Miért került egymás mellé Thürmer Gyula és Patrubány Miklós?

A Magyar Békekör vezetőségi tagjának kesergésébe futottam bele az interneten:

„Július 26-ára, a budapesti Nyugati térre, minden létező erőnkkel próbáltunk mozgósítani mindenkit, akinek fontos lehet a béke”.

P. L. nem mondta ki, de fejtegetéséből kitűnt, hogy lényegében részvétlenségbe fulladt az ukrajnai háború elleni kezdeményezés. Abban látja az okát, hogy „aki békében él, az nem gondol a háborúra”, mert legfeljebb médiafogyasztóként foglalkozik vele. A lényeg, hogy „ne kelljen elhagyni a komfortzónánkat”. Tisztességes, a kereszténységét mély hittel megélő ismerősöm abban bízik, hogy „el kell jönnie, és el fog jönni, aki azt fogja mondani – ismét –, hogy állj fel és járj!”

Nekem viszont profán gondolataim támadtak e sorok nyomán. Mindenekelőtt arra figyeltem fel, hogy a Fórum a Békéért Civil Szerveződés megmozdulásának egyik felszólalója Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke volt. Ugyanakkor, a rendezvényre Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke is mozgósított, illetve ott szónoklatot tartott. Ahogy a képeket elnéztem, leginkább a tovasiető járókelőknek.

Ha van két, a magyar közéletben egyébként marginális személy, akiknek politikai-eszmei felfogása a két lehető legellentétesebb póluson helyezkedik el, akkor ők azok. Ezt a beszédeik is tükrözték. Ám ebben önmagában még nem lenne kivetni való. Sőt, az is demonstrálható vele, hogy van olyan ügy, amiben közös nevezőre lehet jutni. Ráadásul, Patrubány adalékkal szolgált ahhoz, hogy 1991-ben, a történelmében először független államként létrejött Ukrajnában miként szorították partvonalon kívülre a magyar nemzetiséget. Együttes szerepeltetésükkel, kizárólag mozgósítási szempontból, inkább az volt a gond, hogy

egyrészt, egyikük sem olyan személyiség, aki tömegeket vonzana, másrészt, a külön-külön is csekély számú híveik szinte biztosan nem akarnak egy térben mutatkozni a másik követőivel.

A rendezvény iránti részvétlenség ezen túlmenően is beleillik a többszörösen átvert, kiszolgáltatott, szekértáborokra bontott, egymás ellen kijátszott magyar társadalom általános apátiájába. De ha így van, mi indította a két személyt arra, hogy egy rendezvényen jelenjék meg?

Osztom békevágyukat, a NATO támadó háborúi elleni indulataik jogosságát, az atomháború megakadályozása iránti elkötelezettségüket. Ami viszont ezen túlmenően összefűzte szónoklataikat: mindketten támogatásukról biztosították Orbán Viktor háborúellenes felfogását. Mi több, egyenesen követelték, hogy

a kormányfő álljon ellen az amerikai vezetőknek az USA budapesti nagykövete által is közvetített törekvésének, amivel (még jobban) belesodródhatnánk az Ukrajna területén folyó háborúba.

Ezen a ponton felsejlik – belekalkulálva a két politikusnak az Orbán-kormányhoz való viszonyát is –, hogy a kabinet, enyhén szólva, fordulatos, külpolitikai taktikázásának részeként kaptak megbízást és / vagy jelentkeztek a szereplésre. Itthon ugyan a jelentősebb médiumok híreibe sem kerültek be, de adott esetben, egy diplomáciai tárgyaláson hivatkozási alapot jelenthetnek: van egyfajta népi támogatás az orbáni függetlenségi szólamok mögött.

Ugyanakkor arról szó sincs, hogy a Fidesz több tízezres Békemenetet vezényeljen az utcákra! Ennek következményeit a geopolitikai és a világhelyzet kényszereinek kitett Magyarország harcos hangvételű kormányfője nem kockáztatja meg. Ám mindebből, akár tudat alatt, azt érzékelheti a kisember, hogy a feje fölött zajlanak a politikai játszmák, miként az mindig is volt, talán nem csak ezen a tájon. Több más ok mellett, ennek biztosan része van abban, hogy

a társadalom nagy része bizalmatlan bármilyen kezdeményezéssel szemben, ami mögött a politikát sejti, még ha tudja is, hogy az a sorsát érinti.

És ez így is marad addig, amíg nem válnak teljesen élhetetlenné a viszonyok. Ez egyelőre, egy mindent átható gazdasági válságig, azért nem válik általánossá, mert a modern kapitalizmusban kialakultak azok a mechanizmusok, amelyek a helyzeti előnyben lévő, mozgékonyabb rétegek számára viszonylagos előnyöket kínálnak akár idehaza, akár külföldön, rejtve hagyva azt, hogy mögöttük neokolonista indítékok húzódnak meg. Persze, az utóbbi a magukat nyertesnek érzőket nem foglalkoztatja különösebben.

Ettől elválaszthatatlanul, azért sem mozdul meg a többség, mert nincs olyan ténylegesen baloldali – hogy ne mondjam: marxista, jelentsen ez bármit – párt, amely a hazai és a világhelyzet hiteles elemzését elvégezné, és ennek alapján hirdetne letisztult programot a társadalmi igazságosság jegyében. Lehet ugyan várni a csodára is, ami itt és most korántsem a vallásosak sajátja, de talán többet ér, ha szembe nézünk azzal, milyen előfeltételei vannak a tömegek megmozdulásának, illetve mozgósításának, megszervezésének, vagyis a változásoknak. A rideg valóság az, hogy

ha a fent említett feltételek közül csak egy is hiányzik, marad az a helyzet, amelynek veszélyét néhány gondolkodó fő érzékeli, sőt átlátja ugyan, de túl sok követőre nem számíthat. 

Természetesen, ebből nem következik, hogy egészen hiábavalók lennének a Nyugati téri rendezvényhez hasonló kezdeményezések. Hiszen ezek ugyanúgy hozzájárulnak a sokaság érzékenyégének fenntartásához, akár az enyémhez hasonló cikkek. A változást sem az egyik, sem a másik nem hozza el, viszont, az említett érzékenység fenntartásán túl, egyfajta barométerként jelzik, hogy milyen fejleményekhez kell majdan alkalmazkodni, netán milyeneket meggyorsítani a jövőben. Ezen túlmenően azokra a megúszhatatlan vitákra is ösztönözhetnek, hogy mely politikai erő, a melyik másikkal való együttműködést vállalhatja fel. A mostani viszonyok között ezek jelentőségét se becsülném le!#

CÍMKÉP: A Fórum a Békéért mozgalom szónokainak egy része. Jobbról a harmadik Thürmer Gyula, a negyedik Patrubány Miklós – A tiltakozás azért nem válik általánossá, mert a modern kapitalizmusban létrejöttek azok a mechanizmusok, amelyek néhány réteg számára viszonylagos előnyöket kínálnak fel (Fotó forrása: Magyar Békekör Facebook-oldala)