A minőségi médiumok sora politikai érdekből szűnt meg, lett partvonalra szorítva, a leplezetlen kormánypropaganda szolgálatába állítva.

MAGYAR NEMZET – VÉGE. Ez a gondolat ötlött fel bennem, amikor kora reggel kivettem a postaládából a gyászkeretes vezércikkel megjelent újság, egyelőre úgy tűnik fel, utolsó számát. Persze azonnal rájöttem, hogy hamisan hatásvadász is lehet ez a mondat, ha kisbetűkkel írom le. Maga a magyar nemzet ezt is túléli. Mi több, már a Magyar Nemzet is túlélte az elhallgattatását ennél vészterhesebb időkben. 1944 márciusában a náci német csapatok, majd 1956 novemberében a Vörös Hadsereg budapesti bevonulásakor. A lap alapítójának unokája, Pethő Tibor ír erről a „80 1938. augusztus 25. – 2018. április 11.” című nekrológban, s megjegyzi: „A kései utódok kezéből ismét a politika ütötte ki a tollat”.

 A magyar nép meghatározó része megerősítette, hogy nem akar köztársaságban élni, továbbá legitimálta a Moszkva és Peking irányába tett fordulatot.

Győztünk – jelentette ki Orbán Viktor április 8-án, nem sokkal éjfél előtt, miután hosszú órák érthetetlen várakozása után – ami a számítógépes rendszer délelőtti zavara miatt is ébreszt némi kételyt az emberben – végre az ország is megismerhette azt, amit a pártvezér a színfalak mögötti társaságával együtt már rég tudhatott. Ez azonban nem ok arra, hogy változtassak a most lezajlott parlamenti választásokkal kapcsolatos előzetes véleményemen, amit az Ostobák országa című, a választási plakátokkal foglalkozó, március 28-ai cikkem után így fogalmaztam meg az egyik kommentelő felvetésére válaszolva:

Törés az orosz-magyar kapcsolatokban; ott is érzékelik a magyar kormány vergődését.

Magyarország választásokon teszi mérlegre az egyensúlypolitikát. Erre a gondolatra építve közölt cikket az oroszországi üzleti körök, bizonyos értelemben ellenzékinek számító lapja, a Kommerszant, április 7-ei, szombati száma. Az alcím szerint: Orbán Viktor törekszik arra, hogy miniszterelnök maradjon, s egyaránt megőrizze kapcsolatait Brüsszellel és Moszkvával. Az írásból kiderül, hogy a szerző naprakészen és meglehetősen pontosan ismeri a magyarországi politikai viszonyokat.

Próbára teszik az oroszországi vezetés idegeit.

Nézem ezt a fotót, és kényszeredetten-cinikusan arra gondolok, hogy a brit kormánynak nincs szerencséje a mérgekkel. 2002-ben Tony Blair miniszterelnök beszélt arról, hogy az Irakban felhalmozott tömegpusztító fegyverek nem csupán a régiót, hanem az egész világot fenyegetik. 2003-ban erre hivatkozva támadta meg az USA, Nagy-Britannia, Ausztrália és Lengyelország hadereje az országot, akasztatták fel a vezetőjét – akinek persze volt elég a rovásán: tízezrek – kurdok, ellenzékiek – halála száradt a lelkén. Az eltávolítására indított háború következményeként viszont minimális becslés szerint meghalt több mint egymillió ember, a sok millió sebesültről, nyomorékról, földönfutóvá lett tömegekről nem is beszélve, a demokrácia pedig csak nem akar beköszönteni.

 Szövetségi kapcsolatainkat veszélyeztetheti az amerikai milliárdos elleni hajsza.

Egy dologban azért tévedett a barátom, amikor Torkos Matildnak a Magyar Nemzetben március 31-én megjelent, Behatolás című cikkére felhívta a figyelmemet. Abban ugyanis tételesen nincs kimondva, hogy Orbán Viktor pávatánca lényegében a szövetségeseink elleni támadás lenne, főleg az nem, hogy árulás.

A politikusaink tudatlanságban tartják a választókat, pedig már rég üvölteniük kellene.

Miközben a nyugati világ vezetői, tábornokai minden nappal közelebb lökik a világot az atomháború kirobbanásához, az éppen választásra készülő, tehát elvben kiélezett politikai küzdelmek időszakát élő Magyarországon erről egyetlen politikai párt vezetője sem beszél. Holott már rég üvölteniük kellene. Ezzel szemben immár legalább két éve arról vitatkoznak a televíziós és rádiós, közéletinek nevezett reggeli és esti adásokban – sztárszerű műsorvezetők asszisztálásával –, hogy ki kivel szövetkezzék, s kivel ne. Mintha nem lenne csaknem teljesen mindegy. Hiszen az ókori és későközépkori, alapvetően sorsolásos eljárásokra épülő rendszerek helyett először a 18. századi Amerikában léptették életbe – majd 1830 óta Európában, lényegében az egész világon elterjesztették – azt a választási gyakorlatot, amelynek egyetlen valódi célja, hogy a kiváltságos kevesek szűk köréből kerüljenek ki a fontos tisztségek betöltői.

 A választási plakátok szerint a pártok korlátoltnak tartják a választókat.

Azt kérdezi az ismert politikai elemző, Lakner Zoltán a rádióban: „Miért ezekkel a semmit mondó üzenetekkel kampányolnak a pártok?” Elmondása szerint végigolvasott minden fontos programot. Bennük igazán attraktív elképzelések is megfogalmazódnak Magyarország lehetséges jövőjével kapcsolatban. Nem okozhat gondot ezek velős jelmondatokba sűrítése. De nem ez történik. Először azt lássuk, így van-e!

 „Minek nekünk olyan világ, amelyben nincs Oroszország?”

Az orosz állami tévében, Világrend – 2018 címmel, március 25-én, vasárnap este vetítették azt a másfél órás, dokumentarista elemekre épülő portréfilmet, amelyben Vlagyimir Putyin orosz államfő kifejtette gondolatait a világban a hidegháború óta végbement folyamatokról, hangsúlyozottan oroszországi nézőpontból. Benne megjelentek, megszólaltak a világpolitikát az elmúlt évtizedekben meghatározó szereplők. 

 Pedig az amerikaiak titkos küldetése óta az oroszországi választások nyugati mintákat követnek.

Se szeri, se száma az Oroszországért aggódó nyilatkozatoknak, cikkeknek a magyar médiában azt követően, hogy Vlagyimir Putyint újraválasztották elnöki tisztségében. A választásra jogosult 111 millió polgár 68 százaléka járult az urnákhoz. A szavazók csaknem 77 százaléka támogatta az eddigi államfőt. De a magyarországi elemzők, publicisták többsége kesereg.

A kiváló rendezői munka az ország orbáni, minden eddiginél baljósabb kettéosztásának lett hordozója a pártállam március 15-ei ünnepsége révén.

Aki már ismeri a címbeli minősítés eredetét, tudja, hogy nem olyan sértő, mint amilyennek elsőre látszik. Legalábbis nem úgy sértő, ahogyan gondolhatja, aki először olvassa. Ráadásul Vidnyánszky Attilát, a Nemzeti Színház főigazgatóját Európa egyik legjobb teátrumi szakemberének tartom – már amennyire a külföldi televíziók ilyen jellegű műsoraiból, híradásaiból erre egyáltalán rálátásom lehet. Ha pedig ez nem lenne eléggé meggyőző, a Fidesz által pártállami módon kisajátított március 15-ei központi ünnepségről írt első cikkemben így fogalmaztam a műsorról: