A kettős mérce, a csúszatás, a hamisítás szövi át szent kapitalista világunk diskurzusait.

Egyik olvasóm azt kérdezte tőlem, hogy mire vélje ezt a nagy csendet? Vagy akkora már a köd, hogy nem érdemes szurkálni? Arra utalt, hogy

november 8-ika óta nem tettem közzé cikket a Bekiáltás blogon.

Azt gondoltam, s gondolom ma is, hogy abban az írásban mindent lényegeset elmondtam a világnak arról az idestova egy évtizedéről, ami alatt csaknem 1200 jegyzetben, esszében nyomon követtem a külföldön, s az itthon zajló eseményeket, s reflektáltam ezeknek a mindenekelőtt a politikusok és a média által alakított közgondolkodásbeli visszhangjára. Az 1198. bekiáltásom címe szerint „A fasizálódás a nyakunkon”. A kiemelésekbe beleszőttem, hogy ebben a főszerepet az a kettős jelenség játssza, amelyben a kapitalizmus válsága összekapcsolódik a tőkeérdekek globális átrendeződésével. Az említett cikkben arra is felhívtam a figyelmet, hogy

„A fasisztoid – tehát a saját állampolgárok elleni, a történelmi fasizmusokat jellemzett, kifejezetten nyílt erőszaktól (egyelőre) tartózkodó – kormányzási elemek egyre inkább teret nyernek valamennyi, a nyugati transznacionális tőkeérdekeltségek által uralt országban. A belső feszültségek robbanásig való felhalmozódásának megakadályozására az államot, s annak intézményrendszerét, illetve a tömegmédiumokat használják fel a tőkeuralom pusztító hatásainak elleplezésére, a közösségi szervezkedések megakadályozására.”

Vajon nem elég ennyi arról, hogy szerintem mi a ránk leselkedő legnagyobb veszély? Hogy emellett minden más eltörpül? Hogy minden más eltereli az erről való gondolkodást, az ez elleni cselekvést? Megjegyzem, 2017. június 2-a óta csak Ungváry Rudolfnak A láthatatlan valóság című könyvére tizenháromszor hivatkoztam többek között ilyen címek alatt: A fasizmus már köztünk van, A fasisztákat mi hozzuk helyzetbe, A fasizmus a veszély, nem Putyin, A fasizmus (magyar) valósága, Ránk hozzák a fasizmust. Az újabb cikkeimben csupán ismételhetném magam. Az engem megszólított olvasót megkérdeztem: mire lenne kíváncsi, szerinte miről kellene írnom? De válasza után csak azt felelhettem neki: mi újat tudnék még írni a korábbiakhoz képest

    ♦ az Európai Unió és legtöbb országa vezetőinek korrupciójáról, a Washingtonnak tett szolgálataikról, amivel aláássák egyes elődeiknek az eurázsiai gazdasági együttműködésre vonatkozó elképzeléseit,
   ♦ a Washington által gondosan kitervelt 2014. februári kijevi véres államcsíny miatt bekövetkezett fejleményekről, amelyek lehetetlenné teszik, hogy az EU-tagok együttműködjenek Oroszországgal, s ezzel képesek legyenek helyt állni a globális versenyben,
   ♦ az ukrajnai államfő Volodimir Zelenszkij előbb-utóbb bekövetkező dicstelen bukásáról, a mögüle lassan kihátráló Washingtonnal való kapcsolatáról,
   ♦ Washingtonnak arról a szándékáról, hogy az EU finanszírozza az Oroszország erejének lekötése érdekében Ukrajna területén hosszúra nyújtandó háborút, ami egyelőre inkább csak erősíteni látszik Oroszországot?

Az olyan kisstílű hamisítások kiigazításához végképp nincs kedvem, miszerint Putyin a halálán van, hogy személyesen avatkozik be az oligarchák közötti ádáz harcokba. Már csak azért sem, mert fogalmam sincs minderről. Viszont, hogy egy viszonylag friss fals hírre utaljak, egészen biztos vagyok abban, hogy az orosz elnök nem fogadta a Hamász-küldöttséget, holott erre építve csak én magam egy-egy magyarországi tévé- és rádióműsorban is hallottam mélyen szántónak szánt következetéseket. Egyébként a hírt a Kreml azzal cáfolta, hogy csupán külügyminisztériumi tisztviselők tárgyaltak a Gázai övezetben fogva tartott orosz állampolgárok sorsáról – miként ezt több állam is megtette –, miközben a Hamász-szervezethez kapcsolódó minden tevékenység be van tiltva az országban.

De a beszélgető-műsorokban a moszkvai reagálásról ezúttal sem vettek tudomást, miként az máskor is gyakran előfordul.

Igen, néha ködszurkálásként gondolok az ilyen esetek esetleges helyesbítésére, ezért inkább lemondok róla. Nem sok értelmét látom annak sem, hogy újból és újból figyelmeztessek: a 2014 óta amerikai irányítás alatt álló ukrán hadsereg nyolc éven át pusztította az akkor még minden értelemben Ukrajnához tartozott Donyec-medence falvait, városait, s pusztítja ma is annak a fenyegetésnek megfelelően, amit 2014 őszén az akkori elnök Petro Porosenko fogalmazott meg az általa már akkor háborúnak nevezett büntető hadműveletekről, ágyúzásokról beszélve odesszaiak előtt. Ezekkel a kiegyensúlyozást célzó közlésekkel ugyanis csak azt érem el, hogy egyesek Moszkva ügynökének bélyegeznek meg, holott csupán azt szeretném, ha honfitársaim a tények, nem pedig egyoldalú, sőt hamis közlések, csúsztatások alapján alakítanák ki véleményüket.

A levélíró felvetéseire reagálva emlékeztettem arra is, hogy szó szerint számtalanszor érzékeltettem, milyen előzményei voltak az orosz hadsereg Ukrajna elleni agressziójának. Ezek közé tartozott

    ♦ az ukránok oroszgyűlöletének Soros-pénzzel finanszírozott felszítása,
    ♦ Washingtonnak az a dokumentált szándéka, hogy a Krímben megvesse a lábát az amerikai hadsereg,
    ♦ a kijevi államcsínyt közvetlenül megelőzően az Ukrajna demokratizálására, a Krím és a kelet-ukrajnai régiók országon belüli autonómiájának megteremtésére a Németország és Franciaország által tető alá hozott megállapodás, majd a későbbiekben a két minszki egyezmény félresöprése, s a Donyec-medencei orosz lakosság említett, nyolc éven át tartó ágyúzásával tízezernyi civil, köztük néhány száz gyerek megölése.

Mindezek ismételgetése lényegében hatástalan a közönség tömegeit elérő médiumok munkatársainak tájékozatlanságával, a gyakran nyugati forrásokat használó, szándékos torzításaival szemben. Ugyan mire megyek azzal, ha ismételten leírom: a hétvégi, az Euronews hírei között kitüntetett helyet kapott kijevi holodomor-megemlékezést hamisság lengi át? Mert amennyire helyénvaló az áldozatokra emlékezés, annyira sunyi az a mód, ahogyan évtizedek óta a propaganda szolgálatába állítják az éhhalállal holtakat. Az ukrán nacionalisták és nyugati szekértolóik ugyanis szándékosan kiragadják az összefüggésekből a kilencven évvel ezelőtti tömeges tragédiát. Többek között azt, hogy a nyomornak, az éhínségnek nem egyszerűen az egyébként tagadhatatlan sztálini önkény volt az oka, hanem

     ♦ az I. világháború, az azt követő polgárháború, s annak végén a nyugati államok Szovjet-Oroszország elleni fegyveres támadása, továbbá a gazdasági világválság körülményei,
    ♦ az egyrészt a cári Oroszország adósságaival összefüggő törlesztési kötelezettségek, másrészt az akkor már a Németország felől fenyegető háborús veszély elhárításához szükséges (hadi)iparfejlesztéshez Nyugatról vásárolt berendezések fedezetének előteremtési kényszere,
    ♦ s az, hogy minderre rakódtak az Ukrajna mellett az Oroszország déli részét, a Dél-Szibériát, sőt a közép-ázsiai köztársaságokat az egymást követő években sújtó aszály következményei.

Nincs nagy kedvem mindennek fordítottjához sem. Ahhoz, hogy hűtsem egyes olvasóimnak az Oroszországgal, az orosz vezetőkkel kapcsolatos illúzióit. Arra a megjegyzésemre, hogy „Oroszország ugyanúgy, mint minden állam, az érdekeit követi”, levélíróm azzal reagált: Putyint komoly, megfontolt államférfinak tartja, még ha ő is „kénytelen egyfajta kapitalizmus-féle formában kormányozni”. Szerinte „Oroszország nem csak saját érdekeit, hanem a nemzetállamok önrendelkezési jogait is védi”.

Ehhez képest csak megismételni tudom, amit korábban, más cikkeimben kifejtettem. Egyrészt magam is érzékelem, hogy a putyini Oroszország a kapitalizmus olyan változatával kísérletezik, amelyben érvényesülhet valamiféle társadalmi igazságosság is, miközben a térdre kényszerítésére irányuló nyugati akciók közepette nem is igazán van más választása, mint szuverenitásának védelme, s az azokkal való összefogás, akik évek, sőt évtizedek óta szenvednek elsősorban az Amerikai Egyesült Államok, végső soron gazdasági okokra visszavezethető, megtorló intézkedéseitől. Másrészt, sok nyugati, és hazai elemzővel, politikussal ellentétben, fenntartom, hogy az orosz államfőnek kétségtelenek az államférfiúi erényei, amelyeket az oroszországi lakosság nagy része méltányol. A nyugati finanszírozású Levada közvélemény-kutató rendszeres felmérései szerint is.

Az orosz elnök tevékenységének, beszédeinek napi követőjeként magatartását nem találom ördögibbnek, mint a nyugati vezetők többségének megnyilatkozásait, intézkedéseit. Nem gondolom, hogy Putyin nagyobb háborús bűnös lenne, mint azok a nyugati vezetők, aki Szerbia, Irak, Líbia, Szíria és más országok bombázását, lakosságának módszeres pusztítását, sok millió ember meggyilkolását elrendelték csak az utóbbi három évtizedben. Már amennyiben a világ mai rendjében – a sem Oroszország, sem az USA által nem elismert, úgynevezett nemzetközi bíróság döntésével ellentétben – egyáltalán értelmezhető a háborús bűnösség kérdése akkor, ha nem kettős mércével mér valaki...

Nézzünk végre szembe azzal, hogy a humanizmussal kapcsolatos elveink a kapitalizmus döntéshozóinak világában értelmezhetetlenek! Ebben a rendszerben akkor cselekszünk megfelelően, ha tudatosítjuk magunkban azt, amit az egyébként hazai és nemzetközi híradásaiban, egyes műsorvezetőinek magatartásában kettős mércét követő Klubrádió Három az igazság című adásában, november 20-án Hatos Pál történész-jogász így fogalmazott meg: „A háborús állapot újra Európa normális állapota lesz”. Nem mondott neki ellent Spiró György író sem, aki az elmúlt évtizedekkel kapcsolatos illúzióinkat tette helyre:

miközben mi úgy éreztük, hogy a béke korszaka van mögöttünk, valójában Ázsiában, Afrikában, sőt Európában – lásd a görög-török összecsapást, Jugoszlávia bombázását – gyakorlatilag folyamatosak voltak a háborúk.

A Nyugatnak sikerült „delegálnia” a déli és a keleti földrészekre a háborúkat. Elsősorban másutt, nem pedig Európában próbálták ki az új fegyverek többségét. Azt már én teszem hozzá: egészen az Ukrajna területén folyó harcokig. Miként most az izraeli–Hamász közötti, proxy, azaz helyettesítő háborús küzdelemben is történik. Eközben Bosznia-Hercegovina és Koszovó bármikor egy újabb balkáni háború kiindulópontja lehet. Erre a helyzetre épphogy nem csillapítóan hatott és hat Jugoszlávia szándékos szétszedése, az amerikai fegyveres erőknek a térségbe telepítése. Ugyanúgy, akár a Finnország területén létrehozandó olyan amerikai bázisok terve, ahol nem lennének érvényesek sem a finn, sem az amerikai törvények. Akár a kubai Guantánamón, illetve a Pentagon egyes korábbi grúziai vagy mai ukrajnai intézményeiben, s persze a világ számos más pontján, köztük például Németországban.

Minderről annyiszor írtam már hiábavalóan! Miként arról is, amiről az említett rádióműsorban Spiró György beszélt: ami 2023. október 7-én Dél-Izraelben történt, nem érhette váratlanul sem az izraeli, sem az amerikai vezetést. Ahogy az október 27-ei, A Szentföldön az állam is terrorista lesz? című írásomban fogalmaztam:

„Hogyhogy rejtve maradt az izraeli és az amerikai illetékesek előtt a Hamász terrorakciójának hosszú időn át zajló előkészítése, miközben informatikai, műholdas és kiterjedt ügynökhálózatokat is használnak a hasonló ügyek felderítésére földön, vízben, levegőben? Miként történhetett, hogy a Gázai övezetnek nevezett börtönszerű terület – egyébként a valamiféle ciszjordániai palesztin államkezdeménynek izraeli területtel elvágott, távolabbi része – magas betonfalaitól, őrtornyaitól mindössze öt kilométerre egy rock-koncertet szervezhettek, s hogy csak a támadás kezdete után hat órával lépett akcióba az izraeli hadsereg?”

Mit tehetnék mindehhez hozzá? Ha csak nem ismételném hétről hétre: már egy hete, már két hete (...), már kilenc hete nem kapunk választ ezekre a kérdésekre. Ám, a lelkiismeretnek az efféle ébren tartása sosem volt a Bekiáltás módszere. Arra törekedtem, hogy érzékeltessem, amit a propagandisták olyannyira szeretnek szőnyeg alá söpörni: a történteknek mindig vannak előzményei. Például az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktumnak, az 1938-as müncheni egyezmény. A magyarok elleni 1944-es délvidéki szerb vérengzésnek a magyar hadsereg 1942-es etnikai alapú tömeggyilkossága. Magyarország szovjet megszállásának, Budapest ostromának a Szovjetunió ellen a Don-kanyarig vonult II. magyar hadseregnek az ottani pusztításban való részvétele, majd a magyar megszálló csapatoknak a civil lakosság és a partizánok elleni kegyetlenkedése...

Ahogy én látom, a történtek okai csak kisebb mértékben az úgynevezett történelmi személyiségek. Az indítékok első, másod- és harmadsorban is anyagi természetűek. Napóleon nem kerülhetett volna hatalomra, ha a gazdasági csődben fuldokló Franciaország nagytőkései nem ösztönzik őt arra, hogy indítson rabló háborút előbb Itáliába, majd Észak-Afrikába, s nem finanszírozzák meg a hadsereg felállításának kezdeti költségeit. Hitler nem kerülhetett volna a kancellári szék közelébe, ha az amerikai, a nagy-britanniai, a svéd és a német nagytőkések nem pénzelik őt annak reményében, hogy a Mein Kampfban foglaltaknak megfelelően kész kelet felé terjeszkedni. Mindenekelőtt a Szovjetunió természeti kincseit, piacát kívánták megszerezni, a hatalmas mezőgazdasági területeket elfoglalni, a zsidók teljes kiirtása után a betelepítendő németek gyakorlatilag rabszolgájaként, a módszeres pusztítás után meghagyott szlávok töredékével termeltetni.

Az USA által előkészített, 2014 februárjában végrehajtott kijevi államcsíny óta, az Ukrajna területén az ukránok tömeges feláldozásával folytatott, a finanszírozásba az Európai Uniót egyre inkább beletoló háborúnak is ugyanez a célja. Jóllehet ezt jelentékeny összegekkel, hatalmas újságíró- és szakértői had foglalkoztatásával leplezni igyekeznek. Ennek érdekében mindenfélét hadoválnak a nyugati hatalmi körök által komolyan sosem vett humánus, demokratikus eszmékről, meg hasonlókról, de akik engem olvasnak, nélkülem is tisztában vannak ezzel. Azzal, hogy valójában a kőkemény anyagi érdekek mozgatják a döntéshozókat. Hiszen a kapitalizmus korában élünk, s annak is imperialista szakaszában. Ám, lehet abban is igazsága az olvasómnak, hogy erre mégiscsak újból és újból figyelmeztetni kell!#

CÍMKÉP: Katonák (testőrök?) társaságában helyezett el mécseseket a kijevi Éhínség-emlékműnél az ukrán elnök és felesége 2023 november 25-én – Elhallgatják, hogy a nyomornak, az éhínségnek nem egyszerűen az egyébként tagadhatatlan sztálini önkény volt az oka, s hogy a körülmények miatt, nem utolsósorban az egymást követő aszályos évek után Dél-Oroszország, Dél-Szibéria és Közép-Ázsia lakossága is hasonló helyzetben volt nem csak az ukrajnaiak (Kép forrása: Euronews videófelvétel)