Az ukrajnai médiumokra nehezedő korábbi nyomás része volt egyes médiaszereplők meggyilkolása is.

Az Ukrán Újságírók Nemzeti Szövetsége azt állította még a nyáron született közleményében, hogy „Senki nem tudta eddig megtörni a szólásszabadságot Ukrajnában, most sem fogják tudni…” A szöveg ahhoz a törvénytervezethez kapcsolódott, amit nemrégiben lényeges változtatás nélkül fogadott el a parlament, és Zelenszkij államfő 2022. december 30-ai ellenjegyezésével hatályossá vált. De már az újságíró szervezet kiáltványából idézett mondat is csúsztatás volt. Valójában a 2014-es februári államcsíny óta

Putyin Gorbacsov-szindrómájaként érzékelem azt a helyzetet, amiben az orosz vezető vergődik.

Azt kérdezte egyik olvasóm, bizonyos M. úr, hogy a nyugati országok ukrajnai fegyverszállításai miért legitimek, miután ő úgy tudja, hogy háborús övezetbe tilos fegyvert szállítani? Egyébként pedig az oroszok miért nem vehetnek fegyvert akárkitől is? Mit válaszolhattam volna?

Nem látom azt a médiát, amely újságírói szakmai alapon működne, és nem csak az ukrajnai háború kapcsán.

Váratlanul keretezték be a hétfőmet, vagyis 2023. január 2-át, Allen Ginsberg sorai azt követően, hogy az előző napon, s a mai nap reggelén hol elismerő, hol értetlenkedő, hol kifejezetten ellenséges hozzászólásokat váltottam ki az internet különféle zugaiban „A háború civil áldozatai” című összefoglalómmal. Természetesen – bár ha meggondolom, hogy vagy ötven háború folyik most is a világban, akkor ez a „természetesen” maga a cinizmus –, az ukrajnai háborúról írtam. A cikkben arra próbáltam ráébreszteni a nyugati sajtó kiegyensúlyozott, tényszerű tájékoztatási gyakorlatáról még mindig áradozókat, hogy

„A mi gyerekeink iskolákba járnak majd, az ő gyerekeik pedig a pincékben fognak ülni” – mondta 2014-ben Porosenko ukrán államfő.

Az ukrajnai háború propagandafrontjának szelektált híreivel a nyugati, benne a magyar sajtó azt a látszatot kelti, mintha a 2014 áprilisában kezdődött polgárháborúban – ami mára nemzetközivé terebélyesedett – csak a kijevi hatalom oldalán álló civilek szenvednének. A jövőben időről-időre jelentkező összeállításomban a mindkét fél lakosságát közvetlenül sújtó esetekből adok közre néhányat, korántsem a teljesség igényével. Továbbra is tartózkodom a kifejezetten katonai műveletek közreadásától, minthogy azok kívülről végképp ellenőrizhetetlenek. Célom mindössze az, hogy

Az új világrendszerben a neoliberális modell mintaadó jellege feltehetően vissza fog szorulni.

Nemrégiben, egy interjúban a belarusz elnököt, Aljakszandr Lukasenkát magát hallottam némi derűvel beszélni arról, hogy a nyugati sajtó „Európa utolsó diktátora”-ként emlegeti őt. Mint mondta: ő csupán azt akadályozza meg, hogy a politikai-gazdasági hatalomra törő helyi erők a külföldi tőkés érdekeknek szolgáltassák ki a belarusz tömegeket, káoszt teremtve az országban az emberi jogok hangoztatása ürügyén. Amíg rajta múlik,

Miközben Putyin katonai programot hirdetett, Medvegyev Pekingben, Zelenszkij Washingtonban járt.

Bár a nyugati, benne a magyar médiából tájékozódóknak az a benyomásuk alakulhatott ki az elmúlt hónapokban mintha az USA Oroszország elleni, a gazdaságban, a médiában, az ukrajnai harctereken folyó hibrid háborújában csak Washingtonnak, illetve az érdekeit kiszolgáló Brüsszelnek és az ilyen-olyan módon amerikai kötődésű európai politikusoknak lenne mondanivalójuk, talán nem árt szembesülni más nézőpontokkal is. Ebből nem az következik, hogy szemet kellene hunyni a háború kirobbantása, s annak szörnyűségei felett, csupán az elemzés felé mozdulásra biztatnék a kizárólag érzelmi megközelítések helyett. Ehhez mindjárt itt van Dmitrij Medvegyev korábbi orosz államfőnek, az oroszországi Biztonsági Tanácsban Vlagyimir Putyin helyettesének december 25-én megjelentett, 2022-t a világrend megváltozásának éveként értékelő írásának második pontjából egy részlet:

Egykori hívei ma arról győzködnek, hogy a kapitalizmus hozza el a boldogságot nálunk is.

Nem éppen karácsony körüli olvasmány, de úgy adódott, hogy közvetlenül az ünnepek előtt az Allen Ginsberg (1926–1997) verseit és prózai írásait tartalmazó kötetet emeltem ki az olvasásra váró könyvhalomból. A válogatás 2012-es előszavában azt írja Michael Schumacher szerkesztő, hogy

Puskinnak, Lermontovnak, Dosztojevszkijnek már nincs helye a munkácsi köztereken sem.

Kijevben nagy ütemben nevezik át a közterületeket. Az ezekkel kapcsolatos döntések folyamatosak. Legutóbb, a városi tanács december 8-ai határozata alapján, harminckét utca nevét változtatták meg. A 2014 ősze óta dúló átkeresztelési hullám immár

„Mára a kommunistáknak írmagjuk sem maradt – mondta Jakov Kedmi.”

„Kik csaptak össze a huszadik század első felében az utcákon Olaszországban és Németországban?” – tette fel a kérdést egy december 7-ei televíziós vitaműsorban Jakov Kedmi izraeli közéleti szereplő, biztonságpolitikai szakértő, nyugalmazott altábornagy. Meg is válaszolta:

Lukasenka szerint „a német politikus csak igazodik a mai nyugati elvárásokhoz”.

Oroszországi vezető újságírók úgy értelmezik, de Vlagyimir Putyin államfő is utalt arra, hogy Angela Merkel lényegében igazolta azt a moszkvai döntést, amelynek következtében február 24-én „különleges katonai műveletet” indított az orosz hadsereg Ukrajna ellen. A korábbi német kancellár a Die Zeitnek adott, december 7-én közzétett nyilatkozatában