Mára végbement az EU-országok USA-nak való alárendelése a politikusok és az értelmiség asszisztálásával.

Ismerősöm révén először az osztrák közszolgálati televízió honlapjáról értesültem arról, hogy Kína az Egyesült Államokat tette felelőssé az ukrajnai háborúért. Eszerint:

„Az Egyesült Államok váltotta ki az ukrajnai válságot – mondta Mao Ning külügyminisztériumi szóvivő Pekingben. Azzal, hogy Ukrajnát nehéz- és támadó fegyverekkel látta el, az USA csak meghosszabbította és fokozta a konfliktust”. 

Persze, ez a közlés a Bekiáltás olvasói előtt már sokszor bizonyított tétel. Washington éveken, sőt évtizedeken át készítette elő azt a helyzetet, amire a moszkvai vezetés a nemzetközi jogot megsértve reagált. Azaz, Vlagyimir Putyin felfogásában: kénytelen volt reagálni országának elemi biztonsági érdekei miatt. S hogy véget vessenek a kelet-ukrajnai, a történelmileg oroszországi területen élő, ám a bolsevik vezetők meggondolásából Ukrajnához került nemzettársaik nyolc éven át büntető zászlóaljakkal, ágyúkkal folytatott gyilkolásának.

A kijevi kormányok Kelet-Ukrajnát pusztító magatartása, a helyzetet rendezni hivatott megállapodások szabotálása azonban bőven belefért azoknak a washingtoni vezetőknek az értékrendjébe, akik 1991 után apránként, majd 2014 februárjában véres államcsíny révén átvették az ország fölötti ellenőrzést. Mint utóbb Joe Biden elnök mondta, aki már Obama alelnökeként is meghatározó szerepet játszott ebben: „a szabadságnak ára van”.

Az Amerikai Egyesült Államok – Victoria Nuland két amerikai kormány alatt a térség ügyeinek koordinátora szerint – három–öt milliárd dollárt fektetett „Ukrajna demokratizálásába”. Azóta pedig talán százat is, de érthetően, hiszen kétszeresen is anyagi megfontolások vezették.

Egyrészt a nagy kiterjedésű ország ásványkincs-készlete és termőföldje az a vonzerő, ami a befektetés megtérülésével kecsegtet. Másrészt Ukrajna Oroszország kapujaként ennél is több lehetőséggel csábítja a nyugati, ma mindenekelőtt az amerikai tőkét, miként az az 1903 óta megfogalmazott, újból és újból aktualizált washingtoni kormányzati doktrínákban leplezetlenül megjelenik.

Ehhez képest csupán járulékos, aktuális taktikai elem, hogy a cél érdekében egymás ellen kellett fordítani Eurázsia két nagy térségének országait. Véget kellett vetni az Európai Unió, mindenekelőtt Németország, olcsó orosz energiahordozókra, nyersanyagokra alapozott versenyelőnyének, s ezzel összefüggésben térségünket le kellett választani az orosz piacról. Ebbe még az Oroszországot és Németországot összekötő, nyugati részvétellel finanszírozott és épített gázvezeték felrobbantása is belefért.

Mindent egybe véve, az Óvilág fokozatosan hátrább sorolódik a világgazdasági versenyben, amiért lakossága lassú, de annál könyörtelenebb életszínvonal-eséssel fog fizetni, ha nem fizet máris. Ám a közvéleményt formáló politikusaink és az értelmiség megmondó emberei meggyőzték a tömeget, hogy jó lesz ez. Korántsem önzetlen asszisztálásukkal mára végbement az EU-országok USA alá rendelése. Megkezdődött a szellemi és az anyagi erőforrások Amerikába  szivattyúzása. Ezzel az amerikai nagytőkés körök által uralt nyugati, transznacionális gigacégek kedvezőbb helyzetbe kerülhetnek az USA és a Kína közötti gazdasági háborúban, amelynek tétje, hogy

megtarthatja-e a világgazdasági rendszer fölötti uralmát, s általában világcsendőri szerepét az Egyesült Államok, avagy egy többpólusú, a civilizációs-gazdasági térségekre, az úgynevezett nagycentrumokra alapozott glóbuszon a jövőben mindenkinek figyelembe kell-e vennie mások érdekeit, s tartózkodnia az egymás belügyeibe való beavatkozástól.

Más kérdés, hogy a Kreml vezetése – az egyik elemző megfogalmazása szerint – valóban beleesett a neki állított csapdába. És, ahogy a Marx Károly Társaság január 27-ei, pénteki, a témával foglalkozó rendezvényen valaki óvatoskodva megfogalmazta: Moszkva talán nem adekvát választ adott a megelőző nyolc évben a washingtoni kormányok által kitervelt ukrajnai provokáció-sorozatra. Okkal feltételezhető, hogy a kínai vezetés is ezért fogadta rezignáltan az orosz hadsereg katonai műveleteit már a Krím annektálásakor. Ezért érzékeltette időről-időre – s mert a Tajvan miatt esetleg kirobbanó háborúra még nincs felkészülve –, hogy felfogása szerint a nemzetközi vitákat tárgyalásos úton kell rendezni.

Ám, ha ezt Moszkvával szemben követelményként állította, most, amikor szintet lépett az ukrajnai háborúban való szerepvállalásban a Washington által vezetett Nyugat, a következetesség is azt követelte, hogy Peking immár határozottan és visszamenőleg a világ értésére adja: mindig tisztában volt vele, ki a főrendező az ukrajnai háború színpadán. Szerepet játszhatott a pekingi időzítésben egyrészt az is, hogy nem jöttek be a nyugati politikusoknak az Oroszország összeomlására vonatkozó, a rá kirótt temérdek szankcióval kapcsolatos várakozásai. Másrészt, egyre több jel mutat arra, hogy az orosz katonai stratégia helyesnek bizonyulhat, a társadalom nagy része által támogatott hadsereg pedig egyre szervezettebben, módszeresen hajtja végre a parancsokat. Kína tehát elérkezettnek látta az időt arra, hogy jelezze:

eddigi visszafogottsága nem jelenti azt, hogy ne kellene számolni vele. Márpedig ez felerősítheti az eddig a Nyugat által lesajnált globális Dél országainak hangját is, amit – írom ezt egy nappal később betoldva a cikkbe – a német kancellár is megtapasztalhatott azon keresztül, hogy argentínai és brazíliai látogatásán vendéglátói elutasították fegyverek és lőszerek szállítását Ukrajnának.

Eközben, félreértés ne essék, továbbra is indokolt annak felvetése, hogy igazolható-e a moszkvai vezetés háborús döntése. Ám ez, miként az előző cikkemben szintén hangsúlyoztam, csak az USA által vezetett NATO korábbi lépéseivel, a világ különböző országai elleni, háborús katonai műveleteivel összevetve, a megelőző nyolc év ukrajnai, ezen belül a kijevi kormányoknak a Donyec-medence lakossága ellen indított, módszeres fegyveres támadásainak következményeivel együtt vizsgálható tisztességesen.

Egyébként választ kellene adni arra a kérdésre: miért a kettős mérce, amit a nyugati közvélemény-formálók – tán a rejtett fehér emberi rasszizmustól is indíttatva –  az utóbbi három évtizedben minden esetben a szőnyeg alá söpörtek. Vagy arra, hogy az úgymond imperialista hatalmak közül, melyik az imperialistább? – miként ezt az előző cikkemben felvetettem. Rendjén való-e az, hogy a világ ma még csúcshatalmát képviselő vezetők Nobel Béke-díjat kapnak azért, amiért másokat nemzetközi bíróság elé állítanak vagy akarnak állítani? Egyáltalán, ha egy népcsoport ellen éveken át katonai erővel lép fel a saját állama, annak az etnikumnak nem jár semmilyen védelem? És így tovább és így tovább…#

CÍMKÉP: Mao Ning külügyminisztériumi szóvivő 2023. január 30-án bejelentette: kormánya szerint az Egyesült Államok váltotta ki az ukrajnai válságot – Ez, felerősítheti az eddig a Nyugat által lesajnált globális Dél országainak hangját is