Példák sokasága igazolja, hogy a nyugati és a hazai újságírók többségét is a háborús propaganda szolgálatába állították.

Az elmúlt héten valóságos össztűz zúdult a Kreml vezetőire az orosz állami rádióban és televízióban. Igaz, nevek említése nélkül. E közlés feltehetően meglepi a magyarországi közönség nagy részét. Ugyanis a médiumokra kirótt EU-szankciókkal sok tekintetben hozzáférhetetlenné tették az oroszországi forrásokból való tájékozódást, ami persze a nyelvi korlátok miatt addig sem volt bevett gyakorlat. Viszont a szólás- és véleményszabadság, az egy eseményről több forrásból való informálódás letéteményeseinek tekintett nagy amerikai internetes szolgáltatók, a nyugati világ hírellátását nagyrészt kézben tartó néhány amerikai médium és hírügynökség a nemzeti államokig kiépítve csatornáit, mindent megtett és megtesz azért, hogy szelektált információkhoz jusson a közönség Oroszországgal, ezen belül a háborúval kapcsolatban. Így aztán, sok egyéb mellett, nálunk sem értesülhetett a magát tájékozottnak gondoló nagyérdemű arról, hogy

a mögöttünk lévő héten a szokásosnál is indulatosabban követelt választ több oroszországi közvélemény-formáló – műsorvezető, kommentátor, politikus – a moszkvai döntéshozóktól: adjanak magyarázatot néhány kínos, vagy annak látszó kérdésre.

Az indulatok különösen magasra csaptak január 25-én, szerdán és 26-án, csütörtökön, miután kiderült, hogy Németország és az USA is átad korszerű harckocsikat Kijevnek. A hangulat végképp paprikássá vált, mikor nyilvánosságra került Annalena Baerbock német zöldpárti külügyminiszter mondata, miszerint „Háborúban állunk Oroszországgal!”

Annak ellenére parázs légkör alakult ki az oroszországi vezető médiumokban, hogy minden megszólaló tudta, amit a nyugatiak egyébként nem kötöttek saját közönségük orrára, hogy a harckocsi-szállítással kapcsolatos bejelentésnek nagyobb a propaganda értéke, mint a tényleges katonai hatása. Az a mennyiség, amiről szó van – a szűkös nyugati készletek és gyártási kapacitások miatt egyáltalán szó lehet – nem eredményez érdemi változást az erőviszonyokban. Ráadásul a tankokból kiveszik a legkorszerűbb berendezéseket, nehogy orosz kézre kerüljenek. Egyébként is hónapokba kerül a kezelő személyzet kiképzése, szinte lehetetlennek látszik a szakszerű üzemben tartást és javítást végző műszaki bázisoknak a frontok közelébe telepítése, s ezekhez technikusok, sőt mérnökök felkészítése, vezénylése. Viszont a helyzet irányíthatatlanná válásához nagyon is hozzájárulhatnak a következményekkel nem számoló, középszerű politikusok döntései.   

Mindezzel csupán két dolgot szerettem volna jelezni. Az egyik: korántsem olyan néma az orosz társadalomnak a putyini rendszerhez kapcsolódó része, miként ezt a magukat újságíróknak nevező propagandisták sugallják, sőt állítják. A másik: a háborúval kapcsolatban a nyugati közönség kevesebb érdemi információhoz, sőt elemzéshez juthat, mint az érdeklődő oroszországi. Persze, Moszkvában ugyanúgy nem közlik a saját veszteségeket, mint Kijevben. Viszont az orosz média, valamilyen formában – leginkább elítélően – legalább jelzi, hogy a lakosság nagy többségével ellentétben, vannak ellenzői is az inváziónak.

Az pedig mindennapos, hogy az orosz vezetést támadó nyugati politikusok nyilatkozatait közreadják. S persze bőven teret adnak a józanészre apelláló olyan nyugatiak megszólalásainak, mint a korábbi német kancellár 2006 és 2013 közötti katonapolitikai tanácsadójának Erich Vad dandártábornoknak a nyilatkozata. Ő hivatkozik az amerikai vezérkari főnök, Mark Milley CNN-nek, a viszonylag szűk felsőközéposztálybeli, demokratapárti réteg által nézett csatornának adott interjújára, megjegyezve, hogy a hasonló véleményeket leginkább hallgatás övezi, nem értesül róluk a nyugati közönség nagy része. Ami pedig Magyarországot illeti, a neoliberális körökben olyannyira hájpolt nyílt társadalom eszméjének bizonyosan nem ártana, ha az oroszokéhoz hasonló vehemenciával kérdőjeleznék meg a mi (ellenzéki) médiumainkban az egyoldalúságokra építő, a háborús uszítást szolgáló, nyugati propaganda állításait.

Hogy a csúsztatásokra, elhallgatásokra friss hazai példával szolgáljak, felidézem az ATV január 28-i, szombat esti híradójából azt a részt, amelyben, kijevi forrásokra hivatkozva, arról volt szó: 150 ukrán települést – figyelem: nem ukrajnait, hanem ukránt, vagyis eleve kizárták, hogy azokat esetleg többségben oroszok lakják, pedig ez az életszerű a keleti országrészben! – vett tűz alá az orosz hadsereg. Köztük több várost az 1000 kilométeres – végre érzékeltette valaki, s ez pozitívum, hogy milyen roppant méretekről van szó! – frontvonal mentén. Zelenszkij elnök szerint az orosz hadsereg a földdel egyenlővé akarja tenni a településeket a Donbasszban – halljuk az államfő képe alatt a fordítást. Hozzá illesztették a romos lakóházak külső és belső képeit és a tulajdonosok rezignáltsággal vegyes kétségbeesését kifejező mondattöredékeit.

Elsőre, műsorkészítési szempontból, minden rendben lévőnek látszott, hiszen az orosz hadsereg – az ukrán erők győzelmeiről szóló más közlésekkel ellentétben – valóban támadásba lendült, s ebből akár az is következhetett, hogy az oroszok lőtték szét a házakat.

Volt azonban egy logikátlan mondat az ATV összefoglalójában. Az ukrán elnöknek az a kijelentése, miszerint Moszkva célja a donyeci települések elpusztítása. Csakhogy miért akarnák ezt tenni azzal a négy megyével – egyébként Magyarországnyi területtel, amihez képest a harcok olykor csaknem még egyszer ekkora térségben folynak – amelyeket már annektáltak. Bár a magyar közönség erről sem értesülhet, az a helyzet, hogy ahol véget ért a hadművelet – amit jogi okokból nem neveznek hivatalosan háborúnak, nem pedig Putyin szeszélye miatt, aki egyébként maga is használja olykor a háború kifejezést – azonnal megkezdődött az újjáépítés, a térség integrálása az oroszországi közlekedési, energetikai, vízközmű hálózatba.

Ennek tükrében ugyan miért okozna önmagának még több kárt Oroszország, miként azt Zelenszkij állítja? Ráadásul az elnök egyszerűen átlépett azon, hogy 2014 és 2022 között – amikor az orosz hadsereg még annyira sem volt jelen a Donyec-medencében, mint immár kilenc éve a NATO kiképzői, vezérkari tisztjei, tábornokai és fegyverei – büntető zászlóaljakkal nyomorgatta az ott élőket, tüzérséggel lövette a városokat, a falvakat. Ennek csak a civilek körében több mint tízezer áldozata volt, köztük több száz gyerek, amihez hozzá kellene adni, ha ismernénk az adatot, hogy hányan haltak meg a felkelő önkéntesek közül. Nyilvánvalóan nagyságrendekkel többen.

Bár választási kampányában Volodimir Olekszandrovics azt ígérte: békét teremt, felszámolja az ukrán nyelv alapján zajló diszkriminációt, végrehajtja a minszki megállapodásokat, amelyek Ukrajnán belül adtak volna autonómiát a szeparatistáknak – ebből semmit nem teljesített. Mi több, az egyezményekről maga mondta ki 2022 február közepén – aminek, más indokok mellett, része volt az orosz támadás megindításában –, hogy semmisnek tekinti őket. A nyelvtörvény szintén maradt. S persze országlása alatt, akárcsak Petro Porosenko idején, nemcsak az iskolai végzettséget igazoló bizonyítványok kiadását tagadta meg az ukrán állam a keleten, az oroszok lakta területeken élőktől, hanem nagyrészt a nyugdíjak kifizetését is. Ám minderről ugyanúgy nem számolt be a magyar média, mint ahogy arról sem, hogy

manapság, a Donyec-medencében, amint átveszi valaki az orosz állampolgársági igazolványát, jogosult minden juttatásra a terhességi segélytől a 17 éves korig járó gyermektámogatáson át a nyugdíjig.

Akárhogy is, mindez árnyalhatná a képet. Ám térjünk vissza az ATV rövid összefoglalójához, mindenekelőtt a címéhez. Az „Ukrajna 2023, Oroszország háborúja” felirat „csupán” azt hallgatja el minden áldott este, amit a nem egészen pártatlan elemzők is elismernek, hogy az USA Oroszországgal folytatott proxy háborújáról van szó, amelyben az amerikai katonákat ukrajnaiakkal helyettesítik. Az utóbbiak halála ugyanis nem zavarja az amerikai lakosságot, s ennek folytán az ő feláldozásuk nem befolyásolja a következő választások kimenetelét... 

De van itt más is. Ahol harcok folynak, s ahol a felek egymásra lőnek, egy külföldről átvett, akár több hetes vagy hónapos videó alapján ugyan ki állapíthatja meg egy magyarországi szerkesztőségben, hogy az épületeket melyik fél rombolta le? Pláne, ha az egyik a házak között állítja fel ágyúit vagy igyekszik elrejteni tankjait, páncélozott járműveit. Megjegyzem, ilyen eseteket csak az ukránokkal kapcsolatban hallottam és láttam az ott élők mobiltelefonjával felvett és az internetre feltöltött videókon, amíg büntetés terhe mellett, le nem kerültek onnan.

Egy szó, mint száz, a harcokat napokkal vagy hetekkel követően készült videók és fényképfelvételek önmagukban semmit nem bizonyítanak. Mi több, még akkor is óvatosan célszerű fogalmazni, ha egészen nyilvánvalónak látszik, hogy adott esetben ki volt a támadó. Például, amikor a zaporozsjei erőművet már napok óta megszállva tartotta az orosz hadsereg, s egyértelműnek látszott, hogy nem saját maguk lövik az általuk ellenőrzött épületeket, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőrei akkor sem voltak hajlandók kimondani, hogy az ukrán tüzérség lövedékei csapódtak be naponta a tetőkbe.

Nyilván abból indultak ki, amire a nagy nézettségű médiumok szerkesztői ma már ügyet sem vetnek: a háborúban minden ármány lehetséges.

Mindenesetre, a párhuzamos szerkesztés – az azonos médiumon belül az ellenvélemények bemutatása –, amit hasonló esetekre a nyugati médiakódexek hajdanán előírtak, korrektebb lenne, bár ez sem küszöbölne ki minden torzítást. Szó sincs ugyanis arról, hogy a hír szent lenne, miként ezt Joseph Pulitzer nyomán elterjesztették a pártosságukat ezzel takargató újságírók. Az események közötti válogatás, a megfogalmazás módja, a képanyag egyaránt magán hordozza a szerkesztőség értékrendjét, az újságíró személyes hozzáállását. Az említett szombati napon például nem csak a feltételezhetően és okkal elfogult kijevi közléseknek kellett volna helyet adni, hanem az ellenpéldának is.

Mert január 28-án, szombaton, ugyanúgy, mint gyakorlatilag minden más napon, történt hasonló esemény a frontvonal másik oldalán. Az Interfax hírügynökség jelentésében, továbbá a donyeci internetes közleményekben olvastam, majd két orosz híradóban helyszíni beszámolót is láttam arról, hogy reggel fél nyolc körül az ukrán hadsereg az amerikai Himars tüzérségi eszköz 17 rakétájával lőtte a Luganszki Népköztársaság novoajdari járási kórházát, továbbá a környezetében lévő hat lakóházat.

Utóbbiak ezúttal csupán véletlenszerűen kerültek a szórásba. Orosz hírszerzési források szerint amerikai zsoldosok közreműködésével mindenekelőtt arra az épületre zúdultak a lövedékek, ahol egyaránt elláttak helyieket és sebesült katonákat. Az egészségügyi személyzet és az ápoltak közül tizennégyen lelték halálukat az összeomlott épületrészben, 24-en megsebesültek. Az oroszországi ügyészség a genfi egyezmények megsértése miatt indított eljárást. Korántsem először, bár ezekről sem tudhat a nyugati, közte a magyar közönség döntő része. Mert

ebben a háborúban bennünket is harcképtelenné tesznek a propaganda össztüzével.

Hiába a sok internetes felület, meg a kommentek özöne. Néhány kivételtől eltekintve, az itteni értelmiség saját egzisztenciális érdekei és nyárspolgári életmódjának fenntartása miatt nem vállalkozik annak a mechanizmusnak a feltárására, nyilvános megvitatására, ami lehetővé tenné az agymosás elleni védekezést. Emelkedettségéből gyakran csak arra futja, hogy szörnyülködjék a kisember tudatlanságán. És korántsem csak az ukrajnai háborúval kapcsolatban.

Okoskodik ugyan, de nincs programja arra, miként lehetne kiszabadítani az embereket a szándékos megtévesztések, illetve a mai média-automatizmusok révén kialakult véleménybuborékokból. Nem állítja élére azt a kérdést, hogyan lehetne a köz ügyeiről polemizáló közösségekké szervezni a mára atomjaira esett, sőt atomjaira darabolt társadalmat? A szőnyeg alá söpri azt a nyilvánvaló tényt, hogy a tőkeérdekek oltárán össztűz alá került a valódi civilség, vagy tán már nagyrészt meg is semmisült.

Nem akar szembenézni azzal, hogy háború ez is. Legalább akkora a tétje, mint ami az ukrajnai térségekben, nem Ukrajna érdekében, s főleg nem az ukrajnai kisemberekért, s nem egyszerűen az orosz elnök őrült szeszélyéből zajlik, ahogyan sugallják a tömegnek, hanem a globális világ átrendezéséhez kapcsolódik. Miként azt több cikkemben adatokkal igazoltam:

az egyik oldalon az évszázada egymásra épülő washingtoni doktrínákkal összhangban, az elmúlt három évtizedben a transznacionális tőkés érdekek szolgálatába állított amerikai imperialista állam világuralmának megtartása a cél, a másikon – a világ alakulóban lévő nagycentrumaiban – az ettől való megszabadulás.

Nem mellesleg, e cikk élesítéséhez képest egy nappal később ismerősöm hívta fel a figyelmemet arra, ezért utólag illesztem be a szövegbe: az osztrák közszolgálati televízió honlapján megjelent, hogy

Persze, ez a közlés a Bekiáltás olvasói előtt már sokszor bizonyított tétel. Vagyis ők pontosan tisztában vannak azzal, hogy mire alapozza álláspontját a kínai kormány. A pekingi megszólalást nem is ezért, hanem a magatartás következetessége miatt tarthatjuk fontosnak. A kínai vezetés ugyanis beszédesen rezignáltan fogadta Moszkva Ukrajnára támadását. Egyrészt a Krím annektálása miatt, másrészt azt hangsúlyozva, hogy a nemzetközi vitákat tárgyalásos úton kell rendezni. Ám, ha ezt a félig-meddig szövetségesével, Moszkvával szemben érzékeltette, azt követően, hogy az ukrajnai háborúban való szerepvállalásban szintet lépett a Washington által vezetett Nyugat, a kettős mérce elutasítása is megkövetelte, hogy Peking kifejezze aggodalmát, s végre visszamenőleg is a világ értésére adja: mindig is tisztában volt vele, hogy ki a főrendező az ukrajnai háború színpadán.

Mindezen túl van további is a pekingi állásfoglalásnak. Történetesen az, hogy a világ valóban több pólusúvá válik. Peking eddig szinte hallgatott ebben az ügyben, most azonban jelezte: számolni kell vele. Márpedig ez, felerősítheti az eddig lesajnált globális Dél országainak hangját is. Eközben félreértés ne essék, indokolt annak felvetése, hogy igazolható-e a moszkvai vezetés háborús döntése. Ám ez, szerintem, csak az USA által vezetett NATO korábbi lépéseivel összevetve, a megelőző nyolc év ukrajnai, ezen belül Donyec-medencei történéseinek mérlegelésével együtt vizsgálható tisztességesen. Egyébként választ kellene adni arra a kérdésre: miért a kettős mérce? Vagy arra, hogy az úgymond imperialista hatalmak közül, melyik az imperialistább? Rendjén való-e az, hogy a világ ma még csúcshatalmát képviselő vezetők Nobel Béke-díjat kapnak azért, amiért másokat nemzetközi bíróság elé állítanak vagy akarnak állítani? Egyáltalán, ha egy népcsoport ellen éveken át katonai erővel lép fel a saját állama, annak az etnikumnak nem jár semmilyen védelem? És így tovább és így tovább…

Több mint fájdalmas, hogy ezekről a kérdésekről nem erőszakol ki nyilvános vitákat a humanizmusával kérkedő európai értelmiség. Ezzel szemben a ma bizonyosan a legagresszívebb és legképmutatóbb, az elmúlt évtizedekben a világ egészével kénye-kedve szerint bánó imperialista hatalmat szolgálja. Szolgálja az önszerveződő-politizáló, elsorvasztott közösségek helyébe állított, a főleg az amerikai kormányzat, illetve a vele szoros kapcsolatban álló magánalapítványok által finanszírozott, úgynevezett civil szervezetekben. Szolgálja a társadalom- és közvélemény-kutató cégekben, az egyetemeken, az akadémiai intézetekben, amelyeknek az ilyen-olyan előnyökért készséges képviselőit favorizálják a médiaterekben. Mindenekelőtt ők és más, dróton rángatott szakértők kapnak szót a tőke által pénzügyi és személyi függésbe hozott rádiókban, televíziókban. Ám, fogjuk már fel, hogy mindez a végzete felé sodorja a világot, ami akár az emberi civilizációnak is véget vethet!#

CÍMKÉP: Már az ATV műsorrészének címében is csúsztatás van – Az említett szombaton nem csak az okkal feltételezhetően és érthetően elfogult kijevi közléseknek kellett volna helyet adni, hanem a kézenfekvő ellenpéldának is (Kép forrása az ATV honlapja)