Petőfi Sándor Nemzeti dalának jól ismert sorát szégyenteljesen hibásan, értelmetlenné torzítva szerepeltették.
Most, hogy már a Klubrádió február 28-ai Megbeszéljük… műsorába is betört a miniszterelnök mögötti felirat botránya, magam is késztetést érzek arra, hogy összefoglaljam az internet különféle bugyraiban a témáról kifejtett véleményemet.
Az USA-val való konfrontáció új szakaszának kezdetén áll Oroszország – állítja egy moszkvai közíró.
Vége a mézesheteknek Trumppal, amelyek egyébként soha nem is léteztek – írja az Ekho Moskvi rádió honlapjának ellenzéki bloggere, Andrej Illarionov* közgazdász.
Pontosan így van – válaszoltam Amerikában élő ismerősömnek, akitől a poszt linkjét kaptam. Csakhogy a nyugati, s részben az orosz sajtó értékelésével ellentétben, a Kreml vezetői, s az állami televízióban megszólaló, Putyin politikáját magukénak valló közéleti szereplők mindig hűtötték a kedélyeket. Már amennyire jól ítélem meg ezt az orosz állami tévé napi közéleti műsoraiból, és az interneten általam olvasott, különféle orosz lapok cikkeiből. Ezek alapján az emlékezetemben úgy él: legfeljebb arról beszéltek a hivatalos álláspontot magyarázók, Hillary Clintonról már tudjuk, hogy konfliktuspárti, Donald Trump viszont tiszta lappal indul. De feltételezzük, hogy ő is az amerikai érdekeket fogja képviselni, mert mi mást. Úgyhogy az Ekho Moskvi publicistájának felismerése nekem nem meglepetés.
Sok ostoba szurkol azért, hogy az USA és Oroszország a fejünk felett csapjon össze egymással.
Hetek óta döbbenten olvasom a magukat - jelentsen bármit is a kifejezés - liberálisnak tartó ismerőseimnek az amerikai választások számukra kedvezőtlen eredménye miatti dühödt kommentjeit.
1867-ben 1848-ig kellett volna visszanyúlni, köztársaságot teremteni, a nemzetiségeket a kormányzásba bevonni. Ám a racionalitást ugyanúgy legyőzte a félelem, mint minden további, hasonló esetben. Beleértve ebbe napjainkat is.
A magyar uralkodó osztálynak a Habsburgokkal való 1867-es kiegyezéséhez közeledve szaporodnak az értékelések. Ezek között, restanciáim feldolgozása közben, csak most futottam bele a Magyar Nemzet február 4-ei számában Csizmadia Ervin politológus írásába, amelyben a szerző előrejelzi A magyar politikai fejlődés logikája, 1867–2017 című könyvének megjelenését. Ennek apropóján Bibó István kifejezésével szól zsákutcás történelmeinkről, és a közéletünket évszázadokra visszamenően jellemző politikai percversenyről. Elemzését azzal a gondolattal zárja, hogy a politikát végre nem csak a mai nyomorúságaink szemszögéből kellene látni, hanem tágabb keretben szemlélni.
Az amerikai cégek továbbra sem üzletelhetnek az orosz titkosszolgálatokkal, de már benyújthatják hozzájuk az igazolásokat.
Enyhített az orosz föderációs biztonsági szolgálattal, az FSZB-vel és a hozzá kapcsolódó szervezetekkel összefüggő szankciókon az USA pénzügyminisztériumának (Departement of The Treasury) külföldi aktívákat ellenőrző részlege. A Financial Times szerint a könnyítést amerikai cégek lobbizták ki. Szavakban még megy a keménykedés, de a Moszkva elleni szankciók felpuhulásának kezdetét jelentheti a washingtoni adminisztráció intézkedése.
A donyecki parancsnokok levadászása terrorakciókat indíthat el Ukrajnából, amely Európa más részeit is elérheti.
Ukrán diverzánscsoport hajtott végre merényletet a Moszkva-barát Donyecki Népköztársaság ezredese, Mihail Tolsztih ellen február 8-án. Ezt közölte a felkelő terület* ügyészségén egy közelebbről meg nem nevezett forrás.
Timosenko azzal állt elő az ukrán parlamentben, hogy élvezi az amerikai elnök támogatását, s a Donyec-medencében hadiállapot kihirdetését követelte Porosenkotól.
Moszkvát provokálja a Petro Porosenko által irányított kijevi hatalom – írtam a múlt héten. Azt feltételeztem, hogy az ukrán államfő berlini villámlátogatásához időzítve mentek át tüzérségi támadásba a több száz kilométeres frontvonal több pontján a Kijev által irányított fegyveres erők a Moszkva-barát, magukat Donyecki és Luganszki Népköztársaságnak nevező szakadárok, más szóhasználatban az autonómiájukért, az orosz nyelvhasználat jogáért küzdő felkelők ellen. Nem mellesleg, ők attól is tartanak: ha a külföldi érdekeltségek uralják Ukrajnát, leépül az az ipari övezet, ahol ma még munkát kapnak. Most azonban egy régi-új játékos is színpadra lépett: az ukrán parlamentben Porosenko provokálásába kezdett Julia Timosenko.
Ukrajna NATO-csatlakozásának a nagyhatalmak közötti háború lenne a következménye.
Népszavazást helyezett kilátásba Petro Porosenko államfő Ukrajna NATO-csatlakozásáról. Az ingatag helyzetben lévő elnök a Berliner Morgenpostnak adott, február 2-án napvilágot látott interjúban kifejtette: őt e téren elsősorban az emberek véleménye érdekli, nem feltétlenül az, hogy az ország esélyes-e a belépésre.
Trump helyett Merkel állítja választás elé az ukrán államfőt: vagy cselekszik végre, vagy mehet vissza a csokoládégyáraiba.
Jó lenne hinni, hogy tényleg az utolsó halottakról szólnak az ukrajnai hírek. És persze inkább azt kellene írni: talán az USA utolsó ukrajnai áldozatait temetik el ezekben a napokban Kelet-Ukrajnában, ahol hosszú hónapok után ismét lőttek egymásra és a civilekre a harcoló felek. Hiszen az államfőt, Petro Porosenkot és környezetét egy államcsínnyel az Obama adminisztráció ültette hatalomba. Három év elteltével azonban még mindig ott tartunk, hogy már megint lőnek. Kéttucatnyi véleményt hallgattam meg, olvastam el arról, hogy választ találjak a miértre, de ezt követően is csak azt tudom leírni, amit az egyik ismerősöm posztjához írtam egy hevenyészett kommentben:
Addig szabhat új irányt, amíg nem áll össze ismét a mindenkori elnököt bedaráló bürokrácia.
Van, aki azt mondja, hogy elefántként mozog a porcelánboltban. Más szerint Donald Trump, az újdonsült amerikai elnök mintha fejszével csapkodna maga körül. A nyugati média és a Trump ellenes hívők hada lelkesülten cikizi minden mondatát, minden mozdulatát külföldön és idehaza. Hozzá azt vizionálja, hogy ennek az eszelősnek a napjai meg vannak számlálva az elnöki poszton. Csak azzal a feltételezéssel nem találkoztam még, hogy hátha nem egy ostobát választottak meg az amerikaiak.
