A tudásdeficitet nem lehet megszüntetni erővel és nacionalista propagandával.

„Manapság csak az az ismeret létezik a hallgatók számára, ami az előadásban elhangzik. Másutt megszerzett tudásra nem hivatkozhat az előadó” – hallottam ezt valamikor Spiró Györgytől, az írótól, aki így idézte fel egyetemi és középiskolai diákok között szerzett tapasztalatait. Minden tanárnak, oktatónak van hasonló élménye. 1993 és 2013 között nekem is volt, amikor a legkülönbözőbb helyeken, köztük egyetemeken, már legalább középiskolát végzett fiatal felnőtteket tanítottam. Miközben konstatálni voltam kénytelen az évről-évre reménytelenebb helyzetet, tudtam, hogy

egyénileg legfeljebb részlegesen orvosolhatom a bajt, mert magát az oktatási rendszert, s az annak alapját jelentő szemléletmódot kellene megváltoztatni a társadalom egészével folytatott párbeszéd keretében, s ennek a folyamatnak egyszeri végig viteléhez legalább húsz év szükséges.

Ennek viszont az lenne a feltétele, hogy a magyar elit ténylegesen is betöltse az elit szerepet. Vagyis ki kellene jelölnie a modern, a világélvonalhoz valóban felzárkózni képes Magyarország megteremtésének néhány stratégiai célját, párthovatartozástól és ideológiai felfogástól függetlenül. És a döntésekhez tűzön-vízen át ragaszkodni kellene. A célok között kiemelten meghatározni, mit vár az ország az oktatástól annak érdekében, hogy a társadalom egésze felemelkedjék. A szegregáció ugyanis, vagyis az elit, illetve a felső középosztály gyerekeinek külön kezelése, a felnövekvő nemzedékek 60–80 százalékának megfosztása a társadalmi felemelkedés lehetőségétől, amint az jó három évtizede történik, s mostanra határozott kormánypolitikává vált, maga a nemzethalál.

Ehhez képest ott tartunk, hogy a Facebookon egy kétségbeesett egyetemi tanár levele kering. Nevét, intézményét csak azért nem említem, nehogy valaki lejáratásában vegyek részt. Ezen túlmenően azonban a levél hangvételét ismerem saját köreimből is. Így aztán lényegét tekintve hiteles. A panaszkodók közös jellemzője, hogy nem szembefordulnak a folyamattal, hanem a korábbi normák, vagy mint ebben az esetben, a kormánypolitika szempontjából fogalmazzák meg a kifogásokat. A professzor azt írja, hogy az általa művelt, Hungaria örökségmenedzsment (sic!) tantárgy fő célja:

„a (magyar) nemzeti identitás bemutatása, összetevőinek rendszerezése, államigazgatási, önkormányzati és üzleti megjelenése. A tantárgyhoz tartozó szemináriumokon, kíváncsiságból többször is felmértem a hallgatók kognitív magyar identitását. Röpdolgozatok százaival igazolhatnám, hogy ezeknek a 19-20 éves fiataloknak a magyar nemzeti identitása úgy a magyar irodalom, magyar történelem, Magyarország földrajza, mint a magyar kultúra, vagy a magyar műalkotások, életművek, művészet, gasztronómia, találmányok terén: a nullához konvergál.”

Ezután példák következnek: az egyetemisták Katona Józsefet jelölik meg a Bánk bán zeneszerzőjeként, összekeverik Petőfi és József Attila arcképét, nem tudják, hol van Tokaj, vagy Pannonhalma, egyetlen hallgató sem ismeri fel a Rákóczi induló dallamát, Liszt: Magyar rapszódiáját vagy akár a Csárdáskirálynő ismert melódiáit. A tanár erre vezeti vissza, hogy az őt foglalkoztató két budapesti egyetem hallgatói „a magát deklaráltan nemzetinek valló kormány elleni tüntetéseken aktívan vesznek részt”. Szentenciája: „akinek nincsen nemzeti identitása az nem lesz innovatív”.

A helyzetkép pontos. Ám a szerző az okok keresésében nem hatol elég mélyre. Sőt, szerintem, még a felszínt sem kapirgálja abbéli igyekezetében, hogy tanári szerepét a propagandistáéra, sőt az agitátoréra cserélve feleljen meg a hivatalos elvárásnak. Amit persze talán magénak is vall. De annál rosszabb, mert így esély sincs arra, hogy belássa: a jelenség, amiről ír, a fejlett világban egyrészt a felsőbb osztályok által szorgalmazott, a minőségi oktatást a családok fizetőképességéhez kötő szegregáció, másrészt a tömegfogyasztást, a profitmaximalizálást szolgáló, árucikké tett kultúra következménye. Vagyis sok tekintetben a tőkés társadalom törvényszerűségei vezetnek ide és / vagy a modernitás. Értsünk utóbbi alatt bármit. Miután ezt nem látja át, a teendők megfogalmazásában is tévúton jár a tanár úr, mikor a kormány hibás logikáját követve azt hiszi: a nemzeti kultúra átpolitizálásával, ideologizálásával sikeresen veheti fel a harcot a jelenség ellen. Nem érti, hogy

a kultúrharc az oktatásban is zsákutca.

Nem gondol bele, hogy a nemzeti ébredést megalapozó romantikus historizmus progresszív kora véget ért a 19. századdal. Ezt követően az önmagukat túlélt, reakcióssá vált eszmeáramlatai adták a gyúanyagot a két világháború ideológiai megalapozásához. A nem csak európai nacionalizmusban, az irredentizmusban, a sovinizmusban, a fasizmusban, a nácizmusban, az internacionalista gyökerektől elszakadt nacionál-bolsevizmusokban, s hasonlókban öltöttek testet. Egyenesen tragikus, hogy két jelentős egyetemen oktató tanár nem látja át ezt, s többek között olyan módon méri fel hallgatóinak gondolkodásmódját, amivel épp az elvárásai szerinti kreativitást nem lehet kideríteni.

Ráadásul úgy véli, ha sikerül a diákok fejébe betölteni a nemzetismeret szempontjából általa fontosnak tartott adatokat, akkor nagyszerű hazafiak lesznek. Nem így történik. Ebből a gondolkodásmódból következtek világ- és Európa-szerte az önkényes határátrendezések. Ezen belül Magyarország a világháborúkban a vesztesek oldalán – csak a másodikban, a sokak által magasztalt Horthy Miklós politikájának következtében  – egymillió magyar állampolgár erőszakos halálával, továbbá az országcsonkítás véglegesítésével fizetett uralkodó osztályának nacionalista gőgjéért. Nem mellesleg, hol van ettől Rákosi és Kádár veszteséglistája, mégis őket átkozza bőszen a józan észt maga alá gyűrő kormánypárti mameluk sereg? Persze, nem véletlenül, mert pártunk és kormányunk a Horthy-korszak, végeredményét tekintve, nemzetellenes magatartását követi, amikor hamis emlékezetpolitikára alapoz, ahelyett, hogy egyenlő mércével tenné mérlegre a különféle rendszerek történelmi hibáit, akár bűneit, illetve érdemeit.  

Mert mindhárom szóba hozott korszaknak vannak eredményei és veszteségei, amelyek távolságtartó elemzése nélkül nincs szilárd jövőépítés. E tekintetben azonban az ellenzékről sem sok jót tudok mondani. Utóbbi parlamenti pártjai szavakban ugyan elhatárolják magukat a szélsőségesen egyoldalú megnyilvánulásoktól, de valójában az ellenzék is csupán emlékezetpolitikát állít emlékezetpolitikával szemben. Tessék összehasonlítani az ünnepi beszédeket! Indulatos vagy patetikus szóvirágok sorjáznak bennünk, anélkül, hogy összefüggésekre, folyamatokra mutatnának rá. De érdemes egy pillantást vetni az Alapjogokért központ „igazság, ERŐ, felemelkedés” kampányára, s annak felszínes ellenzéki fogadtatására, ami egy-két nap alatt le is csengett. Pedig ez a kampány, a cikkem elejére illesztett, az I. világháborút idéző plakát tanúsága szerint többek között annak a kalandor felfogásban fogant gondolatnak a részévé tesz mindenkit, hogy

„Együtt tesszük naggyá a Kárpát-medencét!”

A lövészárokból feltűzött szuronnyal kiugró, rohamsisakos katonák kétséget sem hagynak aziránt, miként is képzelik ezt a kormány jövőtervezői. Ennek ellenére a közös pénzünkből finanszírozott „Készüljetek!” kampány nyomán keletkezett helyzetet sem használta ki az ellenzék például arra, hogy rámutasson, s napirenden tartsa, hova vezethet a reakciós, nacionalista-irredenta propaganda, az ERŐ kultusza. Ezúttal sem volt képes riadóztatni a családokat, hogy ébredjenek, mert a gyerekeiket őrült politikusok vágyálmainak oltárán készülnek feláldozni, amely oltár, végső soron, az (oligarchikus) kapitalizmust szolgálja.

Ha más témákat is tüzetesen veszünk szemügyre, azt tapasztaljuk, hogy a kormánypárti és az ellenzéki megszólalások legfeljebb hangerejükben, de nem szemléletmódjukban különböznek egymástól. Amikor a mai parlamenti ellenzék egyes tagjai kormányon voltak, akkor sem mérték fel, mire vezet, ha feltétel nélkül a tőke, ráadásul a hazai és külföldi rablótőke szolgálatába állítják az országot. Bár többségük, akárcsak a mai kormányzók, még tanultak marxizmust, mégis elhitették magukkal, s főleg másokkal, hogy létezik kegyes kapitalizmus. Tették ezt sokan vaksággal sújtva, mások pedig azért, hogy maguk is tőkéssé válhassanak. A náluk fiatalabbakból verbuválódottak pedig – a tévedés kockázatával –, mintha azt sem tudnák, milyen világban élnek, s mi a valódi tét.

Többek között abból vonok le ilyen kérlelhetetlen következtetéseket, hogy az ország kiárusítása, az ipar, az élelmiszer-gazdaság átmenet nélküli leépítése és sok egyéb mellett, ami nem ennek a cikknek a témája, egyként hagyták és hagyják lezülleni egész oktatásunkat. Voltak, akik tevékeny szerepet játszottak ebben már korábban, de az újonnan jöttek sem teszik politikai tevékenységük egyik sarokpontjává az oktatás új alapokra helyezése melletti érvelést és mindennapi cselekvést.

Ami a cikkemben idézett professzor szerinti tudásdeficitet illeti, annak megszüntetését például abban látom, hogy az oktatásnak lényegében minden tanórán és egyetemi előadáson a ma problémáiból kellene kiindulnia. Már az általános iskolától kezdve a mai jelenségek, feszültségek kialakulásának gyökereit kellene keresni, s találni meg a hozzájuk kapcsolódó, az irodalomban, a zenében, a képzőművészetben az adott korban létrejött konkrét alkotásokat, a földrajzi, a történelmi, a tudományos ismereteket. Ebben a felfogásban izgalmas összefüggések tárulnának fel, melyekhez kapcsolódva már lenne értelme a tények, az adatok, a részletek ismeretének és elsajátításának a tanintézetekben. És ugyanerre kellene ösztönözni a családokat, a baráti köröket, a társaságokat például valódi közszolgálati műsorokkal, a korábban sokak által látogatott, ismeretterjesztő vitafórumokkal.

Igaz, az effajta próbálkozások kiváltanák azok ellenállását, akik nem gondolkodó embereket akarnak látni az országban, hanem nagyrészt alattvalókat. Akkor tudom majd, hogy a maiaktól alapvetően különböző politikus, s általa szervezett politikai erő jelentkezett be, amikor azt látom: az itt vázolt gondolatok jegyében azt képviseli: az alapoktól kell újjáépíteni a társadalmat és minden cselekedete a jelenlegi struktúrák és eljárások lebontására irányul, hogy új szerkezetek, mechanizmusok kerüljenek a helyükre. Amíg ezt nem érzékelem, csak szócséplés az (Orbán-)rendszer leváltásáról beszélni, mert akik most ágálnak – Egyébként jól teszik ezt, csak keveset ér! –, a rezsimet maguk is megtartanák, csak Orbán nélkül. A támogatottságuk mutatja, hogy az emberek szemében ez mennyit ér. #

CÍMKÉP: Az Alapjogokért központ „igazság, ERŐ, felemelkedés” kampányának hatására sem riadóztatja az ellenzék a családokat, hogy ébredjenek, mert a gyerekeiket őrült politikusok vágyálmainak oltárán készülnek feláldozni

HOZZÁSZÓLÁS: Lugosi Győző történésztől kaptam az alábbi hozzászólást a cikkhez, amit előzetes engedelmével idemásolok: