Olyan mámorosan triumfálnak a kormánypártiak, mintha nem kisebbségben lennének.

Egészen bevadult az elmúlt hónapokban egykori kollégám. Sorra osztotta meg a Facebookon a kormánypropaganda jegyében fogant, képtelenebbnél képtelenebb, sőt uszító hazugságokat. Ez azért is zavart, mert világi emberként ugyan, de ismerősömnek az egyik legnagyobb szentséghez kötődő megbízatása van a katolikus egyházban. Sosem csináltunk titkot belőle, hogy szögesen eltérő a politikai felfogásunk. Ennek ellenére évtizedek múltán is tartjuk a már-már baráti, de mindenképpen szívélyes kapcsolatot. Azt azonban nem tudtam hová tenni, amit a választási kampány időszakában művelt, ezért inkább visszahúzódtam. Elvakult szövegeinek értékelését ráhagytam másokra, mert nem akartam, hogy összekülönbözzünk. Gondoltam, majd csak elmúlik ez a mélyen vallásos emberhez méltatlan kisiklás, aztán a választás után ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Ámde ez igencsak nehéz lesz.

Légicsapás a szíriai vegyi-fegyver raktárakra. De hol a vegyi anyag?

Nem sokáig hagyott nyugton bennünket Donald Trump amerikai elnök. Utolsó, általam idézett, ha akarom vemhes, ha akarom, nem twitje után valamivel több, mint huszonnégy óra telt el a nemzethez intézett újabb, immár videó-üzenetéig. Ebben bejelentette, amiről az Euronews így adott hírt: „Magyar idő szerint szombaton reggel 3 óra előtt megindultak a légitámadások szíriai célpontok ellen. A légitámadások vegyi fegyverek fejlesztésére, tárolására alkalmas célpontokat értek.”

Sokak lelkét simogató hatása lehet, hogy lám, még egy Prof. Dr.-t is lehet heccelni.

A kissé életlen videó-felvételen öltönyös, nyakkendős férfiak. Orbán Viktor miniszterelnök a baloldalon, Tarlós István budapesti főpolgármester a jobbon. Közöttük nyakig begombolt, fekete kabátban, nyakában aranyszínű, hosszan lelógó, egyetemi rektori méltóságjelvénnyel magasodik egy szikár férfiú. A kormányfő épp őt teszi nevetség tárgyává:

Naponta kell etetni a választót a népszerűséget fenntartó hírekkel!

Csak gyorsan, amíg az időeltolódás miatt Donald Trump amerikai elnök még alszik. Ha felébred, bizonyosan előáll újabb Twitter-üzenetével. Ezért rögzítsük, hogy 2018. április 13-án, pénteken, a közép-európai idő szerinti reggeli nyolc órakor még ez az elnök érvényes álláspontja:

 A minőségi médiumok sora politikai érdekből szűnt meg, lett partvonalra szorítva, a leplezetlen kormánypropaganda szolgálatába állítva.

MAGYAR NEMZET – VÉGE. Ez a gondolat ötlött fel bennem, amikor kora reggel kivettem a postaládából a gyászkeretes vezércikkel megjelent újság, egyelőre úgy tűnik fel, utolsó számát. Persze azonnal rájöttem, hogy hamisan hatásvadász is lehet ez a mondat, ha kisbetűkkel írom le. Maga a magyar nemzet ezt is túléli. Mi több, már a Magyar Nemzet is túlélte az elhallgattatását ennél vészterhesebb időkben. 1944 márciusában a náci német csapatok, majd 1956 novemberében a Vörös Hadsereg budapesti bevonulásakor. A lap alapítójának unokája, Pethő Tibor ír erről a „80 1938. augusztus 25. – 2018. április 11.” című nekrológban, s megjegyzi: „A kései utódok kezéből ismét a politika ütötte ki a tollat”.

 A magyar nép meghatározó része megerősítette, hogy nem akar köztársaságban élni, továbbá legitimálta a Moszkva és Peking irányába tett fordulatot.

Győztünk – jelentette ki Orbán Viktor április 8-án, nem sokkal éjfél előtt, miután hosszú órák érthetetlen várakozása után – ami a számítógépes rendszer délelőtti zavara miatt is ébreszt némi kételyt az emberben – végre az ország is megismerhette azt, amit a pártvezér a színfalak mögötti társaságával együtt már rég tudhatott. Ez azonban nem ok arra, hogy változtassak a most lezajlott parlamenti választásokkal kapcsolatos előzetes véleményemen, amit az Ostobák országa című, a választási plakátokkal foglalkozó, március 28-ai cikkem után így fogalmaztam meg az egyik kommentelő felvetésére válaszolva:

Törés az orosz-magyar kapcsolatokban; ott is érzékelik a magyar kormány vergődését.

Magyarország választásokon teszi mérlegre az egyensúlypolitikát. Erre a gondolatra építve közölt cikket az oroszországi üzleti körök, bizonyos értelemben ellenzékinek számító lapja, a Kommerszant, április 7-ei, szombati száma. Az alcím szerint: Orbán Viktor törekszik arra, hogy miniszterelnök maradjon, s egyaránt megőrizze kapcsolatait Brüsszellel és Moszkvával. Az írásból kiderül, hogy a szerző naprakészen és meglehetősen pontosan ismeri a magyarországi politikai viszonyokat.

Próbára teszik az oroszországi vezetés idegeit.

Nézem ezt a fotót, és kényszeredetten-cinikusan arra gondolok, hogy a brit kormánynak nincs szerencséje a mérgekkel. 2002-ben Tony Blair miniszterelnök beszélt arról, hogy az Irakban felhalmozott tömegpusztító fegyverek nem csupán a régiót, hanem az egész világot fenyegetik. 2003-ban erre hivatkozva támadta meg az USA, Nagy-Britannia, Ausztrália és Lengyelország hadereje az országot, akasztatták fel a vezetőjét – akinek persze volt elég a rovásán: tízezrek – kurdok, ellenzékiek – halála száradt a lelkén. Az eltávolítására indított háború következményeként viszont minimális becslés szerint meghalt több mint egymillió ember, a sok millió sebesültről, nyomorékról, földönfutóvá lett tömegekről nem is beszélve, a demokrácia pedig csak nem akar beköszönteni.

 Szövetségi kapcsolatainkat veszélyeztetheti az amerikai milliárdos elleni hajsza.

Egy dologban azért tévedett a barátom, amikor Torkos Matildnak a Magyar Nemzetben március 31-én megjelent, Behatolás című cikkére felhívta a figyelmemet. Abban ugyanis tételesen nincs kimondva, hogy Orbán Viktor pávatánca lényegében a szövetségeseink elleni támadás lenne, főleg az nem, hogy árulás.

A politikusaink tudatlanságban tartják a választókat, pedig már rég üvölteniük kellene.

Miközben a nyugati világ vezetői, tábornokai minden nappal közelebb lökik a világot az atomháború kirobbanásához, az éppen választásra készülő, tehát elvben kiélezett politikai küzdelmek időszakát élő Magyarországon erről egyetlen politikai párt vezetője sem beszél. Holott már rég üvölteniük kellene. Ezzel szemben immár legalább két éve arról vitatkoznak a televíziós és rádiós, közéletinek nevezett reggeli és esti adásokban – sztárszerű műsorvezetők asszisztálásával –, hogy ki kivel szövetkezzék, s kivel ne. Mintha nem lenne csaknem teljesen mindegy. Hiszen az ókori és későközépkori, alapvetően sorsolásos eljárásokra épülő rendszerek helyett először a 18. századi Amerikában léptették életbe – majd 1830 óta Európában, lényegében az egész világon elterjesztették – azt a választási gyakorlatot, amelynek egyetlen valódi célja, hogy a kiváltságos kevesek szűk köréből kerüljenek ki a fontos tisztségek betöltői.