Próbára teszik az oroszországi vezetés idegeit.

Nézem ezt a fotót, és kényszeredetten-cinikusan arra gondolok, hogy a brit kormánynak nincs szerencséje a mérgekkel. 2002-ben Tony Blair miniszterelnök beszélt arról, hogy az Irakban felhalmozott tömegpusztító fegyverek nem csupán a régiót, hanem az egész világot fenyegetik. 2003-ban erre hivatkozva támadta meg az USA, Nagy-Britannia, Ausztrália és Lengyelország hadereje az országot, akasztatták fel a vezetőjét – akinek persze volt elég a rovásán: tízezrek – kurdok, ellenzékiek – halála száradt a lelkén. Az eltávolítására indított háború következményeként viszont minimális becslés szerint meghalt több mint egymillió ember, a sok millió sebesültről, nyomorékról, földönfutóvá lett tömegekről nem is beszélve, a demokrácia pedig csak nem akar beköszönteni.

 Szövetségi kapcsolatainkat veszélyeztetheti az amerikai milliárdos elleni hajsza.

Egy dologban azért tévedett a barátom, amikor Torkos Matildnak a Magyar Nemzetben március 31-én megjelent, Behatolás című cikkére felhívta a figyelmemet. Abban ugyanis tételesen nincs kimondva, hogy Orbán Viktor pávatánca lényegében a szövetségeseink elleni támadás lenne, főleg az nem, hogy árulás.

A politikusaink tudatlanságban tartják a választókat, pedig már rég üvölteniük kellene.

Miközben a nyugati világ vezetői, tábornokai minden nappal közelebb lökik a világot az atomháború kirobbanásához, az éppen választásra készülő, tehát elvben kiélezett politikai küzdelmek időszakát élő Magyarországon erről egyetlen politikai párt vezetője sem beszél. Holott már rég üvölteniük kellene. Ezzel szemben immár legalább két éve arról vitatkoznak a televíziós és rádiós, közéletinek nevezett reggeli és esti adásokban – sztárszerű műsorvezetők asszisztálásával –, hogy ki kivel szövetkezzék, s kivel ne. Mintha nem lenne csaknem teljesen mindegy. Hiszen az ókori és későközépkori, alapvetően sorsolásos eljárásokra épülő rendszerek helyett először a 18. századi Amerikában léptették életbe – majd 1830 óta Európában, lényegében az egész világon elterjesztették – azt a választási gyakorlatot, amelynek egyetlen valódi célja, hogy a kiváltságos kevesek szűk köréből kerüljenek ki a fontos tisztségek betöltői.

 A választási plakátok szerint a pártok korlátoltnak tartják a választókat.

Azt kérdezi az ismert politikai elemző, Lakner Zoltán a rádióban: „Miért ezekkel a semmit mondó üzenetekkel kampányolnak a pártok?” Elmondása szerint végigolvasott minden fontos programot. Bennük igazán attraktív elképzelések is megfogalmazódnak Magyarország lehetséges jövőjével kapcsolatban. Nem okozhat gondot ezek velős jelmondatokba sűrítése. De nem ez történik. Először azt lássuk, így van-e!

 „Minek nekünk olyan világ, amelyben nincs Oroszország?”

Az orosz állami tévében, Világrend – 2018 címmel, március 25-én, vasárnap este vetítették azt a másfél órás, dokumentarista elemekre épülő portréfilmet, amelyben Vlagyimir Putyin orosz államfő kifejtette gondolatait a világban a hidegháború óta végbement folyamatokról, hangsúlyozottan oroszországi nézőpontból. Benne megjelentek, megszólaltak a világpolitikát az elmúlt évtizedekben meghatározó szereplők. 

 Pedig az amerikaiak titkos küldetése óta az oroszországi választások nyugati mintákat követnek.

Se szeri, se száma az Oroszországért aggódó nyilatkozatoknak, cikkeknek a magyar médiában azt követően, hogy Vlagyimir Putyint újraválasztották elnöki tisztségében. A választásra jogosult 111 millió polgár 68 százaléka járult az urnákhoz. A szavazók csaknem 77 százaléka támogatta az eddigi államfőt. De a magyarországi elemzők, publicisták többsége kesereg.

A kiváló rendezői munka az ország orbáni, minden eddiginél baljósabb kettéosztásának lett hordozója a pártállam március 15-ei ünnepsége révén.

Aki már ismeri a címbeli minősítés eredetét, tudja, hogy nem olyan sértő, mint amilyennek elsőre látszik. Legalábbis nem úgy sértő, ahogyan gondolhatja, aki először olvassa. Ráadásul Vidnyánszky Attilát, a Nemzeti Színház főigazgatóját Európa egyik legjobb teátrumi szakemberének tartom – már amennyire a külföldi televíziók ilyen jellegű műsoraiból, híradásaiból erre egyáltalán rálátásom lehet. Ha pedig ez nem lenne eléggé meggyőző, a Fidesz által pártállami módon kisajátított március 15-ei központi ünnepségről írt első cikkemben így fogalmaztam a műsorról:

Kordont már bontott önkényesen, de nem fog habozni polgárháborús hisztériába is belevinni az országot.

Hadd szögezzem le ismét, amit az orbáni, március 15-ei választási szónoklatról azon melegében rögzítettem az Aki nem rám szavaz, nem magyar című posztban: ha valaki nem tartozik Orbán Viktor támogatóinak körébe, a vezér szerint ellenségnek tekintendő. Az azóta érzékelt visszhangokból nyilvánvaló, hogy ettől az üzenettől sokan összerezzentek.

Az orbáni felfogásban a belső ellenség az ország hatvan százaléknyi része.

Orbán Viktor világossá tette, hogy csak a saját hatalma érdekli. Így történt ez már a február 18-ai miniszterelnöki évértékelőben is, ami inkább volt választási kampányindító beszéd, mint kormányfői megnyilatkozás. Erről írtam akkor, hogy az volt a benyomásom: Magyarországgal neki már nincs dolga.

Személyeskedéssé fajult a London és Moszkva közötti adok-kapok. A gázüzlet közben virágzik.

Nagy szolgálatot tett Theresa May brit miniszterelnök Vlagyimir Putyinnak a március 18-ai oroszországi államfő-választás előtt. Nem mintha egy percig is kérdéses lett volna, hogy Putyin 65-69 százalék körüli eredményt érhet el, de egyes oroszországi szakértők szerint a brit kormányfő ultimátuma 5-10 százalékkal is megnövelheti az elnök híveinek arányát.