1867-ben 1848-ig kellett volna visszanyúlni, köztársaságot teremteni, a nemzetiségeket a kormányzásba bevonni. Ám a racionalitást ugyanúgy legyőzte a félelem, mint minden további, hasonló esetben. Beleértve ebbe napjainkat is.

A magyar uralkodó osztálynak a Habsburgokkal való 1867-es kiegyezéséhez közeledve szaporodnak az értékelések. Ezek között, restanciáim feldolgozása közben, csak most futottam bele a Magyar Nemzet február 4-ei számában Csizmadia Ervin politológus írásába, amelyben a szerző előrejelzi A magyar politikai fejlődés logikája, 1867–2017 című könyvének megjelenését. Ennek apropóján Bibó István kifejezésével szól zsákutcás történelmeinkről, és a közéletünket évszázadokra visszamenően jellemző politikai percversenyről. Elemzését azzal a gondolattal zárja, hogy a politikát végre nem csak a mai nyomorúságaink szemszögéből kellene látni, hanem tágabb keretben szemlélni.

Az érzékelés e tágabb keretének hiányáról dohogtam a közelmúltban A putyinizmus, mint kényszer című posztomhoz hozzászólók egyikének válaszolva. Azt tettem szóvá, hogy a kommentelők nagy része pillanatnyi élményei, s legfeljebb öt-tízéves távlatban méri fel a helyzetet. Ehhez képest még az ötven esztendős időtáv sem alkalmas hosszabb folyamatok érzékelésére. Néhány száz évnyi trend már valami, de például látnunk kellene, hogy Magyarország viszonyai elsősorban azért olyanok, amilyenek, mert mire eleink a Kárpát-medencébe értek, Nyugat-Európa már túl volt a rendi fejlődésen. Mi viszont kívülről ránk erőltetve eshettünk át ezen. (Az államalapító István király hatalmát a német lovagok, zsoldosok és a pápaság biztosította a nagyrészt már keresztény, szintén trónkövetelő magyarok másik csoportjával, s vezérükkel, Koppánnyal szemben. A romantikus rockopera csupán dramaturgiai okokból jellemzi Koppányt pogánynak, jóllehet a zenemű nyomán ez ugyanúgy beégett mára a magyarság tudatába, mint az, hogy Dugovics Titusz létező személy volt, vagy, hogy Eger várát soha nem foglalta el a török, s hogy Erzsébet császárné és királyné olyan volt, amilyennek a Sissi osztrák filmtrilógia ábrázolta. Hogy a Tenkes kapitányának hülyeként megjelenített, így aztán a nemzheti keblet a huszadik században is félrevezetően dagasztó labancairól már említést se tegyek.)

A mi rendi fejlődésünk tehát külső tényezők által erőltetve, s emiatt a hűbériséggel összecsúszva zajlott. Így nem alakulhatott ki a polgári fejlődés szervezeti-öntudati háttere, amint az Nyugaton már száz évekkel azelőtt végbement. Csizmadia ezúttal nem tekint ilyen távol az időben. (Megtette ezt már másutt és máskor.) Bibó István sorait idézve „csupán” a Mohácstól 1945-ig tartó időszakról szól, mint amelyben eltorzulttá vált a kiformálódó magyar alkat. De mint írja, nem azért vagyunk torzultak, mert megosztottak vagyunk, hiszen ez más népeket is jellemzi. Azért nem jutunk ötről a hatra, mert nálunk az egész közösséget foglalkoztató kérdések gyakorlatilag mindig terméketlen vitákba torkollanak. Ennek pedig az az oka – ha jól értelmezem Csizmadia gondolatát –, hogy a magyarság, s annak vezető rétege, újból és újból a múlt megőrzésére koncentrál, és nem kockáztatja az új kihívásokra adandó új válaszokat. Azért nem, mert fél meghozni az áldozatokat a másfajta jövőért. Ezért aztán mindig azzal szembesülünk, hogy nélkülünk, sőt ellenünkben alakulnak ki az új életfeltételeink. Amiért aztán irtó dühösek vagyunk – másokra.

A rossz reagáló képesség erősödött fel az 1867-es kiegyezés előtt is. Deák Ferenc, Eötvös József és mások ugyan alkotmányos, szabadon kormányzott monarchiában gondolkodtak, de ezt a történelmi Magyarország kereteinek megőrzésével képzelték el. De a történelmi Magyarországon a magyarság a kisebbséget képviselte, alkotmányos monarchiát azonban csak nemzetállamban lehet létrehozni – amint arra Bibó rámutatott. 1867-ben 1848-ig kellett volna visszanyúlni, köztársaságot teremteni, a nemzetiségeket a kormányzásba bevonni. Ám ezt a racionális meggondolást legyőzte a félelem. A félelem a Habsburgoktól, s a félelem attól, hogy a k. u. k. fékező ereje híján a nemzetiségek kiszakadnak az országból. Az egymással kibékíthetetlen tényezők összhatásaként jött létre a Deák-féle kiegyezés – Bibó által hazugnak nevezett – konstrukciója. Hazug, mert továbbfejleszthetetlennek bizonyult, s amelyben az alkotmányos intézmények „a népbutítás intézményes eszközeivé” váltak, s aminek következtében az 1848 által felvillantott társadalmi fejlődés lehetősége ismét zsákutcába torkollott.

Végül, mint tudjuk, néhány évtizedes késéssel minden bekövetkezett, amit az 1867-es kiegyezés történelmileg perspektívátlan kompromisszuma meg akart akadályozni. A monarchia szétporladt. Magyarország nemhogy a nemzetiségek által lakott országrészeket veszítette el, de olyanokat is, ahol százezres, milliós tömbökben élt a magyarság. Az ország – a néhány hónapos köztársasági átmenet, illetve bolsevik diktatúrával való próbálkozás után – úgy maradt királyság, hogy élén egy kormányzó állt, minden eszközzel fenntartva a hamis illúziót az elitben és az államhoz szorosan kapcsolódó keresztény középosztályban, hogy van esély a múlthoz, a múltbeli viszonyokhoz való visszatérésre. Mint tapasztaljuk, ez a képtelenség egyesekben még ma is továbbél. Mi több, az egykori ország lakosságának kilencvenöt százalékát kitevő, a nemzethez tartozónak nem tekintett, jogfosztott köznép mai utódainak nem kis része is ezzel áltatja magát.

Az 1867-es kiegyezés évfordulójához közeledve sok politikus fogja kihasználni a közembereknek az álmokhoz való görcsös ragaszkodását. Sok hagymázos szó, sok fellengzős mondat hagyja majd el a vezetők száját. Áder János köztársasági elnök adta meg ehhez az alaphangot újévi köszöntőjében. Többek között azt állította: 2017-tel egy olyan esemény 150. évfordulója köszöntött ránk, amely „páratlanul sikeres országépítő időszak előtt nyitotta meg az utat. Az 1867-es kiegyezést követő évtizedek a magyar felemelkedés csodálatos korszakává váltak. Nyugatos polgárosodásunk aranykora ez. Eredményeit azóta is csodálja a világ. Fővárosunk, városaink ekkor nyerték el mai arculatukat, ekkor épült ki út- és vasúthálózatunk, ekkor erősödött meg népiskolai rendszerünk. A magyar ipar, a magyar mezőgazdaság, a magyar tudomány sokak által irigyelt világraszóló eredményei mindenkit ámulatba ejtettek”.

Kétség nem fér hozzá, hogy ha mindezt a történelmi folyamatokból kiragadva, az ország közelebbi és távolabbi környezetében végbement változásoktól függetlenül szemléljük, ha eltekintünk attól, hogy ezekben az eredményekben nagyrészt a német, a zsidó, a görög, a szerb származásúaké a fő érdem, meg például a pesti építkezéseken a szlovák (tót) segédmunkásoké, s ha nem nézzük, hogy a korban meggazdagodott üzletemberek nem polgári létről ábrándoztak, hanem bárói címet vásároltak, s kócsagtollas föveget, prémes dolmányt öltöttek, sarkantyús csizmát húztak, díszkarddal övezték fel magukat, és kitöröljük agyunkból, amit az 1867–1945 közötti ország rettenetesen mély szociális szakadékairól tudunk – vagyis azt, hogy a népesség többségének a nyomora volt ennek az ára, meg a fővárosba a nemzetiségek által lakott országrészekből befolyó adók is ezt segítették –, akkor a köztársasági elnök úréval együtt párásodhat be a szemünk.

Ám Áder Jánostól eltérően mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak egyetlen pillanatra, esetleg néhány évtizedre koncentráljunk. Nekünk a fent felsoroltakat, meg az I., majd a II. világháborús összeomlás okait, s az eseményekhez kapcsolódó belső megtorlásokat, leszámolásokat, s az ezek után félelemben született társadalmi kiegyezések felemásságát is látnunk kell! S immár az 1989–90-es zsákutca tényét is tudatosítani! Csizmadia Ervinnek a Magyar Nemzetben megjelent cikke ez utóbbihoz is hozzásegít. Ahogyan rámutat:

(1) A magyar társadalom és annak elitje nem volt következetes annak végiggondolásában, hogy a rendszerváltozás nem belső késztetésből, hanem a geopolitikai helyzet megváltozásából következett be. Ráadásul, teszem hozzá én, mintha ismét változóban lenne a geopolitikai helyzet.

(2) A demokratikus intézmények egész Kelet-Európában, így Magyarországon, nem koherensek, vagyis nem egészítik ki, nem erősítik egymást. Még az sem egyértelmű, hogy a konszenzuális (a döntésekbe minden réteget, érintettet bevonó, széles körű egyetértésre törekvő) vagy a többségi (az arra kiválasztottak döntéseit érvényesítő) demokrácia intézményes elemei uralkodnak-e.

(3) A társadalmi kohézió gyenge, a lakosság nagy része a változások vesztese, ezért a demokráciának nincs megfelelő, alulról jövő támogatottsága.

Mindezek miatt figyelmeztetek időben, még a jubileumi év elején. Végre tartsuk mindezt szem előtt, amikor az 1867-es kiegyezés 150. évfordulóján minden bizonnyal ránk zúduló tirádákat halljuk majd a múltunkkal keményen szembenéző és előre is tekintő elemzések helyett!#

CÍMKÉP: Áder János 2017-es újévi beszédét mondja. Társaságában Weisz Fanni jeltolmács