Nem kevés cinizmus van abban, amikor politikusok követelik, hogy az álhírek terjesztőit büntetőjogilag is felelősségre kell vonni. 

Az amerikai választási kampányt kísérő hisztéria elérte Németországot. Ansgar Heveling, a kormányzó Kereszténydemokrata Unió (CDU) politikusa és a Bundestag (a szövetségi parlament) belügyi bizottságának elnöke azzal gyanúsítja Moszkvát, hogy a német közvélemény befolyásolására készül a 2017-es parlamenti választások előtt.

Csodálni való távolba látási képesség! Én persze kész vagyok elfogadni, hogy az oroszok a hekkelés nagymesterei lettek, s a nyugati világ összes titkosszolgálatának tudása sem elég ahhoz, hogy felvegyék ellenük a harcot. Még azt is megértem, hogy a téma érzékenységére tekintettel eddig egyetlen bizonyítékkal sem állt elő nyilvánosan sem a CIA, sem a Passauer Neue Presse helyi lapnak (!) nyilatkozó német politikus. Azt azonban már kevésbé látom be, hogy ha tényleg ez a helyzet, miért nem váltják le azokat, akiknek számlájára írható, hogy ekkora rések keletkeztek a nyugati kíbervédelem falán. Legalább egy-két bűnbakot mutatnának fel annak közvetett igazolására, hogy nem légből kapottak a Moszkva, a Peking stb. ármánykodásával kapcsolatos állítások.

Trump nem veszi komolyan

Mindemellett nem vagyok naiv. Természetesen nem hiszem, hogy ne törekednének az ellenérdekelt (és a barátinak tekintett) felek egymás legfontosabb szervereibe való behatolásra. De hogy a választók millióinak akár az időjárás hatására is változó, vagyis igen bizonytalan döntéseinek befolyásolására bármelyik nagyhatalom jelentős erőforrásokat pazarolna, azon azért elgondolkoznék. Maga a megválasztott amerikai elnök is azzal reagált az állításra, mely szerint az oroszok a számítógépes rendszereken és közösségi oldalakon keresztül avatkoztak be az amerikai kampányba: „Ugyanazok állítják ezt, akik 2003-ban elhitették velünk, hogy tömegpusztító fegyverek vannak Irakban…”

Trump a maga módján könnyedén elhárította a CIA által – Obama jelenlegi elnök kifejezetten sürgető utasítására – megszellőztetett gyanút. Csakhogy például az Irakkal kapcsolatos 2003-as, amerikai kormányzati rémhírterjesztésnek összességében több mint egymillió ember halála, néhány közel-keleti, később több észak-afrikai ország szétverése, négy-ötmillió menekült lett a következménye. Mindezek miatt talán nem is akkora ostobaság a német politikusok mostani követelése, miszerint az álhírek terjesztőit büntetőjogilag is felelősségre kell vonni.

Csakhogy akkor egészen magasan kell kezdeni! Vizsgálni kellene a legbefolyásosabb lapoknak, tévétársaságoknak a világesemények alakításában, vagy épp az amerikai választási kampányban valótlanságok közreadásával játszott szerepét is. Az általam ebben az összefüggésben gyakran idézett Wisinger István: A televízió a háborúba megy című könyve bőven szolgáltat példát arra, milyen befolyások alatt működtek már a múltban is a nyugati média olyan szent tehenei, mint a BBC, vagy a CNN.

A New York Times bocsánatot kért

Aztán, hogy mást ne mondjak, maga a Pulitzer-díjas David Halberstam hűti le a szabad sajtóval kapcsolatos vérmes reményeket, amikor a Mert övék a hatalom című könyvében az úgynevezett Afganisztán-elvről ír. A The New York Times egyik tudósítójának esetét említi, aki

„a gazdaságilag fejletlen országokban, hamarosan rádöbbent, hogy ha valaki a Times külföldi tudósítója, kedve szerint írhat nyersen, maró gúnnyal vagy éles szemmel a szóban forgó ország kormányáról – odahaza mindennek meglepően csekély lesz a visszhangja. De minél közelebb kerül a washingtoni vagy a New York-i hatalmi központhoz, annál kevesebbet írhat meg, s ha megpróbálná ugyanolyan szabadon kifejteni a véleményét például egy New York-i vízügyi tisztviselőről, mint India miniszterelnökéről, az anyagot valószínűleg nem közölnék. Az »Afganisztán-elv« lényege nyilvánvalóan az volt, hogy az igazságnak a földrajzi távolság mértékében több az esélye rá, hogy átjut a belső cenzúrán.” (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988, II. kötet 11. oldal.)

És ha már a The New York Times. A minap a szerkesztőség nyílt levélben kért bocsánatot olvasóitól, mert félrevezette őket a most lezajlott amerikai választási kampánnyal kapcsolatban. De ha követjük a német politikusok tanácsát, akár a Frankfurter Allgemeine szerkesztőségét is a vádlottak padjára ültethetjük. A tekintélyesnek tartott, konzervatív újság egykori vezető publicistája Udo Ulfkotte nem kevesebbet állított nemrégiben, minthogy a cikkek egy részéhez csak a nevét adta, valójában azokat, a lap vezetőinek tudtával, a hírszerzésnél fogalmazták.

A nyugati és keleti sajtó manipulálási gyakorlatával nem egy cikkemben, könyvemben, a nyugatiéval itt a Bekiáltás blogon is foglalkoztam. Mostanában – az ellentétes politikai, illetve világnézeti felfogású hazai és külföldi műsorokban, gyakran napról napra követve ugyanannak az eseménynek a tálalását – bizton állíthatom: az egyoldalú közlések, az elhallgatások, a szövegkörnyezetből való kiemelések technikájának alkalmazásával, esetleg csupán a címadással, sokszor kreálnak rémhíreket a legtekintélyesebbnek gondolt médiumok is. A hírhamisítás leggyakoribb módja, ha csak az egyik érintett fél szemszögéből számolnak be egy eseményről, ha az aznap történteket kiragadják a múltbeli összefüggésekből, ha elhallgatják az előzményeket. És akkor még az igazságról, mint olyanról egy szót sem ejtettünk…

Demokrata, de cenzorért kiált

Ami pedig a Facebookot illeti, minden használója tisztában van vele, hogy ezen a felületen keresztül milyen módszeresen bombáznak bennünket különféle sanda céloktól vezérelve önmagukat álarc mögé bujtató szervezetek. De aki azt követeli, mint például a német szociáldemokraták (SPD) frakcióvezetője, Thomas Oppermann, hogy kötelezni kellene a közösségi oldalt a bizonyíthatóan álhírek azonnali törlésére, illetve helyreigazításra, aligha gondolja végig, hogy a valóság és a valótlanság, a hír és a rémhír között milyen  vékony a mezsgye. Nyilván arra sem gondol, hogy miközben a demokráciát akarja védeni, cenzorért kiált. A korántsem tökéletes sajtószabadságot akarja kiiktatni. Ám ennek nem eltiprásán kellene agyalni, hanem a védelmén! De semmiképpen nem úgy, hogy közben a diktatúrának ágyazunk meg.

És még valamire nem gondol Oppermann úr. Arra, hogy a hírek, az ál- és rémhírek forrásai nagyon gyakran maguk a politikusok. Egy-egy médium közléseinek nyomába eredve, sokszor fordulna elő, hogy nagyobb és kisebb hatalmak vezetőihez jutnánk. Könnyen előállhatna a helyzet, hogy mindenekelőtt maguknak a politikusoknak kellene felelniük bíróság előtt a szavaikért.

Elég, ha a fentebb említett washingtoni hazugságot említjük az iraki tömegpusztító fegyverekről. De gondolhatunk a féligazságokra, csúsztatásokra, elhallgatásokra építő, egymást sorozatosan hazugsággal vádoló magyar, amerikai, német stb. közszereplők mindennapi csatározásaira is. Ezek többsége szintén az átverésünket szolgálja. Ezért nem kevés cinizmus van abban, amikor épp a politikusok követelik, hogy az álhírek terjesztőit büntetőjogilag is felelősségre kell vonni. Mellesleg, arra befizetnék, amikor saját indítványuk nyomán bíróság elé citálják az ilyeneket. Virág elvtárssal szólván, nem szeretnék akkor a helyükben lenni. #