Az ábra szövevényes volta önmagában jelzi a szíriai helyzet bonyolultságát.

Sokan panaszkodnak, hogy a szíriai helyzettel foglalkozó cikkek csak összekavarják az olvasókat, mert senki nem mondja meg világosan, hogy kik is harcolnak ott, ki, kivel van, ki, kinek az ellensége. A felvetés jogos, hiszen aki most azt állítja, hogy ő tudja, ki áll a jó, ki a rossz oldalon – hamis kártyákkal játszik. Legfeljebb azt a kérdést lehetne feltenni, hogy kinek, milyen joga van arra, hogy fegyvert használjon. Ám ezt a felvetést, a felelet kínos volta miatt, a legtöbben átugorják.

Nem kevés cinizmus van abban, amikor politikusok követelik, hogy az álhírek terjesztőit büntetőjogilag is felelősségre kell vonni. 

Az amerikai választási kampányt kísérő hisztéria elérte Németországot. Ansgar Heveling, a kormányzó Kereszténydemokrata Unió (CDU) politikusa és a Bundestag (a szövetségi parlament) belügyi bizottságának elnöke azzal gyanúsítja Moszkvát, hogy a német közvélemény befolyásolására készül a 2017-es parlamenti választások előtt.

Nyoma sincs a napok óta ígért nyugati humanitárius segélynek.

A világörökség részeként számon tartott, márciusban felszabadított szíriai várost, Palmirát ismét rohamozzák a dzsihadisták. Amint az várható volt, az amerikaiak szövetségesei által már jó ideje sikertelenül ostromolt iraki Moszulból, s részben a szír hadsereg által orosz és iráni támogatással eredményesen támadott szíriai Aleppóból, több ezer radikális iszlamista húzódott Szíria belső részébe.

Korszerű késztermékekkel és szolgáltatásokkal is jelen akar lenni a világpiacon Oroszország.

Mintha a magyar ellenzék vezette volna Vlagyimir Putyin orosz államfő beszédíróinak kezét. Természetesen, képtelenség ez a feltételezés. Ám a december 1-jén, a szövetségi gyűlésben elmondott szónoklat számos mondata, témaköre, a témakörök sorrendjében kifejeződő hangsúlyok nagyban emlékeztetnek azokra a felvetésekre, amelyekkel a hazai ellenzéki pártok oly gyakran bombázzák az Orbán-rezsim vezetőit. Ez esetleg azt jelezheti: bár Putyint és Orbánt is autoriter vezetőnek tekintik bírálóik, legalábbis el kell gondolkozni azon, lehet-e ténylegesen is párhuzamot vonni tevékenységük között. (Az elhangzottak orosz, illetve angol változata itt érhető el.)

eMoszkva nem az Európai Unióval, hanem a saját érdekeiket előtérbe helyező államokkal akar tárgyalni.

Kína, India, Japán. Sokat mondó, hogy igazán perspektivikus partnerként ezeket az államokat, és ebben a sorrendben emelte ki az orosz államfő, Vlagyimir Putyin év végi üzenetének csaknem a végén. (A december 1-jén elhangzott beszéd orosz, illetve angol változata itt érhető el.) Mint mondta: Kínával – amely „világ legnagyobb gazdaságának pozícióját foglalja el” –, a kölcsönösen előnyös együttműködés minden évvel új, nagyléptékű kereskedelmi, befektetési, energetikai, fejlett technológiai projektekkel bővül. Indiára kiemelt stratégiai partnerként, a legkülönbözőbb területeken felfutó együttműködés hatalmas lehetőségeként tekint Moszkva. A Kreml vezetője szerint minőségi haladást értek el a Japánnal kiépített kapcsolatokban; üdvözölte a két ország közötti gazdasági kapcsolatok fejlesztését, a közös projektek indítására törekvést.

Sokan szívükhöz kaphattak, amikor az államfő mosolyogva riposztozott, de az orosz érdekeket egyre kevésbé lehet figyelmen kívül hagyni.

Az Orosz Földrajzi Társaság november 24-ei díjkiosztó ünnepségén kérdezte meg Vlagyimir Putyin egy kisfiútól, hogy hol ér véget Oroszország határa. A gyerek példásan válaszolt: „A Bering-szoroson túl, az USA-nál”. Ám az elnök így korrigált: „Oroszország határai sehol nem érnek véget”. (A linkkel elérhető videón 05:40-nél)

Nem mintha számítana, de ami engem illet, nem ízlésem szerinti az ilyen hetvenkedés. Még akkor sem, ha az orosz állami televízió kiváló műsorvezetője, Vlagyimir Szolovjov az aznap éjszakai vitaműsor elején kifejezetten szellemesnek találta az államfő riposztját. Bár ő is hozzátette: „Ettől a mondattól biztosan sokan kaptak infarktust a világban”.

Az egyszerűsítő, manipulatív értelmezések a szélsőségek további erősödését hozzák el, ami egyetlen tisztességes embernek sem érdeke.

Aleppo – Putyin Guernicája és hasonló címekkel, megjegyzésekkel tűnt fel tegnap a Facebookon ez a fotó. A második világháború előestéjén a náci Németország légiereje által lebombázott spanyol kisváros neve nem először vetődik fel hasonló megjegyzések kíséretében azóta, hogy tavaly októberben Oroszország a közel-keleti fegyveres konfliktusok cselekvő részese lett. A megosztók nagy többsége automatikusan ruszofób húrokat pengetve, zsigeri indulatból putyinozik, holott…

Mi lesz velük és a vagyonukkal, ha Orbánnak egyszer mennie kell?

A kormánnyal összefonódott halálos ölelésben látja Gyárfás Tamást, a Magyar Úszószövetség elnökét a Magyar Nemzet publicistája. Lukács Csaba szerint „ha elengedik a kezét, kiteregetheti az ütőkártyáit a vizes vébé kapcsán kötött (vagy esetleg egyéb) alkukról”.

Lézer- és hiperhang-rezgéseket keltő fegyverekkel, robotokkal, kibertámadásokkal is fenyegetőznek.

A leköszönő Barack Obama búcsúkörútja miatti távollétét és azt kihasználva, hogy Donald Trumpot, az új amerikai elnököt csak január 20-án iktatják be, megkezdték a washingtoni Fehér Ház tatarozását. Az átmenet ennél nagyobb hatású eseménysorozatát azonban a helyezkedések, s az ezzel járó  erőfitogtatások inkább jelzik.

Megbosszulta magát az a rögeszme, hogy egy központból, egyetlen kultúra és politikai felfogás jegyében lehetséges kormányozni a világot.

Szándékosan hagyja Brüsszel, hogy a Keletebbre lévő országokat kormányzó politikusok és a holdudvarukba tartozók fosztogassák az Európai Unió kasszáját. A Hálásak Orbánnak a multik című és más jegyzeteimben is rávilágítottam már arra, hogy szerintem miért hunynak szemet a nyugati hatalmak többek között a korrupt magyar vezetők gátlástalan magatartása fölött.