Kordont már bontott önkényesen, de nem fog habozni polgárháborús hisztériába is belevinni az országot.

Hadd szögezzem le ismét, amit az orbáni, március 15-ei választási szónoklatról azon melegében rögzítettem az Aki nem rám szavaz, nem magyar című posztban: ha valaki nem tartozik Orbán Viktor támogatóinak körébe, a vezér szerint ellenségnek tekintendő. Az azóta érzékelt visszhangokból nyilvánvaló, hogy ettől az üzenettől sokan összerezzentek.

Az elmúlt napon a Fidesz-vezető beszédének alighanem legtöbbet idézett gondolata: „A választás után természetesen elégtételt fogunk venni. Erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is”. A megfogalmazás ördögi volta abban áll, hogy nincs részletezve, kiknek és miért kell majd felelniük.

Első olvasatban, a szövegösszefüggést is figyelembe véve, kézenfekvőnek látszik, hogy azok számíthatnak retorzióra, akik az elmúlt időszakban a hatalomhoz köthetők visszaéléseit, tolvajlásait nyilvánosság elé tárták, illetve leleplezték azt a gépezetet, amelynek része volt a nyilvánvaló bűncselekmények eltussolásában. Az orbáni sejtetés alapján azoknak is lehet félnivalójuk, akik nem a Fideszért kampányoltak, sőt nem a párt jelöltjeire szavaztak, illetve ellenük buzdítottak gyűléseken, munkahelyi beszélgetésekben, internetes közösségi fórumokon. Ők ugyanis – Orbán értelmezése szerint – nem tekinthetők magyarnak.

Ezt a tételt a diktatúrákon átívelő életutat maguk mögött tudók közül is sokan elfogadják.

A családomban, illetve a közelebbi és távolabbi ismeretségi körömben szintén vannak ilyenek, noha anno szereztek életre nyomot hagyó tapasztalatot a tragikus következményekről. A legtöbben azért nyugszanak bele a nemzeti kirekesztés rendszerére építő vezér uralmába, mert benne látják a védelmezőt az úgynevezett migránsoktól.

Egy külföldi tulajdonú bank középvezetője szerint Viktor megakadályozza, hogy a nyugatiak mindent pénzt kisajtoljanak belőlünk. Csak legyint arra az ellenérvre, hogy az Orbán-kormány is részese volt a devizahitelesek kifosztásának, s a nyugati cégek soha nem látott adókedvezményeket, támogatásokat kapnak nálunk. És persze zsíros állását a fél világért sem hagyná ott. A hétköznapokon készségesen közreműködik a külföldiek ügyleteiben, a hétvégeken pedig bősz hazafi.

Más azzal érvel, hogy az egyházak megtartására Orbán a garancia, márpedig Magyarország csak így maradhat meg kereszténynek. Van olyan is, aki nyilvánosan hirdeti: azzal, hogy a szegényebbek viszonylag több adót fizetnek, ő pedig kevesebbet, kisebb vagyont gyűjtött már, s majd bolond lesz ez ellen voksolni…

Csakhogy az orbáni folytatás lelkes támogatói sem lehetnek nyugodtak.

Amikor egy ország hatvan–hatvanöt százalékát nyilvánítja ellenségnek egy cézár, bárki célkeresztbe kerülhet. A múlt megszámlálhatatlan példával szolgál arra, hogy a diktatórikus hatalomnak hozzá közel eső áldozatokra is szüksége van. Mi több, mindenekelőtt azokra. Ha Orbán csorbítatlanul őrzi meg uralmát, pláne, ha még növeli is hatalmát, már csak a tömeg előtti demonstráció miatt is, mindenekelőtt azokkal kell példát statuálnia, akik a környezetében, úgymond visszaéltek bizalmával, s – „felháborítóan féktelen vagyonszerzési vágyuknak engedve”– kétségessé tették a győzelmét. Tessék csak arra a fotóra gondolni, amelyen Sztálin mellől évről-évre kiretusálták a kegyvesztetteket, a likvidáltakat!

De miért a józan észnek ellentmondó, gyűlöletkeltésre építő politizálás? Talán mert Orbán Viktor pontosan tudja, hogy az alapvetően a világgazdasági konjunktúrára, az európai uniós támogatásokra, a külföldön dolgozó százezrek hazautalásaira épülő, viszonylagos gazdasági sikerek után szükségszerűen jönnie kell a hullámvölgynek. Ráadásul minden, aminek hosszú távon kellene megalapoznia a jövőt – oktatás, egészségügy, önkormányzatiság – annak nagy része romokban.

Az országot a bizonytalanság érzése üli meg. Ennek legfőbb okai: önkényes törvényalkotás; az ügyészi, a rendőri, sajtóhírek szerint az adóhivatali, s lassan a bírói szervezet visszaélésszerű használata; a közvagyon, köztük az állami földek, az állami monopóliumok bármikor történő újraosztása; a közpénzek szemérmetlen fosztogatása. Mindezek mellett a szolidaritás érzésének visszaszorítására és gyakorlásának intézményes felszámolására történő kísérlet elsősorban az anyagilag előnyös helyzetbe hozott rétegekben. Ennek következtében a lakosság különféle csoportjainak egymás ellen fordításával az ország morális tönkretétele.

Mindehhez járul a nemzetközi elszigetelődés.

Orbán kétségtelenül ismertté tette nevét a nyugati világban, de lássuk be, hogy nem annak építőjeként, a minél erősebb, és szélesebb szövetségek kovácsolójaként, hanem a meglévők megbontójaként. Márpedig ez az annyit emlegetett oroszok szemében sem érték. A március 16-ai Magyar Nemzetben nyilatkozó Fjodor Lukjanov, Putyin elnök egyik bizalmasa mondja: „Amíg Európa belső problémáit nem oldja meg, addig egyetlen komoly szereplő számára sem lesz igazán megbízható és elismert tárgyalópartner”. Mondanom sem kell, hogy Orbán e tekintetben sem a problémák megoldásáról elhíresült, hanem azok növeléséről. S noha a Kreml ideig-óráig még értékelheti azt a faltörő kos szerepet, amit OV magára vállalt, s tán eddigi szolgálataiért ugyanúgy hajlandó lesz védelmet nyújtani Orbánnak, mint ahogy azt Gyurcsánynak is felajánlotta az orosz államfő, hosszú távon nem ilyen magatartást tanúsító emberre lesz szüksége Moszkvának.

Az ország erkölcsi, szellemi, anyagi romlása miatti egyre tarthatatlanabbá váló helyzeten talán Vörösmarty Mihály intelmének figyelembe vételével lehetne úrrá lenni: „Sík mezőben hármas út, / Jobbra, balra szertefut, / A középső célra jut”. Ám az országunk teljhatalmú uraként tetszelgő vezető nem azért dolgozik, hogy a Csongor és Tündében is megjelölt, középső útra vezesse az itt élőket és ott tartsa őket. Az ilyen államférfiú felfogással ellentétben a hazardőr Orbán arra építi hatalmát, hogy az emberek kisebb részét álnemzeti és álságosan ájtatos szólamokkal kábítsa, a többség rovására mindenféle kedvezményekkel megvegye, bennük a legnemtelenebb indulatokat kiváltsa, s mindezzel őket a lakosság nagyobbik része ellenében kijátssza.

Az ő elve az „Oszd meg és uralkodj!” Eddigi kártékony tettei alapján nyilvánvaló, hogy nem fog habozni akár polgárháborús hisztériába is belevinni az országot, ha hatalmának megmentéséhez, a szűk köréhez tartozók és családja összeharácsolt vagyonának megtartásához, a börtön elkerüléséhez erre lesz szükség. Sovány vigasz, hogy ha – Ne adja az ég! – bekövetkezik ez a helyzet, akik őt ma vakon és tudatlanul követik, szégyellni fogják, hogy hagyták magukat egy hatalommániás rögeszméjének eszközévé tenni. Olyan ember által megvezettetni, akinek már a tanára, Kéri László azt mondta nagy nyilvánosság előtt 1985-ben*: „Viktor. Ahogy itt elnézlek titeket, rosszabbak vagytok a Kun Béla-féle Lenin-fiúknál. Agresszívek, kirekesztők és ellenségkeresők! Ha egyszer hatalomra jutsz – mert látom, az Isten sem menti meg az országot attól, hogy egyszer majd te dirigálj itt –, a Stumpfot meg engem akasztass föl elsőként, mert mi még tudjuk, ki voltál egykoron!” #

*AZ IDÉZET FORRÁSA: Dr. Kende Péter: A Viktor, 27-28. oldal - KendeArt Kft., Budapest, 2002

CÍMKÉP: Orbán Viktor 2007-ben, a parlament védelmére húzott kordon önkényes bontása közben

... a nick névre is vonatkozik!