Az ellentétek élezésére építette Washington Ukrajna Oroszország elleni felhasználását, ami most akadálya az egységnek.

Az Ukrajnával kapcsolatos egyik mostani narratíva szerint a február 24-én indított támadással

„Putyin megteremtette az önálló ukrán nemzetet; tehát Ukrajna gyakorlatilag most vált nemzetté”.

Többektől olvastam vagy hallottam ehhez hasonló kijelentést. Szinte véletlen, hogy itt és most Kaiser Ferencet, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docensének szavait idézem azzal a megjegyzéssel, hogy én azért óvatosabb lennék. Már csak azért is, mert a világban se szeri se száma azoknak az országoknak, amelyek úgy jöttek létre, hogy valakik valamikor toldozták-foldozták, mint Ukrajnát is, vagy vonalzóval húzták meg a határait például a Közel-Keleten és Afrikában, s onnantól egységes államként tekintett rájuk a világ.

E képződményekről ma is hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a bennük élők mindegyike szinte önként és dalolva egyesül az így létrejött állam neve alatt, s onnantól csupa boldogság az élete. Valójában az afrikai és a közel-keleti polgárháborúk mögött, a külső ármány mellett, az egyik meghatározó ok, hogy egymással szemben álló törzseket, eltérő valláshoz tartozó népcsoportokat kényszerítettek az együttélésre a volt gyarmatosítók. Ám, hogy e tekintetben még a fejlett, civilizáltnak és demokratikusnak mondott Nyugaton sincs minden rendben, azt jól jelzik a baszkok, a skótok, az írek, a flamandok, a vallonok és mások rendszeresen erőre kapó kiválási törekvései. Hogy a Trianonnal határainkon kívülre szorult magyarok helyzetével kapcsolatos érzelmekről már ne is beszéljek.

Mindezek miatt is csínján bánnék az Ukrajna nagy lépést tett az egységes nemzetállammá válás felé lózungjával.

Ukrajnával kapcsolatban, a címképként használt térképvázlat eleve óvatosságra kellene intsen. A cári Oroszországon belüli kormányzósági, illetve a Szovjetunión belüli szövetségi köztársasági, autonóm területi határoknak az ott élők többsége nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Ha úgy tetszik, mindkét esetben egy szárazföldi, szüntelenül növekvő birodalom részeként kavarogtak benne a különféle népek. Igen, imperialista törekvések húzódtak meg a terjeszkedések mögött, jóllehet sokakkal ellentétben, én azért tennék különbséget aközött, hogy az uralkodó osztály imperialista hatalmi szándékai a lakosság mekkora hányadát hozták és hozzák a korábbi szociális és kulturális helyzetéhez képest kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb helyzetbe..!

További ellenvetésem az „Ukrajna egységes nemzetállammá válik, sőt vált” kijelentéssel kapcsolatban, hogy tudomásom szerint az elmúlt négy hónapban sem hatálytalanította a kijevi parlament azt a nyelvtörvényt, ami az ukránon kívül gyakorlatilag mindenki mást másodrendű állampolgárként kezel, s mint ilyent, hátrányos helyzetbe hoz a társadalmi érvényesülés legkülönfélébb területein. Megemlítem azt is, hogy miközben a nyugati, így a magyarországi médiumokban kizárólag olyan ottani nyilatkozókat hallunk – köztük ukrajnai oroszokat –, akik agresszorként beszélnek az ukrajnai (!) donyeci felkelőkről, illetve az oroszországi támadókról, a moszkvai televíziók fronttudósítói nagy számban szólaltatnak meg olyan ukrajnaiakat, akik

kifejezetten felszabadítóként üdvözlik a falujukban, a városukban megjelenő orosz hadsereg csapatait, köztük a csecseneket, illetve a velük szövetséges egységeket.

S van itt még valami, amit nem szabadna figyelmen kívül hagyniuk az elemzőknek. Ez a háború nem egyszerűen azzal kezdődött, hogy 2022. február 24-én hajnalban a putyini Oroszország fegyveres erői behatoltak egy szuverén ország területére, s ezzel, a nemzetközi jog értelmében agressziót követtek el. Ehhez a háborúhoz a washingtoni hatalmi körök fondorlatára is szükség volt annak érdekében, hogy végre elérjék azt a célt, amit először Theodor Roosevelt elnök 1903-ban hirdetett meg Oroszország erőforrásainak megszerzéséről, s amit utoljára Zbigniew Brzezinski igazított a megváltozott körülményekhez.

A Bekiáltásban már oly sokszor bizonyítottam, hogy 1991 után miként vonta érdekkörébe az ukrajnai intézményeket a washingtoni hatalmi elit, hogyan erőszakolta ki a 2014. februári kijevi államcsínyt, s miként tette fegyverraktárrá, és az Oroszország elleni katonai felvonulási területté az egész Ukrajnát, nemkülönben a Baltikumot, Lengyelországot, Romániát, hogy ezt most nem részletezem. Mindenesetre, az események lassan egy évtizedes napi megfigyeléséből és dokumentálásából arra kell következtetnem: az USA irányítói hosszú évek aprólékos előkészítésével létrehoztak egy olyan problémát Kelet-Európában, mindenekelőtt Ukrajnában, ami – talán – csapdának bizonyul a moszkvai vezetés számára, s amire most azt mondják, nélkülük megoldhatatlan.

Ami különösen aggasztó, a megoldást mind több fegyver szállításában, az Európai Unió országait is két vállra fektető, az egész orosz gazdaság elleni szankciókban, s újabban a kalinyingrádi terület blokádjában látják. Utóbbi könnyen előidézheti az orosz és a NATO fegyvereseinek összecsapását, ami világháborúba torkollhat.

Ha csupán a NATO és az Európai Unió vezetőit hallgatja az ember, és csendre inti saját józan eszét, azt gondolhatja: mindez igazán csekély ár azért, hogy egy olyan új, ukrán nemzetállam született, amit a demokrácia, a jogállamiság és a többi, a nyugati világ által százszor megcsúfolt eszmény valóra váltásában elért eredményei révén akár az EU közössége is befogadhat. No, jó, kisebb kiigazítások után, s ha még lesz emberi civilizáció. Ám addig is, amíg ez eldől, az egységes ukrajnai nemzetállam az elmúlt jó évtized amerikai háttérmunkálkodása következtében sem jöhet létre. Ugyanis a játszmák egyik sarkalatos része volt az ukránok, illetve az oroszok, sőt az orosz érzelmű ukránok országon belüli egymás ellen uszítása.

Az Eszmélet folyóirat megbízásból fordítottam magyarra Olga Bajsa, a moszkvai Közgazdasági Főiskola docense, az amerikai University of Colorado oktatója „A Majdan eszkatológiája” című könyvének egyik fejezetét. (Megjelent az Eszmélet 133., legutóbbi számában, a 156. oldaltól, bőséges fordítói jegyzetekkel, amit külön is ajánlok az olvasó figyelmébe az ukrajnai állapotok talán meghökkentő dokumentumaként.) A fordítói ajánlásban többek között arról írtam, hogy 2013–2014 fordulóján, a kijevi főtéren, a Majdanon zajló, az államcsínyhez vezető eseményekről nem elsősorban azok véres jellege rögzült a nyugati, benne a magyar értelmiségben, hanem az európai értékek képviseletének nagyszerűsége. Ám ez a fejezet azzal döbbentheti meg az olvasót,

„milyen inkvizítori kérlelhetetlenséggel léptek fel a Majdan hívei ellenfeleikkel szemben. Ezen keresztül némi magyarázatot kaphatunk arra is, miért oly kibékíthetetlenek az ellentétek a mai Ukrajnában.”

Ugyebár, ez a megközelítés szöges ellentétben áll azzal az ámítással, miszerint Volodimir Zelenszkij, az amerikai kormánykörök nyomására a nyugati világ kormányzati és más fórumain példátlan szereplési lehetőséghez juttatott államfő mögött egységesen állnának az Ukrajnában egy csapásra ukránná, ukrajnai tudatúvá lett népek. Ha csak abba belegondol valaki, hogy a kijevi hatalom büntető zászlóaljainak, a hadsereg ágyúzásának több mint tízezer civil áldozata lett a megelőző nyolc évben a Donyec-medencében, eleve ki kell zárnia ezt a feltételezést. Arról nem is szólva, hogy az elmúlt hetekben feladott keleti településeket naponta bombázzák, rombolják az ukrán erők a lövegeikkel. A kudarcukért utólag a lakosságon állnak bosszút, okozzák sokak halálát és sebesülését, döntenek romba  lakó- és középületeket, bár erről a mi médiumaink nem beszélnek…

Ha a megelőző század, sőt századok ellentéteitől el is tekintünk – amit persze komoly elemző, egy ennél nagyobb ívű dolgozatban nem tehet meg – az ukrajnai egység legfőbb akadálya a lelkekben az elmúlt évtizedben véghezvitt rombolás, ami a nyugati alapítványok által támogatott Ukrainszka Pravda (UP) – a Majdan eseményeinek tetőfokán napi 1,6 milliós kattintás-számot magának tudó internetes újság – nevéhez is kötődik. Az említett Olga Bajsa a könyvének általam lefordított, s az alábbiakban épp csak felvillantott, fejezetében a szerző a 2013. november 26-tól, az UP-portál Majdan-csoportjának létrehozásától a 2014. február 18-ig, a tiltakozások legvéresebb, mindkét oldalon tucatnyi ember halálának napjáig terjedő időszakában megjelent cikkeket vette górcső alá.

A szerkesztőség kettős propagandát fejtett ki – persze magát függetlenként, tárgyilagosként megjelenítve. Egyrészt Európát tündérmesébe illő módon mutatta be, ahol a politikusok „teljesen becsületesek, felelősségteljesek, nyitottak a Majdanra és elszámoltathatók”, s akik „a nép meghatározott csoportjaiból származva a népben megfogalmazódó eszmékből merítik az erőt, és arra törekszenek, hogy érvényesítsék azokat az életben”. Az Ukrainszka Pravda szerzői a nálunk tapasztalthoz képest is fokozottabban ágáltak a Nyugat értékei mellett,

„a Nyugat irányító struktúráit nem a reálpolitika bürokratikus intézményeiként fogták fel, hanem a jó erejének megmutatkozásaként, amely globális harcot folytat a gonosz ellenében. Ennek következtében az UP szerzői elismerték a Nyugatot képviselők feltétel nélküli jogát arra, hogy instruálják Ukrajnát. (…) Azt vizionálva, hogy a nyugati hatalmi intézmények a civilizáció és a haladás ügynökei, az UP szerzői készek voltak a Nyugat minden javaslatát támogatni, beleértve az IMF követelései szerinti kemény gazdasági intézkedéseket, de még az arra vonatkozó javaslatokat is, hogy ki tárgyaljon az ukrán fél nevében.”

Témánkat azonban elsősorban nem ez, hanem a kijevi internetes újságon keresztül kifejtett propaganda másik vonulata érinti. Az Oroszország által irányított Eurázsiai Szövetséget az UP szerzői csak „ködszurkáló szövetségként”, sőt „ürülékként” emlegették, amely a fejlődés zsákutcáját képviseli, s amelyben „az ország modernizációja halálra van ítélve”. Ezzel szemben az EU-val való egyezségre, mint a „civilizáció”, a „civilizációs választás” és a „normalitás” eszközére tekintettek, a „vissza a Szovjetunióba” gondolat ellenében. A „korszerűtlenség”, a „múltbeliség” állapotának érzékeltetésére az „Oroszország” megnevezés helyett gyakran használták a korrupt szovjet rendszerre és annak örökségére utaló „szovok” (szemétlapát) szót.

Csakhogy a szerzők itt nem álltak meg. A „szovok” kifejezést Ukrajna keleti területeire és az ott élő, főleg orosz kötődésű lakosságra különösen vonatkoztatták. Csupán emlékeztetőül: ekkor még előtte voltunk a kijevi puccsnak, továbbá a Donyec-medenceiek fegyveres lázadásának. Bár az is igaz, hogy a keleti területek lakossága 2004-től többször is tömegmegmozdulásokon követelte az alkotmány értelmében az autonómiát, esetleg a kiválás lehetőségét. Ennek ugyebár egy demokratikus államban helye lehetne, jóllehet Spanyolország és Katalónia példája sem egészen ezt mutatja. Mindenesetre az UP szerzőinek többsége Ukrajna egész délkeleti megarégióját „szovokok” által lakott területnek tekintette, amely nem támogatja az Európára szentségként tekintő Majdan-mozgalmat. Miként azt Szincsenko aktivista kifejtette:

»Attól kezdve, hogy Ukrajna elnyerte függetlenségét, heves információs és világnézeti háború folyt – Ukrajna háborúja a „szovok”-kal.«

Az újságíró Ilcsenko ugyanezt az álláspontot képviselte: »Az állam „szovok” és „nyugatbarát” részre tagozódása a 2004-es választásokon rögzült, és azóta csaknem ugyanolyan arányban fenn is maradt.« E nézőpont szerint Ukrajna délkeleti régiói civilizációs anomáliát képviseltek, ahol úgymond „a fasisztáktól alig különböző”, a szovjetrendszerrel rokonszenvező emberek éltek és élnek továbbra is. A divatkritikus Zvinjackova számára egyszerűen „lehetetlen” volt az az elképzelés, hogy „a két különböző idődimenzióban élő emberek – a modernek és a posztszovjetek – egy térben éljenek együtt”. Az UP szerzői a mozgalmat nem támogató honfitársaikat leegyszerűsítve ábrázolták – nem gondolkodó emberekként, akik ragaszkodnak az alternatív politikai nézetekhez, hanem szűklátókörű lényekként, akik egy fejletlen történelmi múltban ragadtak.

Az UP köré tömörült nyugatos és Nyugatról finanszírozott értelmiség a Majdan-ellenes milliókat „szolgalelkűként, szokások rabjaiként” jelenítette meg; gyakran ábrázoltak őket „részegeseknek”, „elesetteknek”, akik képtelenek racionálisan dönteni. „A főváros központjába terelt, részeges, lecsúszott verőlegények és luganszki meg nyikolajevi szerencsétlen tanárok” – az UP-ban ez volt a Majdan-ellenes tüntetők tipikus ábrázolása. A szerzők az ellenfeleiket agyatlan „fagyasztott húsdarab”-ként ábrázolták, olyanokként, akik csak „hülye képet tudnak vágni”, (az alvilági körökben kedvelt városi románcot) a „murkát” hallgatni és vodkát inni.

Aki a Majdan-ellenes megmozdulásokban részt vett, annak állapotát lényegében „delirium tremens”-ben leledző, életveszélyesen alkoholmegvonásos tüneteket mutató szenvedélybetegnek tekintették.

A terjedelmes fordításból kiragadott néhány részlettel talán érzékeltetni tudtam, hogy a történelmi okok és a külső – Washington, a neki alárendelődött Brüsszel, továbbá Moszkva, nem utolsó sorban Varsó törekvései mellett – milyen belső ellentétek miatt vannak kétségeim egy jövőbeni, egységes Ukrajnával, még inkább Ukrajna népének egységével kapcsolatban. Mindannyiunk tragédiája, hogy az elemzők többsége adós marad e bonyolult összefüggések bemutatásával. Azzal, hogy ilyen előzmények után Ukrajna lakosságának akár tízmillió egyént számláló részét szinte lehetetlen az úgynevezett európai értékek iránt fogékonnyá tenni. Ugyanis ennek a sok tekintetben csupán szóvirágokban megjelenő értékrendnek ellentmondanak a Szovjetunióból való kiválás, vagyis az 1991 óta szerzett tapasztalataik.

Az őket másodrendű alattvalóként kezelő bánásmód, az ezt tükröző retorika, választott képviselőiknek a parlamentből való erőszakos kiszorítása, az ellenük indított fegyveres megtorlások, nem egyszer az ivóvíztől, a nyugdíjtól való megfosztás, a hatósági igazolások, köztük a végzettséget igazoló bizonyítványok megtagadása, arra indítja ezt a népességet, hogy Moszkvában keresse a támaszát. Persze, ezekről a nyugati közönség – a saját állítása szerint pártatlan, tárgyilagos, az érem mindkét oldalát bemutató nyugati média nagyobb dicsőségére – gyakorlatilag nem hallott, s most sem értesül az ellenoldal híreiről. Ezért nem is képes távolságtartó módon értelmezni az Ukrajnából érkező, egyoldalú beszámolókat, bár ez nem akadályozza meg abban, hogy akár hadászati elemzéseket eresszen meg az interneten... 

Más kérdés, hogy az ukrán lakosság egy másik, feltehetően nagyobb része a nyílt fegyveres agresszió miatt valóban nagyobb kötődést érezhet hazájához, Ukrajnához, mint korábban. De még ennek az állításnak a helyességét is célszerű mérlegre tenni a jövőbeni fejlemények tükrében. A tömeges kivándorlás ugyanis nem ezt igazolja. Ráadásul a férfiak többségét nem engedik ki az országból. Aki ki akar jutni, annak tejelnie kell. Mert háború ide, nemzeti szólamok oda, a korrupció továbbra is rendkívüli. Hogy mást ne mondjunk, nyilvánvalóan pénzkérdés, hogy akiket összefogdosnak az utcákon a katonai rendőrök, vagy a munkahelyeikről vonultatnak be, azok közül kik úszhatják meg a frontszolgálatot, amíg másokat a parancsnokok által magukra hagyva, zsoldjukat visszatartva, hiányos felszereléssel és ellátmánnyal a lövészárkokban áldoznak fel a tőkés hatalmak összecsapásában.#

CÍMKÉP: A mai ukrán állam kialakulása – A nyugatos kijevi értelmiség gondolkodását megjelenítő szerzők a 2013–2014-ben zajlott, az államcsínyhez vezetett Majdan ellenfeleit, akik többsége az ország délkeleti részében élt és él agyatlan „fagyasztott húsdarab”-ként ábrázolták, olyanokként, akik csak „hülye képet tudnak vágni”, az alvilági körökben kedvelt városi románcot, a „murkát” hallgatni és vodkát inni

ÍGY PUSZTÍTOTTÁK NYOLC ÉVEN ÁT KELET-UKRAJNÁT - Magyar feliratozású dokumentumfilm a mai helyzet előzményeiről