Szövetségi kapcsolatainkat veszélyeztetheti az amerikai milliárdos elleni hajsza.

Egy dologban azért tévedett a barátom, amikor Torkos Matildnak a Magyar Nemzetben március 31-én megjelent, Behatolás című cikkére felhívta a figyelmemet. Abban ugyanis tételesen nincs kimondva, hogy Orbán Viktor pávatánca lényegében a szövetségeseink elleni támadás lenne, főleg az nem, hogy árulás.

Nem vitás, pedzegettük ezt már mi is a magánbeszélgetéseinkben, ám ez pipafüst. Az Európai Unió fórumain elhangzottak persze többet nyomhatnak a latban, de szerintem az ottani támadásokat egyelőre legfeljebb „a növekvő bizalmatlanság a magyar miniszterelnökkel és az általa vezetett kormánnyal kapcsolatban” helyzetértékeléssel lehetne leírni. A minap George Friedman, a befolyásos amerikai geostratéga sem lépett ki ebből az értelmezési keretből, bár a Mandiner.hu-nak adott interjújában már odáig ment, hogy „Magyarországnak fizetnie kell a politikájáért. Nem gondolom, hogy jelentős árat, de valamilyen mértékben viselnie kell a következményeket” – mondta.

Soros az USA érdekeit szolgálja

A Magyar Nemzet publicistájának érdeme, hogy az esztelenül túlhajtott, sorosozós kampányt tudtommal először helyezi történelmi-nemzetközi politikai összefüggésbe a szélesebb nyilvánosság előtt. A szerző tényekkel érvel amellett, hogy az Orbán Viktor feltehető indítványára, de bizonyosan a jóváhagyásával folyó lejárató akciósorozat végső érintettjei az Amerikai Egyesült Államok irányító körei. Ezek, illetve Soros György között ugyanis kimutatható az érdekeken alapuló, szoros kapcsolat.

Soros nem tett olyat a világban, ezen belül a posztszovjet térségben, közelebbről pedig Magyarországon, amit az USA kormányai – irányultságuktól függetlenül – ne helyeseltek volna. A washingtoni kormányzatok pedig nagyon is tudatosan éltek azzal a lehetőséggel, amit Soros felkínált nekik. Először is nem kért pénzt, hanem saját milliárdjait szentelte az amerikai állam képviselői által kitűzött célok elérésére. Ráadásul a tőzsdeguru a végső soron gazdasági érdekeket szolgáló beavatkozási szándékokat az írásaiban is kifejtett, a nyílt társadalomra vonatkozó elgondolásával elméletileg is megalapozta, sőt magasztos eszmékbe burkolta. A Magyar Nemzet cikkének szerzője így ír erről a viszonyról:

„Bárhogyan is kezdődött a demokráciaexport (az 1980-as évek elején – KDL), az az USA akaratának megfelelően történt, az amerikai külügyminisztérium és az amerikai titkosszolgálat támogatásával: Ma már vitathatatlan tény, hogy ebben a folyamatban Soros Györgynek, illetve az ő alapítványának jelentős szerepe volt. Nagy valószínűséggel állítható, hogy Soros nem csupán egy meggazdagodott üzletember, aki korábbi hazájának támogatását szívügyének tartva jótékonykodott, hanem fontos feladatot vállalt azért, hogy új hazája az Egyesült Államok geostratégiai céljai megvalósuljanak. (…) Ha megnézzük az amerikai milliárdos életművét, nagy horderejű lépései mind az USA érdekeit szolgálják.”

Az USA helyett Soros lett a bűnbak

Hadd ismételjem meg: ezek a megállapítások végre nyilvános, újszerű értelmezési keretbe helyezik a Soros-jelenséget a primitív magyarországi politikai kampányhoz, illetve a milliárdost vagy angyalnak, vagy ördögnek beállító szólamokhoz képest. Túllépnek azon a megközelítésen is, amivel két éve, itt, a Bekiáltás blogban magam próbálkoztam, miután elolvastam a nyílt társadalom apostolának több könyvét és cikkét. A Soros és a magyarok című posztomban költőinek szánt kérdésekkel adtam hangot ellenérzéseimnek:

– Összeegyeztethető-e az államok önrendelkezésének elvével az, hogy egy másik állam dúsgazdag képviselői és egy világhatalom kormányzatának vezetői gazdasági, média- és civilszervezeti befolyást szerezve ráerőltessék saját értékrendjüket a hozzájuk képest gyengébb országra, tekintet nélkül annak történelmi, kulturális örökségére, hagyományaira?

– Milyen szerepük van a jó szándékú filantrópoknak, amilyennek írásai alapján Soros Györgyöt is tarthatjuk, abban, hogy jó néhány tűzfészek keletkezett az elmúlt negyedszázadban a kelet-európai–kaukázusi régiókban, a Közel- és a Közép-Keleten és Észak-Afrikában?

– A világot boldogítani akaró amerikai pénzemberek, nyugati szakértők miért nem saját házuk táján söpörnek inkább?

Két éve, kimondva kimondatlanul, még egyfajta láthatatlan hatalom önkéntesének mutattam fel Soros György alakját. Olyan embernek, aki
– egyrészt előkészítője volt a posztszovjet térség, nem egy esetben véres összecsapásokkal járó, végső soron pénzügyi–gazdasági–piaci célokat szolgáló lerohanásának,
– másrészt ebből jókora hasznot is húzhatott,
– harmadrészt viszont emberbaráti érzelmektől vezetve tompítani igyekezett a folyamat brutalitását.

Mindent egybe vetve arra a következtetésre jutottam, hogy „ő csupán nevet és arcot kölcsönöz a mélyben kavargó folyamatoknak, amelyek az ember, az emberiség fölé nőtt globális kapitalizmus szükségszerű velejárói. Soros publikációi, közéleti szereplései, alapítványai, az általa finanszírozott oktatási intézmények láthatóvá teszik a láthatatlant, személyessé a szinte sorsszerűt. Vagyis alkalmas a bűnbak szerepre egy olyan helyzetben, amelyet nemhogy az egyén nem képes átlátni, de hatalmas tudományos szervezetek sem” – írtam akkori cikkemben.

Kádár és Horn taposta ki az utat

Soros György azonban – Torkos Matild értelmezésében – nem az a magányos farkas, akinek ő maga és hívei láttatják, nem annak a Bogár László közgazdász szerinti láthatatlan háttérhatalomnak a démoni figurája, aminek az orbáni propaganda és az összeesküvés elméletek kiagyalói is vizionálják, hanem az Egyesült Államok vezető köreihez, kormányaihoz kötődő világuralmi törekvések nagyon is konkrét és hatékony harcosa. Következésképp, amikor Orbán Viktor támadja Sorost, annak a katonai szövetségnek a vezető hatalmát piszkálja, amelynek Magyarország is tagja.

Ráadásul ehhez a tagsághoz az is hozzájárult, hogy 1997-ben az országgyűlési képviselők az USA által uralt NATO-tagságért, s nem a semlegesség mellett ágáltak. Köztük voltak a nyolcvanas években a Soros magyarországi megbízottai által kiválasztottak, így Orbán Viktor és köre is. (Emlékeztetőül: a parlamenten kívüli Munkáspárt, valamint a Magyar Igazság és Élet Pártja – MIÉP – volt az, amely az 1956-os forradalom idején megfogalmazott semlegességre hivatkozva ellenezte a katonai szövetségbe való betagozódást, s a NATO-t olyan érdekvezérelt szervezetként mutatta be, amelytől a magyar nemzet nem várhatja biztonságának garanciáit.) A biztosan érvényes és eredményes népszavazás érdekében még a szabályokon is könnyítettek a honatyák. Mint bebizonyosodott, erre szükség is volt, hiszen a szavazásra jogosultak mindössze 49,3 százaléka vett részt a voksoláson, akiknek viszont 85,33 százaléka támogatta a csatlakozást. Bizony ekkor alapozódott meg a magyar politikában az a gyakorlat, hogy alig több mint egyharmaddal kétharmados többséget lehet szerezni!

Akkoriban a Horn Gyula által vezetett MSZP–SZDSZ-kormány által megrendelt, valamennyi parlamenti párt által üdvözölt műsorok, cikkek és konferenciák sokasága hívott fel a taggá válásra. A NATO-barát kampányt annyira túlhajtották, hogy a médiahatóság többször is elmarasztalta a műsorkészítőket. De ezzel együtt sem lehettek ismeretlenek az ország előtt az USA tényleges céljai. A Rákosi- és a Kádár-rendszerben a csapból is az folyt, hogy az imperialista államok célja a gyengébb országokba való gazdasági behatolás, a piaci–pénzügyi folyamatok és a nyersanyagok, az energiahordozók fölötti ellenőrzés megszerzése. Az agyelszívás hatását pedig azóta tapasztaltuk meg. Csakhogy a propagandát is kézben tartó, hetvenes–nyolcvanas évekbeli kádári döntéshozók ezeket a téziseket egyre mechanikusabban tálalták és tálaltatták. Kimondva–kimondatlanul idejétmúlt ideológiaként közvetítették őket a lakosságnak, amelyek mantrázására – alig leplezetten a tömegekkel szinte összekacsintva – úgymond a szovjet vezetés éberségének elaltatása miatt van szükség.

Igen ám, de az 1970-es években az energiaválság talaján kialakult, a szocialista országokat is megingató gazdasági válsággal is összefüggésben, a magyar gazdaság kimerülőben lévő tartalékai lehetetlenné tették volna az addigi jóléti programok folytatását. Az emiatt idővel várható társadalmi megmozdulások elkerülésére a magyar vezetés nyugati kölcsönökhöz folyamodott, ám ezeket egyre nehezebben törlesztette. Ebben szerepe volt annak az egész szocialista tábor vállalatait sújtó döntésnek is, hogy 1979-től az akkori NATO-tagállamok exportkoordinációs bizottsága (COCOM) működését megszigorították az Egyesült Államok nyomására. Így gyakorlatilag lehetetlenné vált a katonai felszerelések, a nukleáris berendezések és a fejlett technikát hordozó műszaki termékek értékesítése a szocialista országokba. Ezzel nagyban fékezték, akadályozták a keleti blokk országaiban a nyugati piacokon is versenyképes innovációt.

A korona volt a méz a madzagon

Az állam által uralt gazdaság rugalmatlansága, az egyéni felelősségvállalás, az ösztönzés hiánya és más, ismert belső okok, illetve a külső hatások következtében 1981-re gyakorlatilag fizetésképtelenné vált az ország. De épp erre várt a tőkés világ Washingtonban székelő pénzügyi szervezete, az amerikai geostratégiai célokat pénzügyi eszközökkel szolgáló Nemzetközi Valutaalap (IMF). Villámgyorsan felvette tagjai közzé Magyarországot, s egy éven belül már folyósította is az első 600 millió dolláros hitelt, hogy trójai falóként használhasson bennünket. A gúzsba kötő madzagra azonban előtte mézet kentek: 1978-ban az USA kormánya visszaszolgáltatta a Szent Koronát Magyarországnak.

A nyolcvanas évektől tehát az IMF, illetve testvérszervezete, a szintén az USA fővárosából irányított Világbank pénzügyi köldökzsinórjához kapcsolódott hazánk, bár katonailag még a Varsói Szerződés szervezetéhez tartozott, a nyersanyagok, a termékek kereskedelmének zömét (árucseréjét) pedig a szintén a Szovjetunió által uralt KGST keretében oldotta meg. A meghatározó azonban a nyugattól való pénzügyi függőség volt. Erre az alapra építve megkezdődhetett a demokráciaexport előkészítése. 1983-ban, az USA kormánya létrehozta a Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért (NED) szervezetet. A sokrétű tevékenységből vállalt részt Soros György és Nyitott Társadalom Alapítványa a kelet-európai ellenzéki értelmiségiek felkészítésére a washingtoni kormányzat támogatásával, szükség esetén a kormányhivatalnokok által is egyengetve az utat.

Sietve tegyük hozzá, hogy a politikai változások lehetősége egyáltalán nem volt a magyar társadalom ellenére. Sőt! A nyolcvanas évekből – eltekintve a közéletből, a társadalmi nyilvánosságból szinte teljesen kiszorított vaskalapos kommunistáktól – nem tudok olyan jelentős csoportról, amely ne igenelte volna a változásokat. Az MSZP-tagságot elsősorban a pragmatizmus, nem pedig bolsevik hév hatotta át. A kádári reformista értelmiség törekvései jól megfértek a rendszerbe (sőt az állampártba) akkorra már beilleszkedett konzervatív-keresztény, vagy éppen népies–nemzeties oldal véleményvezéreinek elképzeléseivel. Sőt, minden látszat és ímmel-ámmal folyt üldözés ellenére*, az említettek fő céljai nem álltak messze a nyugatos-liberális fővárosi ellenzékétől. Végül pedig szögezzük le, hogy kényszerektől hajtva ugyan, de mindez nem valósulhatott volna meg Kádár János és körének tudta, mi több ösztönzése nélkül.

Hogy aztán az említettek közül – beleértve az alul lévőket is – mely csoportok tagjai tulajdonítottak jelentőséget az igenelt kapitalizmus korábban annyit szajkózott árnyoldalainak? Gyanítom, szinte egyikéi sem. A valódi célokat ugyanis amerikai oldalról tervszerűen elfedezték a hetvenes–nyolcvanas évek fellazítási politikájával: előbb a fogyasztói társadalom javaiból való mindenki számára korlátlan részesedésnek sugalmazásával, később a demokrácia, az álomszerű szabadságeszmény erőfeszítés nélküli megvalósulásának víziójával. Ezek legfőbb közvetítői – sok más eszköz mellett – a nyugati szórakoztató filmek és a könnyűzene lettek.

Az orbáni hangoskodás nem az ország érdeke

Így történt, ami történt. Azóta persze tudjuk, tapasztaljuk, hogy reményeinkkel, vágyálmainkkal ellentétesen alakult sok minden. Mára olyan struktúrák épültek ki, amelyek tovább növelik a nyugati világhoz képest a fejlettségbeli különbségünket, a kiszolgáltatottságunkat. Ez a folyamat a főként a Washingtonban kialakított stratégia jegyében zajlott, de persze nem tőlünk függetlenül. A lassan három évtizedes sodródásunkért felelősek a kormányaink, amelyek – a posztszovjet térségbeli kormányokhoz hasonlóan – nem érzékelték, hogy hosszú távon zsákutcába jutunk. Az Oroszországot a jelcini időszakban a mienknél is nagyobb nehézségek elé állított, a külföldi szabadkapitalista rablásnak véget vető Putyin elleni lejárató hadjárat mutatja, hogy Washington nemigen adott volna lehetőséget a másféle, akárcsak az ausztriaihoz hasonló, semlegességet hirdető politikának. Ennek gyümölcsei épp mostanában érnek be, hiszen több jel utal arra, hogy épp az osztrák politikai elit lesz az, amely ténylegesen is közvetítő szerepet játszhat Oroszország – a szélesebben értelmezett Kelet – és a nyugat-európai országok között. Mint emlékszünk még rá, erre a szerepre elsősorban Orbán Viktor jelentkezett be, de talán túlságosan nagydobra verte a szándékát. Meg egyáltalán…

A másik három visegrádi ország hozzánk képest kiegyensúlyozottabb, dinamikusabb, bár korántsem konfliktusoktól mentes fejlődése arra világít rá, hogy még ebben a helyzetben is nagyobb lehetett volna a mozgástér; a gúzs szorításán lehetett volna oldani. Meggyőződésem, hogy a jövő igazolja majd azt a véleményemet, miszerint különösen a második és a harmadik Orbán-kabinet minden elődjénél – az első Orbán-kormányénál is – nagyobb mulasztásokat követett el. Megmutatkozik ez az erőforrásoknak az ország érdekében való nem elég hatékony, s nem eléggé szétterített felhasználásában, a kulturális-szellemi képességek gyengítésében, és – e cikk tárgykörénél maradva – a nemzetközi kapcsolatok szükségtelenül hangoskodó, konfrontatív kezelésében.

Orbánéknak nyolc évük volt arra, hogy úgy tegyenek ellenlépéseket a kedvezőtlen folyamatok mérséklésére, hogy azokkal ne veszélyeztessék szövetségi kapcsolatainkat. Ám ügyes diplomácia helyett csak handabandázást, hordószónoklatokat, kettős beszédeket hallottunk, pávatáncot láttunk. A sokak által istenített kormányfő bátorságából csak annyira tellett, hogy Uncle Sam szakállát húzogassa. Azt is csak közvetve: Soros György ellen indított lejárató kampányt, mert ahhoz nem volt kurázsija, hogy közvetlenül azt az intézményt, az Amerikai Egyesült Államok kormányát támadja, amellyel valójában neki személyesen baja lehet, baja van, s amelynek Soros csupán az egyik képviselője.

Nem tudván taktikusan kezelni a helyzetet, a kormányfő úgy viselkedik, mint az egyszeri asszony, aki lányának mondta, hogy a menye értsen belőle. Ám az az egyszeri asszony biztosan nem ilyen otrombán tette, amit tett, mert óvakodott volna attól, hogy túllőve a célon még nagyobb bajt csináljon. Orbánt azonban láthatóan nem feszélyezik ilyen meggondolások. Pedig, ha csak arra emlékeztetünk, mióta nem fogadja őt amerikai elnök – egyébként az Európai Unió fórumain kívül más nyugati államok vezetői is alig –, már ez is intő jel lehetne. Mert arra gondolni sem merek – ami persze sok mindent megmagyarázna –, hogy a kormányfő maga sem érti a Washington és a Soros György közötti kapcsolatok valódi természetét.

Feltételezni sem tudom, hogy a kormányfő kezdettől fogva ne értette volna, hogy a magyar származású milliárdos az amerikai kormányzat érdekeinek megfelelően és azzal egyeztetve teszi a világban, amit tesz. Azért nem hihetem ezt, mert helyzetéből adódóan összehasonlítatlanul több információ áll rendelkezésére, mint egy magamfajta közírónak. Ráadásul Soros-ösztöndíjjal Oxfordban is tanulhatott, s jóval azelőtt, hogy itthon egyáltalán szóba kerülhetett volna kormányfői szerepe, már az amerikai kormány vendégeként volt úgymond nászúton az USA-ban, s ennek keretében saját kérésére a Pentagon és a CIA munkájával is behatóan megismerkedhetett. Akkor meg?

Persze Orbán ellenzéke se veregesse a saját vállát! Világnézetté nemesült eszmék, karakteres elvek híján e politikai erők szózuhatagai is legfeljebb átgondolatlan Putyinozásban merülnek ki. A legalább két éve folyó választási kampányban szikrányi jelét sem adták annak, hogy a világ valóságos helyzetéhez illeszkedő, a szövetségi rendszerek mellett elvi alapon kiálló, ügyes háttér diplomáciával a kereteket belülről tágító, ugyanakkor a keleti kapcsolatépítést pragmatikus elgondolások miatt pártoló, s ezt a választói tömegek számára észérvekkel, netán történelmi úttévesztéseinkkel összevetve magyarázó külpolitikai koncepció jegyében lennének képesek cselekedni.

Ami pedig bennünket, a népet, az isten adta népet illeti, nézzünk szembe azzal, hogy az elmúlt évtizedekben miként asszisztáltunk mindehhez. Ha többet nem is, de azt legalább be kellene látnunk, hogy – bármit is állítson a kormányunk – Soros György legfeljebb nagyon-nagyon áttételesen tehet erről. Mert azt még ő sem követeli, hogy minden helyzetben birkaként viselkedjék egy ország szinte teljes népessége. #

CÍMKÉP: Orbán Viktor a parlamentben fogadja Soros Györgyöt 2010 októberében (Forrás: Magyar Nemzet)

* MEGJEGYZÉS: Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy lebecsülöm a nyolcvanas évekbeli magyarországi ellenzék erőfeszítéseit, ami távol áll tőlem, a rendszer képlékenységét mutatta, hogy Orbán Viktornak az ELTE-n 1986-ban írt és 1987-ben jeles eredménnyel megvédett, a társadalmi önszerveződésről, azaz a civil társadalom szükségességéről írt szakdolgozatának irodalomjegyzékében a Demszky Gáborék által illegálisan készített Beszélő egyik száma is szerepel, mint forrásmunka.

...a nick névre is vonatkozik, mert ne itt élje ki beteges hajlamait! Emellett pedig kérem, hogy legalább tisztességes hangvétellel értékelje a befektetett munkámat! Mindenekelőtt pedig ne szemetelje tele a hazát öncélú trágársággal! Ha pedig azt hiszi, hogy ez a szólásszabadság korlátozása - téved. Egyetlen újság, egyetlen műsor, egyetlen blog sem kötelezhető arra, hogy a tartalomért felelős szerkesztők ellenében bárki bármit közölhessen abban a médiumban. Indítson saját blogot, s ott azt csinál, amit akar, amíg teheti az első bírósági tárgyalásig, ahol a névtelen kommentelők vétkéért is Önre szabják ki a büntetést! ##