodásra indíthatnának bennünket. Ilyen és ezekhez hasonló felvetésekre gondolok:

– Hogyan lehetne elhárítani az ember, az emberiség fölé nőtt globális kapitalizmus ma szükségszerűnek látszó, a globális felmelegedésben, a nyomorban tengődők egyre nagyobb tömegei, illetve a felfoghatatlan gazdagságban tobzódó, egyre szűkebb rétegek közötti szakadék mélyülésében, a technikának a társadalmi viszonyok fölötti uralmában tetten érhető veszélyeit?

– Összeegyeztethető-e az államok önrendelkezésének elvével az, hogy egy másik állam dúsgazdag képviselői és egy világhatalom kormányzatának vezetői gazdasági, média- és civilszervezeti befolyást szerezve ráerőltessék saját értékrendjüket a hozzájuk képest gyengébb országra, tekintet nélkül annak történelmi, kulturális örökségére, hagyományaira?

– Milyen szerepük van a jó szándékú filantrópoknak, amilyennek írásai alapján Soros Györgyöt is tarthatjuk, abban, hogy jó néhány tűzfészek keletkezett az elmúlt negyedszázadban a kelet-európai–kaukázusi régiókban, a Közel- és a Közép-Keleten és Észak-Afrikában?

– A világot boldogítani akaró amerikai pénzemberek, nyugati szakértők miért nem saját házuk táján söpörnek inkább?

Nem vitatom Soros György szándékának tisztességét. Az persze már neccesebb, hogy miként szerezte a halom pénzt.

Tény, hogy a pénzpiaci-tőzsdei szabályok megsértése miatt ellene indított eljárások és ítéletek nem azt mutatják, hogy minden tekintetben annyira makulátlan lenne, mint ahogyan azt rajongói beállítani szeretnék. Ráadásul egy-egy cég tönkretétele, egy-egy kisebb ország pénzügyi helyzetének megrendítése, a valutaműveletek révén nagy tömegeknek veszteségek okozása, mi több ennek nyomán nyomorba taszítása – ha ez egyébként úgymond szabályosan történik – a fennálló értékrend alapján a szokásos üzletmenet része.

Mindettől azonban most tekintsünk el! Fókuszáljunk csak egyetlen dologra! Arra, hogy rendjén van-e, ha egy elképzelhetetlenül hatalmas összegek megmozgatására képes, ezért szinte mindenki felett álló ember saját elvei valóra váltása érdekében, a Föld általa kiválasztott országaiban, tűzön-vízen át érvényre juttathatja társadalom-átalakító terveit, úgy, hogy nem különösebben érdekeli őt a helyi kulturális, vallási, erkölcsi stb. értékrend.

Jó szándék ide, jó szándék oda, ennek a – ha akarom, kegyesen atyáskodó, ha akarom voluntarista – magatartásnak is része lehet abban, amit a kelet-európai régióban ma tapasztalunk. A csalhatatlan nagy fehér főnök azt hiszi, hogy jó lesz, ha úgy teszünk, ahogyan ő helyesnek tartja, viszont a kockázat, sőt az áldozat csak a miénk, ha mégis balul üt ki a dolog. Márpedig úgy tűnik fel, hogy balul üt ki. A demokrácia helyett már ma is csak a jó kormányzás elvét ajánlgatják figyelmünkbe, a pártok jelöltjei közül a polgárok által választott képviselők helyett a külföldről pénzelt civileket. Immár ugyanúgy maroknyi ember kényének-kedvének vagyunk kiszolgáltatva, mint korábban, hozzá a rendszerváltáson átesett országokban nőtt a létbizonytalanság.

Miközben az együttműködő komprádorok és a hazai kegyencek nyugati mércével is kimagasló jövedelmet húznak, Magyarországon a lakosság 40 százaléka elemi szükségleteit sem tudja kielégíteni. Az országnak nincs önálló ipara. A mezőgazdasági növényágazat már csak alacsony hozamú tömegtermelésre képes, gyakorlatilag felszámolódott az állattenyésztés.

A bérszínvonal, amit nálunk is a multik diktálnak, azonos teljesítményt feltételezve, egynegyede-egyharmada a nyugatinak,

ezért akiket itt kiképeznek drága pénzen, azonnal elhagyják az országot. De a kelet-európai országok mindegyikét ám! Még a mostanában bezzegnek kikiáltott Észtországot is!

Vagyis olybá tűnik fel, hogy ez az egész eddigi sürgés-forgás a nyugati vállalatok extraprofitjáról szólt, miközben minden (!) kelet-európai ország valójában három ok miatt fontos a hatalmi-pénzügyi uralom letéteményesei számára:

1.) Piacot jelentenek a fölösleges termékek számára.

2.) Olcsó és képzett munkaerőt szolgáltatnak a fejlett országokban, főleg a fizikai munkakörökben. A szellemi munkakörökben beosztottként dolgozó kelet-európaiak többségére a helyiek az intellektuális rabszolga kifejezést magánbeszélgetésekben, humorosnak szánva, magától értetődően használják.

3.) A NATO-ba sebesen beléptetett országok katonai felvonulási terepként alkalmazhatók a további piaci terjeszkedés megalapozásához.

Lényegében – vágyálmainkra építve és azokat a helyi médiabefolyásolási és kormányzási gyakorlattal felerősítve – mindenütt olyan struktúrák épültek ki, amelyek tovább növelik a nyugati világhoz képest a fejlettségbeli különbségünket, a kiszolgáltatottságunkat.

A kiszolgáltatottság miatti negyedszázados tehetetlen sodródás persze nem menti fel az adott ország kormányzóit az alól a felelősség alól, hogy a legkisebb rossz lehetőségét választva gyakorolták-e, gyakorolják-e a hatalmat. Attól tartok, hogy az elmúlt huszonév magyar kormányai – s különösen a második és a harmadik Orbán-kabinet – még ennek a szerény feltételnek sem feleltek meg. Mi magunk pedig, ha úgy tetszik a nép, sorozatosan meghunyászkodva asszisztáltunk mindehhez. De erről Soros György legfeljebb nagyon-nagyon áttételesen tehet. Már ha egyáltalán. Mert azt még ő sem követeli, hogy minden helyzetben korlátolt birkaként kötelező viselkedni… #

Címkép: Soros György (Fotó forrása)