Ukrajna NATO-csatlakozásának a nagyhatalmak közötti háború lenne a következménye.

Népszavazást helyezett kilátásba Petro Porosenko államfő Ukrajna NATO-csatlakozásáról. Az ingatag helyzetben lévő elnök a Berliner Morgenpostnak adott, február 2-án napvilágot látott interjúban kifejtette: őt e téren elsősorban az emberek véleménye érdekli, nem feltétlenül az, hogy az ország esélyes-e a belépésre.

Ha ez igaz lenne, az emberek álláspontjának megismerését közvélemény-kutatással is el lehetne érni. Ráadásul vannak is ilyenek. Amíg négy éve a lakosság mindössze 16 százaléka támogatta Ukrajna NATO-csatlakozását, most 54 százaléka. A három éve zajló masszív, Moszkva ellenes propaganda, az emberek félelemérzetének módszeres gerjesztése megtette hatását.

Saját politikájuk foglyai

Most azonban alighanem éppen ez a baj. Porosenko és csapata, a korábbi washingtoni adminisztráció óhaját-parancsát lesve, saját túlhajtott politikájának foglya. Mereven elzárkóztak és elzárkóznak az eltérő történelmi, gazdasági, nyelvi, etnikai, vallási régiók autonómia követelésétől. Ráadásul erőteljes nacionalizmussal válaszolnak a föderatív állam létrehozására irányuló felvetésekre. Gőzerővel folyik az ukránosítás. Visszájára sült el, hogy a gyakorlatilag egységesen orosz ajkú Donyec-medence szeparatistáira eleinte oligarchák által pénzelt, zsoldosokból álló szabadcsapatokat, büntető zászlóaljakat küldtek, jó ideje viszont már a hadsereget is bevetik a saját lakosság ellen.

Az oroszországi háttértámogatással mindinkább önálló életet élő szakadár területeken Kijev nem képes megteremteni egy nemzetközileg is elismert ukrajnai parlamenti és helyhatósági választás előfeltételeit. A ma már épp csak csörgedező nyugati pénzügyi források nagy része továbbra is az oligarchák zsebében köt ki. Az ország még meglévő erőforrásait, például a Kárpátok faállományát, az új urak is gátlástalanul fosztogatják. Eközben a tömegek megélhetési költségei mértani haladvány szerint nőnek, a testvérháborúba való sorozás és a gazdasági kilátástalanság elől sokan külföldre menekülnek.

Az USA az eddigiekhez képest visszafogottabb szerepvállalásra készül Ukrajnában – amint arról részletesen írtam előző cikkemben. Ezért választás elé állítják a Washington által 2013 februárjában államcsínnyel hatalomra juttatott Porosenkot: vagy képes véget vetni az országa délkeleti részén zajló, közvetve Oroszország által is támogatott polgárháborúnak, vagy mehet vissza a csokoládégyáraiba. Az államfő posztjának megtartásáért küzd. Ezért kezd olyan akciókba, mint a múlt hét elején, a délkeleti országrészben kialakult több száz kilométeres frontvonal teljes hosszában a felkelők ellen indított támadás. Az orosz állmi tévé péntek esti adatai szerint az elmúlt huszonnégy órában három és félezer ágyúlövedék csapódott be harminc településen. Az egy hét alatt, a szakadárok részén huszonnégy civil halottja, hatvan sebesültje volt az ukrán hadsereg műveleteinek. Vannak civil áldozatok a kijevi oldal elleni szakadár támadásnak is. Az elmúlt napokban több tucatnyi híradást, nyilatkozatot elolvasva, meghallgatva, mindent egybe vetve meggyőződésem, hogy Kijev akarja kierőszakolni az orosz hadsereg nyílt beavatkozását.

A háború a reménységük

Szerintem ugyanezért dobta be most a NATO-csatlakozás lehetőségét. Pontosan tudja ugyanis, hogy a Putyin-doktrína egyik sarokköve: a NATO, vagyis az USA nem létesíthet katonai bázist olyan országban, amely határos Oroszországgal. Ha viszont Moszkva a csapataival indított általános támadással védené meg övéit – okoskodhat Porosenko és környezete – akkor az úgymond egész Európát, sőt a világot fenyegető agresszió elleni fellépés ismét megkerülhetetlenné tenné őket, s ezzel megmenthetnék pozíciójukat.

Ám ha ez bekövetkezne – mondom én – háború törne ki a nagyhatalmak között. És ezt, egyelőre úgy tűnik fel, senki nem akarja kockáztatni. Porosenkoért végképp nem, ha egyébként az orosz piacra való behatolás, az oroszországi üzletekben való részvétel e nélkül is megoldható. Márpedig az ukrajnai államcsíny előtt úgy látszott, hogy ez az opció sem lehetetlen. A baj az volt akkor, hogy a korábbi mohó amerikai vezetés attól tartott: a német és az orosz cégek – ha úgy tetszik, az Európai Unió és Eurázsia – együttműködése veszélyeztetheti az USA világgazdasági-pénzügyi érdekeit. Mára azonban kiderült, hogy az elsősorban Ukrajnán keresztül zajló és katonai fenyegetéssel is párosuló amerikai érdekérvényesítés zsákutcába torkollott.

A Krímben lévő, Ukrajnától az orosz flotta számára bérelt támaszpontot amerikai érdekszférába juttatni akaró terveket meghiúsította a félsziget villámgyors oroszországi annektálása. Az emiatt Moszkva ellen elrendelt embargó a saját erőforrások mozgósítására ösztönözte az oroszokat és számottevő veszteséget okozott az európai cégeknek. Azóta Oroszország több gazdasági-pénzügyi szervezetet és intézményt is létrehozott Kínával. Ezekhez csatlakozott számos, jelentős ország Indiától Brazílián át Dél-Afrikáig.

Moszkva önbizalma töretlen

Fiaskónak bizonyult az is, hogy felfüggesztették a NATO-Oroszország Tanács üléseit. Az Oroszországgal együtt huszonkilenc tagú szervezetet 2002-ben alapították, hogy bekapcsolják Moszkvát a transzatlanti katonai szövetség munkájába és bizalmat teremtsenek a két fél között. Ám két éven át nem találkoztak a felek. Az információcsere megszakadásával a NATO-t hidegzuhanyként érték azok a katonai képességek, amelyekre időközben szert tett Oroszország, s amelyeket a Krímben, majd leginkább Szíriában demonstrált. Nem csoda, hogy tavaly decemberben, Brüsszelben ismét összehívták a tanács nagyköveti értekezletét, hogy keménykedő kijelentések közepette ugyan, de felvegyék a párbeszéd fonalát.

Ilyen körülmények között Porosenko egyre nehezebben képes bizonyítani az oroszok agresszív szándékát. Persze, ha ismét fellángolnak a harcok Délkelet-Ukrajnában, vagy ha az ukrán állampolgárok kiállnak a NATO-csatlakozás mellett… Ám ma aligha fogadna bárki is nagy tétekben arra, hogy a NATO befogadná Ukrajnát. Sok víz lefolyt a Dnyeperen 2014. december 2-ika óta, amikor a katonai szervezet főtitkára kijelentette: „Ha Ukrajna kéri felvételét, és teljesíti a feltételeket, NATO-tag lehet”. Az akkori kijelentésre a Krím Oroszországhoz való visszacsatolásának felfokozott hangulatában került sor. Ma viszont ott tartunk, hogy Oroszország ENSZ-képviselője, Vitalij Csurkin így oktatja ki a brit nagykövetet a Biztonsági Tanácsban:

„Nem állhatom meg, hogy ne emlékeztessek újra arra: az ukrajnai válság azzal az államcsínnyel kezdődött, amit sok tekintetben kívülről támogattak. Ami Nagy-Britannia álláspontját illeti, azt tanácsolom: adják vissza Gibraltárt, a Maldív-szigeteket, a Csagos-szigetcsoportot, Ciprus annektált részét, és akkor az önök lelkiismerete tisztább lesz ahhoz, hogy bátran megvitathassanak más témákat is”.

Az orosz diplomata ugyanilyen hangnemben vágott vissza az új amerikai ENSZ-nagykövetnek, Nikki Haley-nek is, amikor az február 2-án kijelentette: „Az Oroszországgal szembeni szankciók mindaddig fennmaradnak, amíg a Krím nem kerül vissza Kijev fennhatósága alá”. Csurkin emlékeztette amerikai kollégáját arra, hogy „A Krím lakossága teljesen egyértelműen kinyilvánította akaratát. Kilencvenhárom százalékuk szavazott az Oroszországgal való újraegyesítés mellett, amelytől igazságtalanul és törvénytelenül lett elszakítva. Ezt a népi akaratot utólag is igazolták a különböző közvélemény-kutatások, köztük nyugati intézetek által elvégzettek is”.

Attól tartok, hogy ebben a játszmában Porosenkonak már kevés lapot osztanak. Már ha egyáltalán…#

CÍMKÉP: Petro Porosenko a Berliner Morgenpostban abból az alkalomból, hogy Angela Merkelnél járt a hét elején. De segítségre vonatkozó ígéretek helyett alighanem ultimátumot kapott – Fotó: Reto Klar