Miközben Putyin katonai programot hirdetett, Medvegyev Pekingben, Zelenszkij Washingtonban járt.

Bár a nyugati, benne a magyar médiából tájékozódóknak az a benyomásuk alakulhatott ki az elmúlt hónapokban mintha az USA Oroszország elleni, a gazdaságban, a médiában, az ukrajnai harctereken folyó hibrid háborújában csak Washingtonnak, illetve az érdekeit kiszolgáló Brüsszelnek és az ilyen-olyan módon amerikai kötődésű európai politikusoknak lenne mondanivalójuk, talán nem árt szembesülni más nézőpontokkal is. Ebből nem az következik, hogy szemet kellene hunyni a háború kirobbantása, s annak szörnyűségei felett, csupán az elemzés felé mozdulásra biztatnék a kizárólag érzelmi megközelítések helyett. Ehhez mindjárt itt van Dmitrij Medvegyev korábbi orosz államfőnek, az oroszországi Biztonsági Tanácsban Vlagyimir Putyin helyettesének december 25-én megjelentett, 2022-t a világrend megváltozásának éveként értékelő írásának második pontjából egy részlet:

„Immár teljesen nyilvánvaló, hogy a jelenlegi helyzetben a független és szuverén államoknak az angolszász világgal való kölcsönös viszonyában szó sem lehet bizalomról, a partneri tisztességbe vetett reményről, szavahihetőségről, de még az önmagukban szépen csengő elvekben való hitről sem. Sajnos, Nyugaton most nincs kivel, nincs miről, és nincs miért beszélnünk és megállapodnunk.”

Mikor ezeket a sorokat írom, magyar internetes újságok ki tudja, hányadik alkalommal jósolják Vlagyimir Putyin halálának közeli időpontját. Eközben azt látom a nyugati korlátozások miatt egyre nehezebben hozzáférhető oroszországi tévéadásokban – Éljen a sajtó és a tájékozódás szabadsága! A tömegek agyát csak a saját propagandával szabad átmosni! –, hogy az orosz államfő szinte minden nap több órás, részben nyilvános programokon vesz részt, a posztszovjet térségben hosszú repülőutakat tesz meg, állva mond terjedelmes beszédeket, szintén állva, másfél órán át válaszol újságírók kérdéseire, fejből idézett adatok tömegével támasztva alá állításait.

Természetesen, a sors útjai kifürkészhetetlenek, de Putyin feszített napirendje, viselkedése a külső szemlélő számára nem támasztja alá a közeli halálával kapcsolatos prognózisokat. Viszont, ha valaki azt gondolja, ez lenne a megoldás a helyzetre, nem értem, miért nem figyelt fel a fentebb idézett Medvegyev december 21-ei, váratlan kínai útjára. Ezzel kapcsolatban igazán fel lehetett volna tenni a kérdést: miért fogadták Pekingben államelnöki szinten az oroszországi Biztonsági Tanács helyettes vezetőjét? Csak nem azért, mert a kínai vezetők Medvegyevben látják Putyin lehetséges utódját? Netán a korábbi együttműködésükre építve, Putyin is így számolna vele?

Persze, sem én, sem az olvasó nincs abba a helyzetben, hogy válaszoljon e felvetésekre. Amúgy, eleve pártközi tanácskozásnak minősítették a találkozót. Hszi Csin-ping a Kínai Kommunista Párt főtitkáraként, Medvegyev a kormányzó Egységes Oroszország párt elnökeként vezette a tárgyalódelegációt. Nincs hát semmi látnivaló, lehet tovább sétálni! Csakhogy akkor meg a találkozó időzítésébe ütközünk bele.

Pekingben azon a napon fogadták az orosz küldöttséget, amikor Washingtonba látogatott Volodimir Zelenszkij ukrajnai vezető.

A két eseményt összevető egyik kínai elemző azt állította: Washington és Peking azt demonstrálta, hogy ki kinek a barátja. Egyébként, Medvegyev közlése szerint, a stratégiai partnerség kérdéseit vitatták meg. A pártok közötti együttműködés mellett, sok témakör között a gazdasági, az ipari kooperáció és az ukrajnai konfliktus ügyét. A kínai tévé adása azt emelte ki, hogy Hszi Csin-ping újból leszögezte: Kínának az ukrajnai konfliktus tárgyalásos lezárása az érdeke. Csakhogy egy másik kínai hírmagyarázó szerint a washingtoni kormányzat az, amely nem ad engedélyt Kijevnek a békés megegyezésre, mert Washington ezzel is akadályozni kívánja Kína és Oroszország közeledését, kapcsolatainak elmélyítését.

Megjegyzem, orosz kormányzati források rendre azt hangsúlyozzák, hogy a tavasszal, Isztambulban török közvetítéssel folytatott, biztatóan indult béketárgyalást az amerikai kormány utasítására szakította félbe az ukrajnai fél. Most viszont az orosz rádió felröppentette: Kijev jelezte, hogy február végén kész tárgyalóasztalhoz ülni az ENSZ keretében, ám ezt egyelőre, enyhén szólva, visszafogottan kommentálta a Kreml szóvivője.

Talán nem csak érdekesség, hogy Zelenszkijt egy lengyelországi amerikai támaszpontról az Egyesült Államok kormánygépén reptették Washingtonba. Rossz nyelvek azon élcelődtek, hogy egyrészt az amerikai vezetők máris az USA 51-ik államaként tekintenek Ukrajnára. Másrészt a háború kezdete óta először csak azért kellett külföldre utaznia a kijevi vezetőnek, hogy Joe Biden amerikai elnök a Time magazin szerinti „év emberé”-nek fényében sütkérezhessen, s hogy besöpörje az ebből eredő kommunikációs hasznot. Ennél érdemibb magyarázat: a washingtoni adminisztráció a globális rendszerrel kapcsolatos, Ukrajna révén érvényre juttatott politikája mellett akarta elkötelezni a kongresszust, amelyben néhány hét múlva többségbe kerül az ellenzék, s vezetőjét is a republikánusok adják majd.

Ami a programot illeti, Zelenszkij négyszemközt találkozott Bidennel, majd a képviselőházban köszönetet mondott az amerikai népnek, az elnöknek és a kongresszusnak a támogatásért. Kifejezte reményét, hogy folytatódik az együttműködés, amely úgymond elhozza a végső győzelmet. Mint mondta, „a következő évben vissza kell adnunk az ukrán zászlót és a szabadságot egész földünknek és népünknek”. Ehhez az amerikai kormány azzal járult hozzá, hogy megerősítették: 

nagy hatótávolságú Patriot légvédelmi rakétarendszert adnak át Ukrajnának.

Biden szerint „a rakétarendszer szállítása nem jár a konfliktus szempontjából eszkaláló hatással, mert védelmi felhasználásról van szó, és nem támadó jellegű alkalmazásról”. Ez utóbbi igazán örömteli, bár nyilvánvalóan parasztvakítás! Mindenesetre a gesztus értékét gyengíti, hogy első lépésben csak egy Patriot-egységet küldenek. Kezeléséhez egyébként 60–70 személyre van szükség, akiknek kiképzése legalább fél év. Viszont Washington vállalta „egyéb katonai eszközök szállítását, összesen 1,8 milliárd dollár értékben”.

Ám ebből meg a képviselők egy részének van már elege. Hiába a névre szóló meghívó, a kongresszus 86 tagja nem ment el az ukrán vezető fogadására. Miként a Bloomberg írta: sokan elégedetlenek az ukrajnai háborúra hivatkozva a fegyver-gyártóknak kiutalt roppant összegekkel, illetve a Kijevnek tételes elszámolás nélkül szállított, dollár milliárdokat érő fegyverzet miatt. A pénzből egyébként a NATO európai parancsnokságának is juttatnak valamennyit. Mindenesetre Zelenszkij igyekezett mindenkit megnyugtatni: „az amerikai adófizetők pénze nem jótékonyság, hanem befektetés a globális biztonságba és a demokráciába, amit a legfelelősségteljesebben használunk fel”.

A jelenlévők többségét olyannyira lelkesítették a kijevi vezető mondatai, hogy a komótosan felolvasott, a sorokat ujjal követő szónoklat közben huszonegyszer tapsolták meg felállva. Ám ez sem volt elég ahhoz, hogy Zelenszkij rábeszélje Joe Bident és környezetét egy olyan fegyverrendszer szállítására, amivel Oroszországot nagy mélységben lehetne támadni. Minthogy Oroszország többször megjósolt összeomlása ugyanúgy várat magára, mint Putyin halála, mintha az USA nem akarná túlfeszíteni a húrt. Márpedig ha a Kreml élén változás állna be, senki nem lehet biztos abban, hogy nem egy vérmesebb, a Nyugatnak nem csupán óvatosan, s talán csak időlegesen hátat fordítani akaró, hanem annak kifejezett megsemmisítésére törekvő vezető kerülne az élre. Például olyan, mint amilyennek Medvegyev mutatja magát nem egyszer…

Ám az említett napon nem csak az történt, amiről eddig volt szó. Volodimir Zelenszkij washingtoni látogatásával és Dmitrij Medvegyev pekingi vizitálásával egy időben Putyin elnök a hadsereg főparancsnokaként az oroszországi védelmi minisztérium kollégiumának kibővített ülésén mondott fölöttébb határozott beszédet. Eszerint

Mindehhez hozzáfűzte: „Nincsenek finanszírozási korlátok. Az ország, a kormány mindent megad, amit a hadsereg kér, mindent”. Az államfő az értekezlet nyilvános részének zárásaként indokolta, hogy miért ez az elszántság. Mint mondta: miközben Oroszország ellen évszázadokon át különböző terveket szőttek, mindig is részesei akartunk lenni az úgynevezett civilizált világnak. A Szovjetunió összeomlása után valamiért úgy tűnt fel előttünk, hogy részesei is lettünk. Mint kiderült, minden igyekezetünk és próbálkozásunk ellenére sem fogadtak be, noha én magam is sokszor megkíséreltem az együttműködést.

Vlagyimir Putyin hosszú, itt vázlatosan sem teljes körűen ismertethető beszédében felemlegette, hogyan vetett be a Nyugat szélsőséges iszlamistákat először a Kaukázusban, hogy Oroszországot szétszakítsák. Miként kezdtek agymosásba a posztszovjet térség országaiban, mindenekelőtt Ukrajnában, ahol már a szovjet időkben is egész intézményeket foglalkoztattak ennek érdekében. Hangsúlyozta, hogy nem voltak érzékenyek az innen érkező fenyegetésre, hiszen a moszkvai vezetés olcsó hitelekkel és szinte ingyenes energiaforrásokkal látta el az országot, mert semleges államként, testvéri, lényegében egységes kultúrájú, közös történelmű népként tekintettek a szomszédokra.

Emlékeztetett arra, hogy a 2014-es ukrajnai államcsíny előtt Lengyelország, Franciaország és Németország külügyminisztere érkezett Kijevbe, akik kezesként írták alá az ellenzék és az akkori kormány közötti megállapodást. De néhány nappal később mindenki megfeledkezett a garanciákról, és Washingtonnal a háttérben  puccsot hajtottak végre. Ezt követően az olyan politikusokat, újságírókat, közéleti személyiségeket, akik csupán felemelték a szavukat az Oroszországgal való kapcsolatok mellett, egyszerűen megölték, és senki sem nyomozott a tettesek után. Hitler cinkosait nemzeti hősök rangjára emelték és az országot egy fasiszta, neonáci ideológia alapján formálják át annak érdekében, hogy Oroszország ellen harcoljanak. Ezért már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy elkerülhetetlen lesz az összecsapás ezekkel az erőkkel, csak az volt a kérdés, hogy ez mikor következik be.

A főparancsnok után felszólalt védelmi miniszter Szergej Sojgu jelentésének szemléletmódja a „katonai művelet”-ről, alapvetően eltér a nyugati felfogástól. Az államfő beszéde után olvasható, annál is hosszabb eredeti szövegből vett részlet talán szintén segítheti az olvasót a másfajta gondolkodásmód megismerésében. Többek között ezt mondta:

A védelmi miniszter néhány további megállapítása:
     ♦ Az ukrajnai veszteségek pótlására az Egyesült Államok, a NATO-országok már 97 milliárd dollárt fordítottak, ami jóval meghaladja az Afganisztánban elköltött összeget.
     ♦ A hadműveletek körzeteiben NATO vezérkari tisztek, tüzérségi és más szakértők szolgálnak. Az ukrán hadsereg érdekében az USA és a NATO több mint 500 műholdja áll rendelkezésre, köztük 70 kifejezetten katonai, a többiek kettős rendeltetésűek.
     ♦ Washington parancsára naponta ezernyi hamis hírt publikálnak az ukrajnai eseményekről, amit televíziós csatornák százai, tízezernyi nyomtatott sajtótermék, és a közösségi hálózatok terjesztenek. A cinizmus csúcsa, ahogyan a nyugati tömegmédia elhallgatja az ukrán katonák bűncselekményeit.

Szergej Sojgu önkritikusan szólt a részleges mozgósítás során elkövetett hibákról, s azok kijavításáról. Elmondta, hogy a 300 ezer tartalékos mellett – akiknek felét vezénylik a harcterekre – 20 ezer önkéntes is jelentkezett. Mindemellett, a polgári és a hadiipari üzemekben végzett munkájának fontosságára tekintettel, 830 ezer személyt mentesítettek a szolgálat alól. A tartalékosok és családtagjaik egyébként a szerződéses katonákkal azonos juttatásokban részesülnek.

Mint mondta, az erőfeszítések eredményeként a Donyec-medencében „felszabadított” terület nagysága a korábbinak ötszörösére nőtt. Megteremtődtek az Azovi-tengeri hajózás és a Krímmel való szárazföldi összeköttetés, a Kijev által a vízutánpótlástól nyolc éven át elzárt Krím ellátásának feltételei. Több mint kétszáz kilométeren fektettek le vízvezetéket a donyecki és a luganszki köztársaságban, hozzáláttak a 194 kilométeres Don-csatorna építéséhez. Megtörtént az aknamentesítés 27 ezer hektáron. Megkezdődött a lakóházak, óvodák, iskolák, egészségügyi központok újjáépítése.

A védelmi miniszter részletezte a fegyverkezés Putyin által nagyvonalakban említett tényeit. Szólt a hadgyakorlatokról, az orosz fegyveres erők nemzetközi kapcsolatairól, a képzésről, a katonákat és családjaikat érintő szociális és egészségügyi intézkedésekről, a hadsereg építő alakulatainak az ország nagyberuházásaiban való részvételéről. Beszéde végén néhány különösen fontos bejelentést tett:

Ismét hangsúlyozom: a védelmi minisztertől itt közölt gondolatok ugyanúgy töredékek, miként ezt az államfőtől idézettekkel kapcsolatban már jeleztem. Azt azonban talán elősegíthetik, hogy a nyugatihoz képest más, nem feltétlenül igazabb, csupán eltérő megvilágításba helyezzék az eseményeket. Egyébként pedig, ha valaki behatóan meg akar ismerkedni az orosz vezetők katonai terveinek nyilvánosságra hozott részeivel, el kell mélyülnie a szövegek egészében, amelyeket majdan a történészek is forrásként használhatnak ahhoz, mikor azt akarják eldönteni: Oroszország eleve hátat akart-e fordítani a Nyugatnak, vagy a Nyugat hozta-e abba a helyzetbe, hogy hátat kelljen fordítania neki? Bár, ha meggondolom, a közösségi médiában ma véleményt nyilvánítók többsége anélkül is tudja a megfellebbezhetetlen választ, hogy akár csak egyetlen dokumentumot is elemzett volna. Tehát erőlködésem az érem másik oldalának bemutatására alighanem teljesen fölösleges. #

CÍMKÉP: Medvegyev és Hszi Csin-ping Pekingben a „pártközi” találkozón – A kínai vezető leszögezte: Pekingnek az ukrajnai konfliktus tárgyalásos lezárása az érdeke. Csakhogy egy ottani hírmagyarázó szerint a washingtoni kormányzat az, amely nem ad engedélyt Kijevnek a békés megegyezésre, mert ezzel is akadályozni kívánja Kína és Oroszország közeledését, kapcsolatainak elmélyítését (Fotó forrása: Reuters)

ZÁRÓKÉP: Zelenszkijt egy lengyelországi amerikai támaszpontról az Egyesült Államok kormánygépén reptették Washingtonba – Rossz nyelvek szerint ez is jelzi, hogy az amerikai vezetők máris az USA 51-ik államaként tekintenek Ukrajnára (Fotó forrása az ukrán elnök Facebook-oldala)