A kiváló rendezői munka az ország orbáni, minden eddiginél baljósabb kettéosztásának lett hordozója a pártállam március 15-ei ünnepsége révén.

Aki már ismeri a címbeli minősítés eredetét, tudja, hogy nem olyan sértő, mint amilyennek elsőre látszik. Legalábbis nem úgy sértő, ahogyan gondolhatja, aki először olvassa. Ráadásul Vidnyánszky Attilát, a Nemzeti Színház főigazgatóját Európa egyik legjobb teátrumi szakemberének tartom – már amennyire a külföldi televíziók ilyen jellegű műsoraiból, híradásaiból erre egyáltalán rálátásom lehet. Ha pedig ez nem lenne eléggé meggyőző, a Fidesz által pártállami módon kisajátított március 15-ei központi ünnepségről írt első cikkemben így fogalmaztam a műsorról:

„hibátlan volt, ha a megcélzott közönség – a Kossuth téren magasba tartott táblák tanúsága szerint a főleg a kormánymédiával befolyásolt vidékiek – várakozásai felől nézzük”.

Egyszóval, Vidnyászky Attila szakmai kvalitásait nagyra értékelem. Emiatt aztán okkal kérdezi meg az olvasó: ha fejet hajtok Vidnyánszky szakmai teljesítménye előtt, miért használom mégis vele kapcsolatban a hasznos idióta minősítést.

A szókapcsolat létrehozójaként Vlagyimir Iljics Lenint, az 1917-es októberi forradalom vezetőjét, illetve Karl Radeket, az új szovjet állam propagandistáját nevezi meg az orosz nyelvű Wikipedia. Hasznos idiótáknak (полезный идиот, useful idiot) nevezték azokat az európai és amerikai értelmiségieket, akik jóhiszeműen váltak a bolsevik propaganda terjesztőivé. A vitathatatlan gazdasági, szociális, oktatási-kulturális eredményekről úgy számoltak be Nyugaton, hogy nem voltak tudatában a rendszer erőszakos jellegének, az abban uralkodó embertelenségnek, a belső ellenzékre, az egyházakra irányuló üldözéseknek, az önkény tobzódásának, ami esetenként tömeges letartóztatásokban, kegyetlen munkatáborokba való deportálásban, kivégzésekben nyilvánult meg.

Az amerikai John Reedtől André Gide-en, Ernst Hemingway-n, Romain Rolland-on, Paul Éluard-on, Férnand Léger-n, Elsa Triolet-n, Louis Aragonon, Donald Ogden Stewart-on, John Dos Passoson, Sidney és Beatrice Webben, Amabel Williams-Elisen, Jean-Paul Sartre-on, Arthur Koestleren, André Malraux-n, Egon Erwin Kisch-en, Henri Barbusse-on, Bertolt Brechten, Fritc Langon, Pablo Picasson, George Bernard Shaw-n át Illyés Gyuláig szinte megszámlálhatatlan azoknak az értelmiségieknek a száma, akiket a két világháború között, s még utána is, a lenini-sztálini-hruscsovi-brezsnyevi titkosszolgálat és az ennek keretében működő propagandisták úgy befolyásoltak céljaik érdekében, hogy illetőknek gyakorlatilag sejtelmük sem volt róla.*

Azért e fogalommagyarázat és történelmi visszapillantás, hogy érzékeltessem: bárkivel megeshet hasonló.

Ha valaki nem kerüli el a machiavellista politikusokat, az olyan rendszereket, amelyekben fokozatosan épülnek le a hatalom ellenőrzésére szolgáló intézmények és mechanizmusok, könnyen találja olyan helyzetben magát, hogy tudását számára elsőre érzékelhetetlen célok szolgálatában használják fel. Alighanem a március 15-ei állami ünnepségre műsort szerkesztő és rendező Vidnyánszky Attilával is ezt történt.

Létrehozott egy magas színvonalú műsort, amely arra volt hivatva, hogy emlékeztessen a 170 évvel ezelőtti időkre, és lelkesítse a nézőket. Nekem ugyan az utóbbi időben, az ilyen rendezvényeken a huszáros verbunkosok mellett mintha túltengenének a határon túli ihletésű népzenei és néptáncos elemek. Hovatovább egyáltalán nem látom megjeleníteni gyermekkorom világának – az erdélyihez, a felvidékihez képest kétségtelenül visszafogottabb – kis magyarországi népi kultúrájának elemeit az ehhez hasonló események színpadán. Mi több, az utóbbiakat gyakran helyettesítik magyarosch motívumokkal, a honleányi és honfiúi hamisságnak az operettek kelléktárából előrángatott külsőségeivel.

E tekintetben azonban Vidnyánszkyt nem érheti elmarasztalás – a hol fergeteges, hol méltóságteljes előadás az eseményhez illő volt. Azt pedig, hogy az idézeteket szavaló színészek mintha többet hangoskodtak volna a kelleténél, annak tudtam be, hogy játékuk nem érvényesült volna a nagyobb hangerő, az erőteljesebb gesztusok nélkül a hatalmas szabadtérben. Viszont két dologtól gellert kapott a tisztességes rendezői szándék. Még ha számolt is azzal Vidnyánszky, hogy országos ünnepség helyett valójában egy monstre pártdemonstráció résztvevői alkotják a közönséget, egyszerűen nem kalkulálhatott azzal, hogy a publikum reakciói milyen jelentést kölcsönöznek a színpadi jelentek hangulatának. Márpedig az előadás végeredménye a színpadon és a nézőtéren történtek kölcsönhatása révén jön létre.

Március 15-én, a parlament épülete előtti téren ez a kölcsönhatás az erő demonstrálásában öltött testet.

Ez aztán kellően lelkesítette, a már amúgy is felajzott, transzparenseket emelgető, zászlókat lengető sokaságot. A tévén nézve, vagyis műsorként látva az eseményt, benne a térre komponált, ám a televízió közelképei által szükségszerűn felerősített színészi játékot, a közvetített hangulatban már ekkor éreztem valami elidegenítőt. Erre tett rá aztán a Fidesz-vezér, akinek szavaitól az ország nagy része összerezzent, miként ezt, a visszhangokat is figyelembe véve, megírtam az előző, az Orbán Viktor által retorziókat kilátásba helyező szónoklat egyik üzenetével foglalkozó posztomban.

Így történt aztán, hogy a kiváló rendezői munka végül az ország minden eddiginél baljósabb kettéosztásának, a nagyobb rész magyarságból kizárásának lett hordozója az Orbán által a lenini-radeki értelemben vett hasznos idiótaként használt rendező tudtán kívül. A Szovjetunióbeli Kijevben tanult Vidnyánszky persze bizonyára van olyan érzékeny, hogy ma már maga is tudja: ha ezt követően megvalósul a legszörnyűbb forgatókönyv, azaz Orbán Viktor önmaga és környezete hatalmának, összeharácsolt vagyonának, bőrének mentése érdekében polgárháborús hisztériába viszi bele az országot, a majdani dokumentumfilmek ezekkel a színpadképekkel fogják kezdeni a tragikus időszak felidézését.#

* A nevek fő forrása: Stephen Koch: Kettős szerepben, Az értelmiség elcsábítása – Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2014 (Köszönet M.F-nek)

CÍMKÉP: A politika őket is bedarálja – fergeteges kavalkádot varázsoltak a parlament előtti színpadra táncosok

SZAVAZÁS: Mielőtt valaki elhamarkodottan szavazna, engedtessék megjegyeznem, hogy Julien Benda híres, Magyarországon Babits Mihály tanulmányával megjelent, esszéjében az írástudók árulásának tekintette az értelmiség politikai szolgálatait. ... a nick névre is vonatkozik!