A közemberek elsősorban kiszámítható viszonyok között akarnak élni, s elvárják, hogy szociális nehézségeik közepette intézmények siessenek segítségükre. 

Kívülről eldönthetetlen, hogy az orosz-magyar atomerőmű-szerződés hasznos, vagy káros lesz-e Magyarországnak. Amit viszont tudunk: egy szűk csoport - bár máris ezerrel folyik a nyugtatgatás - vélhetően az állam törvényeit és az Európai Unióval kötött szerződés előírásait megsértve, minden jel szerint lényegében titokban hozta tető alá a megállapodást, amelynek végrehajtásában a Simicska-körből a Roszatomhoz átigazolt magyar szakember kulcsszereplő lehet. Ez az, ami miatt talán az Orbán-hívők előtt is nyilvánvaló már, hogy hibás volt az a tegnapig melengetett feltételezésük, amely szerint a Fidesz olyan értékalapú politizálást folytat, amelynek eredménye valamifajta mindannyiunk számára jót hozó haladás, az európainak mondott viszonyok itthoni meggyökerezése lesz. Persze aziránt se legyen kétségünk, hogy hatalmas propagandagépezetet indul be hamarosan, hogy meggyőzzék őket: vezéreik most is helyesen cselekedtek.  

Akár sikerül, akár nem ismét elámítani a Fidesz-hívőket, a kétséget már nehéz lesz a lelkekből végképp eltüntetni. A magyar társadalomnak azok a csaknem négy évvel ezelőtti választásokon még többségben lévő rétegei, amelyek túlhatalomhoz segítették a mostani kormányzó pártot, eddig feltétel nélkül bíztak abban, hogy az orbánisták valamifajta ködösen elképzelt, hagyományos nemzeti értékrend jegyében fognak kormányozni. A magyar magyarnak testvére alapon, az emberek iránti empátiával, kímélettel, megértéssel vezetik és virágoztatják fel az országot. Ehelyett hétről hétre, hónapról hónapra bebizonyosodott, hogy az érzelmekre való rájátszás csupán annak elfedésére szolgált, hogy ez a hatalmi csoportosulást minden eddiginél inkább annak rendelje alá a kormányzást, hogy „Kaparj magadnak kurta, amíg kaparhatsz!”

Nem volt ez másként korábban sem, de legalább nem ennyire nyíltan vállalt cinizmussal. Eközben persze a kormányzó ballib pártok hívei szintén illúziókat tápláltak magukban saját vezetőikkel kapcsolatban. Mint tudjuk, e hívek többsége hátat is fordított addig támogatott pártjának, s valószínűleg ugyanez következik be hamarosan a jelenlegi kormányzók oldalán.

Ne fájjon ezért a fejünk! Mindenesetre, ha ez tényleg megtörténik a Fidesszel, akkor – bármily fájdalmas a humán értelmiségnek – végre szembe kell nézni azzal, hogy a párthívők, a vezérfüggők, az értelmiség viszonylag szűk rétegétől eltekintve, a magyar választók döntő hányadát egyre kevésbé lehet megvezetni ideologizálással sem a kormányzók, sem az ellenzék oldalán. Nem azért, mert fenemód tudatosak lennének az emberek, csupán azért, mert többségük saját életkörülményei alakulásán méri le, hogyan viszonyul az éppen hatalmon lévőkhöz. Ígérgetni lehet neki, meg valami apafigurára is vágyik, de alapvetően abból indul ki, hogy mit és mennyiért vásárolhat a boltban, s hogy várhatóan mennyi lesz a pénze ehhez.

Az a furcsa az egészben, hogy alig változott ez a hozzáállás a rendszerváltozás óta. Mindig azok döntötték el a választásokat, akik az életkörülményeiket rontó kormányzó erők ellen szavaztak, így adva esélyt az addigi ellenzéknek. Ám a zsigeri indítékot eddig elfedték az erős érzelmi töltetű választási kampányok. Legutóbb a Fideszé minden addiginál inkább épített az ösztönökre. Mi több az orbánisták a kormányzás hétköznapjai során is folytatták az érzelmi politizálást. Tették ezt soha nem látott vehemenciával és rengeteg állami pénz felhasználásával. Ez a magyarázata annak, hogy időközben akárhány réteget lehetetlenített is el a Fidesz-kormány, támogatottságát viszonylag magas szinten tartotta fenn.

De talán most vége lehet ennek az eszement két évtizednek! A pártok, s a médiában szereplő megmondó emberek talán megértik, hogy vége az illúziókeltés hosszú időszakának.

Mindenekelőtt azzal kell szembenézni, hogy politikai értelemben elveszítette jelentését a jobb- és a baloldal kifejezés. Ahogyan tegnapi jegyzetemben is érintettem: az elmúlt két évtizedben a meghatározó magyarországi pártok vezetői kivétel nélkül a kapitalizmus kedvezményezettjeiként, szálláscsinálóiként tekintettek magukra. Közülük többen – akármelyik oldalon is álltak – nagy vagyonra tettek szert, következésképp a világot a vagyon, a tőkés érdekek alapján látják és láttatják, nem mellesleg ezeknek az érdekeknek a szolgálatában kormányozzák. Ennek megfelelően az, amit a jobb- és baloldal ádáz küzdelmeként tárnak elénk, legföljebb a társadalmi javak újraosztásának küzdelmét takarja. Ennek megfelelően inkább csak éppen kormányzó, illetve ellenzéki hatalmi csoportról lehet beszélni, amelyek hosszabb-rövidebb időközökben váltogatják egymást.

Azzal is szembe kell nézni, hogy a magyar társadalom igen széttöredezett. Nincsenek benne olyan meghatározó rétegek, még kevésbé társadalmi osztályok, amelyeket sorsuk, helyzetük, a helyzetükből következő nézeteik alapján szervezetté lehetne tenni. Bár a közelítő számításaim segítségével készült adatok inkább csak nagyságrendeket fejeznek ki, s bárkitől szívesen veszem az ennél pontosabb, hitelesebb leírásokat, a magyar társadalom nagyjából a következő rétegekből áll:

1. Politikai elit, főpapság, megavállalkozók, nagyvállalkozók; nagybirtokosok, vagyonosok, állami szervezetek, főhatóságok, nagyobb önkormányzatok felsővezetői, akik egy viszonylag zárt körben, a nyilvánosság kizárásával folytatják le vitáikat, küzdelmeiket (2-3%);

2. Középvállalkozók, középbirtokosok, kisvállalkozók, kisbirtokosok, kistermelők, önkormányzatok kisebb fizetésű vezetői, akiknek egzisztenciáját csak részben határozza meg saját szakértelmük, sikeres teljesítményük, mert nagyban függnek az előző csoportba tartozóknak a jogszabályokon, az adóhatósági vizsgálatokon, az állás- és pénzügyi támogatási pályázatok elbírálásán keresztül érvényesülő döntéseitől (9-10%);

3. Fizetésből élő beosztott állami alkalmazottak - közhivatalnokok, pedagógusok, egészségügyben dolgozók stb. - akik egyre szorosabb központi állami kontroll alatt tevékenykednek (kb. 10%)

4. Egyéni vállalkozók (kb. 5%)

5. A versenyszféra bérből élő, egymástól elszigetelt, gyakran nem a vállalatukkal, hanem közvetítő cégekkel szerződésben álló, a képzettség alapján egymástól rendkívül különböző dolgozói, a földbirtokokon foglalkoztatott szakképzettek (kb. 20%);

6. Alkalmi munkások, közmunkások, segélyekből élők, munkanélküliek, akiket nap  kint nap kijátszanak egymás ellen, parírozásra kényszerítenek a velük foglalkozó apparátusok (15%);

7. Gyeden lévők, nyugdíjasok, akik közül különösen az utóbbiak a társadalom rendkívül heterogén, jobbára csak nyugalomra vágyó rétegét alkotják (kb. 38%).

Különösebb magyarázat nem kell ahhoz, hogy ennyiből is belássuk: ma nincs jelentős, egységes munkásbázisa egy szolidaritáselvű baloldali pártnak. Még akkora bázisa sincs, mint amekkora a Horthy-korszak agrár-ipari viszonyai között volt. A mai Magyarországon annyira nincsenek jelen többé-kevésbé azonos érdekekkel jellemezhető munkástömegek, hogy a magyar szociáldemokrata párt a szépkorúakat, a zömmel fővárosi nyugdíjas hölgytömegeket tekinti fő célcsoportjának, s ezeket szórakoztatja évente néhányszor stadionokban tartott zenés show-műsorokkal.

De a szó szoros értelmében vett polgárok is alig vannak köztünk. Ahogyan a polgárok nem voltak meghatározói a Horthy-korszaknak sem. Mert az ebben a kérdésben igazán kompetens Márai Sándor természetesen nem sorolta közéjük a félművelt dzsentrit, a kabarékultúráért, a szirupos filmekért rajongó nyárspolgárokat, kisvállalkozókat, kisboltosokat, csupán azt a 10-15 ezer (!) embert, akik képesek voltak befogadni a magaskultúra értékeit és fenntartásáért áldoztak is.

Ma ugyanitt tartunk! A magyar társadalom nem polgárosult. A köztünk élők elenyésző kisebbsége vágyik tényleges szabadságra, vagyis arra, hogy az állam, az önkormányzatok, az egyházak gyámkodásától mentesen, elsősorban saját erejére támaszkodva teremtse meg az egzisztenciáját, felelősséget vállalva saját tetteikért. Merthogy a termelésben forgatott vagyon mellett ez lenne a polgár jellemzője. Ám a mára mindent átható állami bürokrácia, a politikai pártoktól kiinduló korrupció gyakorlatilag teljesen lehetetlenné tette, hogy az ehhez a rendszerváltáskor még reményteli opcióhoz, vagyis az uram-bátyám világ értékrendjét meghaladó, a polgárosulást tömegesen elősegítő váltáshoz meglegyenek a feltételek. Tény, hogy a folyamat bevégzése az Orbán-kormányhoz köthető, de romboló előzményei – talán kevésbé durván, talán kevésbé mindent átható formában – már érzékelhetők voltak a korábbi kormányok alatt is.

Ne legyenek hát illúzióink, és a pártok se tápláljanak ilyeneket! Az egyetlen értelmes dolog, amit tehetnek, hogy végre a kapitalizmus mai jellegének megfelelően és az ehhez való tényleges viszonyuk alapján viselkednek. Mára értelmezhetetlenné vált az a kijelentés, hogy a társadalmat a hagyományos osztálykategóriák alapján kell megszólítani. A közemberek - éljenek bárhol, éljenek bár bérből és fizetésből, vagy éppen vállalkozásuk jövedelemből - elsősorban kiszámítható viszonyok között akarnak létezni. Elvárják, hogy a rajtuk kívül álló okok - az élőmunkát feleslegessé tevő automatizálás elterjedése, a nemzetközi pénzügyi hatások stb. - miatt egyre inkább törvényszerűen bekövetkező szociális nehézségeik közepette a társadalmi szolidaritás intézményei siessenek segítségükre. Ha a pártok nem ennek alapján cselekszenek az előttünk álló választási kampányban, majd azt követően, bármit írnak is a plakátokra, csak a tömegek csömörét növelik. Márpedig a tömeges meghasonlás oda vezet, hogy a választójogosultak egy része már most sem megy el szavazni. Akik pedig választanak, azok mindennél nagyobb hányada fogja támogatni a szélsőjobbot. Ennek tudatában kezdődjék hát a játszma!

#

Megalázó helyzetekbe hozták, újból és újból megkérdőjelezték képességeit, anélkül, hogy a közelében jártak volna.

Most, hogy a kormányváltásra szövetkezők összeboronálták magukat, tényszerűen szögezzük le, hogy a ballib oldalon egyedül Mesterházy Attila volt képes arra koncentrálni az elmúlt időszakban, hogy az ellenzék a választásokon legalább tisztességesen helyt álljon. Mindenki más arról beszélt már vagy másfél esztendeje, hogy csak ő, és csakis ő mentheti meg a ballib tábort az MSZP-től, és az MSZP-t magától az elnöktől, Mesterházy Attilától. Beszéltek erről a magukat ehhez a táborhoz sorolók akkor, amikor a térfelükön szinte csak az MSZP-nek volt stabilan mért társadalmi támogatottsága.

A teljesítmény értékét növeli, hogy a támogatottságot egy olyan országban sikerült megtartania a Mesterházy által irányított MSZP-nek, ahol történelmi és társadalomszerkezeti okokból ma nincs jelentős tömegbázisa egy szolidaritáselvű baloldali pártnak. Azért nem, mert nem indokolják a foglalkoztatottság mai arányai, a munkavállalók világának széttöredezett volta, a munka jellegének, a foglalkoztatás formáinak megváltozása. Ráadásul a dolgozók érdekeinek védelmére hivatott szakszervezeti felsővezetők elsősorban a megörökölt közvagyon elosztásával, a privatizációs vagyonszerzéssel voltak elfoglalva vagy két évtizeden át, s eközben nem jutott energiájuk annak feltárására, mit is kellene tenni igazán az általuk képviseltekért.

Tegyünk ehhez hozzá még valamit! Az elmúlt két évtizedben a meghatározó magyarországi pártok vezetői kivétel nélkül a kapitalizmus kedvezményezettjeiként, szálláscsinálóiként tekintettek magukra. Közülük többen – akármelyik oldalon is álltak – nagy vagyonra tettek szert. Helyzetükből eredően abban a (tév)hitben élnek és abba a (tév)hitbe ringatják a társadalmat, hogy a kapitalizmusban mindenki jól jár(hat). Ebben partnerre leltek és lelnek a társadalomtudományok elitjében és a média vezető munkatársaiban.

Mindez természetesen a liberálisokkal összebútorozott baloldalra is vonatkozik. Túl azon, hogy tűz és víz a kettő, az MSZP-nek az elmúlt időszakban is meg kellett küzdenie azzal, hogy abban a médiatérben, amely egyáltalán még megmaradt számára, főként liberális politikusok és újságírók össztüze zúdult rá.

Ezért történhetett meg az, hogy legalább másfél éven át a Fidesznek semmit nem kellett tennie annak érdekében, hogy Mesterházyt lejárassa. Megtették ezt a Fidesz helyett egyrészt a ballib oldali vetélytársak. Másrészt megtették a kormánypártiak helyett a ballib média megmondó emberei és az általuk médiatérhez jutó hisztérikus betelefonálók. Folyamatosan társadalmilag értelmezhetetlen, megalapozatlan követelésekkel bombázták, megalázó helyzetekbe hozták, újból és újból megkérdőjelezték képességeit, anélkül, hogy a közelében jártak volna. Mintha nem lett volna elég az, hogy már e nélkül is szorult helyzetbe lavírozta magát az ellenzéki oldal!

Ehhez képest Mesterházynak éveken át sikerült mindenekelőtt saját szétbeszélő pártját uralnia. És bár többször látszott rajta a zavar jele, megőrizte emberi hangját akkor is, amikor szemtől szembe lekicsinylően beszéltek róla. Persze riposztozhatott volna ügyesebben, elegánsabban, szellemesebben. Szerintem még ez is bekövetkezhet, ha nem kell a baráti tűz elől is fedezékbe vonulnia.

Ezen túlmenően azonban – Honfitársaim a jobb- és a baloldalon! – immár bele kellene gondolnunk abba is, hogy csak annyit várunk-e el a mindenkori ellenzék mai – vagyis az ország esetleg holnapi, vagy holnaputáni –vezetőjétől, hogy a legjobb színészi teljesítményt nyújtsa? Attól tartok, ez édeskevés választói elvárásnak. Ám ameddig csak ez az igény jut el a politikusokhoz tőlünk, addig csupán ez az igény tükröződik a kampánytervekben, a politikusok arculatának formálásában. Nézzük hát bennük önképünket!

#

Lenin nem álmodhatott a hatalom megszerzését és megtartását, az agymosást ilyen komplex módon segítő médiarendszerről.

Évek óta reménytelenül küzdök azért, hogy ne közszogálatinak, hanem pártállami médiának nevezzük az MTV-t, a Duna TV-t, a Magyar Rádiót. Ezek ugyanis híradásaikban, közéleti-politikai műsoraikban, műsorrészeikben kifejezetten a kormányzó párt értékrendjét közvetítik, pozitív közléseiket az orbánista hatalomhoz közvetlenül kötődő személyekhez kapcsolják, ezzel szemben különféle trükkös szerkesztési módszerekkel járatják le az ellenzéki oldal képviselőit. Hozzáteszem: más műsoraikban is benne van ez a törekvés, legfeljebb nehezebben tetten érhető.

Ezekben a médiaterekben általában nem törekszenek kiegyensúlyozottságra, a problémáknak a lehető legtöbb érintett szemszögéből történő feldolgozására, az ellentétes érdekek elemző ütköztetésére. Ex katedra kijelentésekre és bejelentésekre épülnek a tudósítások, leginkább úgy, hogy az utolsó szót az mondja ki, aki a kormánypárti álláspontot képviseli. Az adások – nem csak a hírműsorok – más részét a sikerpropaganda jegyében felturbózott marginális, sőt provinciális témák, valamint a nézők idegeneinek borzolását szolgáló véres, illetve a szemekbe könnyet csalogató történetecskék teszik ki. Ezek aztán kellő mennyiségben adagolva beszűkítik a nézők látóterét, csökkentik tájékozódó képességét, vagyis kiszolgáltatottá teszik őket a manipulációs szándékokkal szemben. Ám ezzel lehet elérni, hogy kedvező feltételek alakuljanak ki az agymosáshoz, de legalábbis nagy tömegek passzivitásba szorításához.

Ennek a pártállami médiának mára sikerült visszafarolnia oda, ahonnan a magyar sajtó a ’70-es évek végére már kiverekedte magát: tökéletesen a lenini elvek jegyében működtetik. Eszerint a média, a lap, a műsor „nemcsak kollektív propagandista és kollektív agitátor, hanem kollektív szervező is”. 1901-ben, amikor Vlagyimir Iljics e szavakat papírra vetette, azt fogalmazta meg, hogy a szociáldemokrata-kommunista pártnak olyan orgánumokra van szükségük, amelyek terjesztik a marxi eszméket, nevelik a tömegeket, építik a pártot, és részt vesznek a szövetségesek toborzásában.

Ha ebben a gondolatmenetben a kollektivizmus igényét és a marxi tanokat a nemzeti együttműködés rendszerére vonatkozó elképzeléssel és az egyházak befolyásának növekedésével helyettesítjük be, meg is érkeztünk 2014 Magyarországába. Jóllehet az orbánista médiarendszer annyiban összetettebb a Lenin által elképzeltnél, hogy egyrészt ez a mostani, a nyomtatott sajtó mellett, a rádiót, a televíziót, sőt az Internet egy részét is uralja. Másrészt hatékonyan egészítik ki – a külföldiek kezén lévők mellett – a Simicska és a Vitézy-féle szórakoztató médiabirodalmak, amelyeknek a pénzforgatás mellett abban van nélkülözhetetlen szerepük, hogy üres, sőt ízlés- és lélekromboló szórakoztatással kössék le a tömegember gondolatait, energiáit. Az igazán nagyra törő Lenin a hatalom megszerzését és megtartását ilyen komplex módon segítő médiarendszerről még nem álmodhatott.

Ehhez képest ennek az alig leplezett manipulációnak szinte összes bírálója minden további nélkül átveszi e médiumok megnevezésére a közszolgálati kifejezést. Így tesz „zero” is, aki két napja a Vastagbőr blogterében jelentette meg cikkét ezzel a címmel: „A közszolgálati Híradó a balos "összefogásról" készült mémekről tudósított”. Arról ír, hogy az MTV előző napi híradójában három percben foglalták össze, milyen mémek készültek az interneten az ellenzék szerencsétlenkedéséről. Miközben a szerző okkal mutat rá, mennyire egyoldalú a Magyar Televízió szerkesztési gyakorlata, maga sem tud megszabadulni a „közszolgálati” kifejezéstől, amit a kormányzó párt kommunikációs gurujai éppen azért találtak ki, hogy a tényleges tartalmukkal ellentétes asszociációkat csempésszenek be a tudatalattiba.

Nem ez az egyetlen szó, amit az orbánista gárda beégetett az agyunkba! Eredeti tartalmukból kiforgatott, vagy sajátos asszociációs hatásokra épülő kifejezések tömegét vetik be annak érdekében, hogy a nyugdíjpénztári vagyon, a földek, a trafikok, a takarékszövetkezetek, az EU-támogatások, az iskolák, a mára sok tekintetben szovjetizált (Értsd szó szerint: tanácsokká alakított!) önkormányzatok után az emberek tudatát, gondolkodását is befolyásuk, ellenőrzésük alá vonják.

Amikor a szómágia immár határozott jeleit érzékeltem, Fidesz-szótár írásába kezdtem, bár restségből hamar felhagytam vele. Néhány szócikket azonban megőrzött abból az időből a számítógépem. Annyit mindenképpen, hogy most érzékeltethessem, mire is utaltam fentebb. A Magyarország újjászervezése kifejezést így magyarázza értelmező szótáram: (1) gazdasági megszorítások (2) ezentúl mások férnek hozzá az állami erőforrásokhoz. A fülkeforradalom szókapcsolat a régi nyelvben az országgyűlési választások, a nemzeti konzultációt a manupiláció kifejezés szinonimájaként tünteti fel gyűjtésem. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem megnevezést a Pártállami Káderképzővel értelmeztem pár éve és úgy véltem, hogy a nyugdíjvédelmi megbízott helyett a nyugdíjállamosítási komisszár inkább kifejezi a tevékenység igazi tartalmát és módját…

Ideillenek a Médianapló jegyzetelőjének Zöldi Lászlónak 2010. december 10-én közreadott sorai is. A média mai folyamatainak módszeres feldolgozásával foglalkozó szakember gyűjteményében a jobboldali sajtó ilyen kifejezésekkel illette az első számú célpontként kezelt Gyurcsány Ferencet: „Dumafranci”, „A KISZ KB Cicerója”, „Az MSZP ripőkje”, „A nemzet sánta kutyája”, „Kelekótya miniszterelnök”, „Az eszelős kormányfő”, „A kormány mozgászavaros vezetője”, „A balkáni Tony Blair”, „Bukott puccsvitéz”, „Rafinált, trágár haramia” „Retekből kivakaródzott ripacs”, „Legújabbkori történelmünk legalávalóbb figurája”.

Persze lehet rötyögni ezeken. Hallván őket, kiélheti kárörvendő hajlamát sok torz lelkű ember. De lassan abba is bele kellene gondolni, milyen további következményekkel jár a közbeszéd formálásában meghatározó szerepet játszó politikai kommunikációs szóhasználat tudatos eldurvítása, és az, hogy a média mindennek gyakorlatilag kritikátlanul teret enged. Talán elég, ha arra utalok, hogy ma már a középrétegekben is sok család küzd azzal, hogy a gyerekek hasonlóan durva kifejezésekkel illetik a szüleiket, a nagyszüleiket, a tanáraikat. Igen sok munkaadó a politikusoktól tapasztalt, a média által közvetített, sőt felnagyított példákat követve viszonyul durván a dolgozókhoz…

Azt mondják erre egyesek: a média csak teszi a dolgát. Csupán szöveghű módon számol be arról, ami például egy sajtótájékoztatón elhangzott! Először is, ez az érv akkor állná meg a helyét, ha azt a sajtótájékoztatót teljes terjedelmében közvetítenék. Minthogy ez szóba nem jöhet, valójában a szerkesztők válogatásának szövegkörnyezetből kiemelt eredményét látjuk és halljuk, ami gyakran köszönő viszonyban sincs a rendezvény egészének hangsúlyaival, üzenetével. Másodszor a média működtetői pontosan tudják, hogy a kommunikációs szakértők éppen azért írnak és adnak normaszegő, a mindenkori tűrésküszöb fölötti kifejezéseket a politikusok szájába, hogy olyan nyelvi botrányt okozzanak, amit a nézettségért, a hallgatottságért, az olvasottságért küzdő szerkesztőségek bizonyosan átvesznek, mivel ezzel nagyobb közönségre tehetnek szert, tehet ez a technika közvetve bizonyosan növeli a politikus ismertségét. Nem feltétlenül népszerűségét, de ismertségét bizonyosan.

Belátom, hogy emiatt nem nagyon van értelme elverni a port a kereskedelmi médiumokon. De nem ez a helyzet a közpénzből finanszírozott televíziókkal és rádiókkal. Nekik akkor is rendelkezésükre áll a pénz, ha éppen csökken a nézettségük. Ha pedig így van, akkor csak egyetlen okot találunk arra, hogy a szerkesztőik miért viselkednek úgy, mintha szórakoztató, ha úgy tetszik bulvár médiumokban tevékenykednének. Arra a következtetésre kell jutnunk, hogy lényegében a kormányzó párt érdekeit szolgáló kommunikációs guruk, a spindoktorok közvetett elvárásainak, netán közvetlen utasításainak tesznek eleget. Nagy teret adnak az ellenzéki politikusokat befeketítő, nyelvi botrányt okozó, a mindenkori tűrésküszöb fölötti kifejezéseknek, a velük kapcsolatos csúsztatásoknak, ezzel szemben előnyös helyzetekben mutatják be, kedvező színben tüntetik fel a kormánypárti vezetőket. Amíg ez nem változik, könyörögve kérek mindenkit: nevezze bárminek – leginkább persze államinak, vagy pártállaminak – a közpénzből fenntartott csatornákat, de közszolgálatinak semmiképp se!

#

Esetenként megalázó próbáknak vettetnek alá a nyájba soha be nem kerültek, vagy az attól elkóboroltak.

Pár órája már leírtam valahol az Internet tengerében az aforizmát: „A politikus az az ember, aki megnézi, hogy merre tartanak a tömegek, s az élükre áll.” Az előbb azonban ismét eszembe jutott a mondat, amikor Facebook-köröm egyik tagja közzétette a Mi canto es oración nevű honlapról Ferenc pápa szavait:

„Gondoljatok bele, hogy egy nem házas asszony bemegy a templomba, s azt kéri, hogy kereszteljék meg a fiát. És az, aki éppen ott tartózkodik, azt válaszolja: nem lehet, mert maga nem házas. Figyeljük meg, hogy az az asszony, akinek volt bátorsága megtartani és megszülni gyermekét, mivel találkozik!

Szerinte elismernék Magyarország jogát ahhoz, hogy a közvetlenül határai mellett élő magyarok az Európai Unión belülre kerüljenek.

A legutóbbi ajánlat alapos áttekintése után úgy döntött a Raiffeisen Bank International, hogy jelenleg, a mostani feltételekkel, inkább nem adja el magyarországi leányvállalatát – áll a Raiffeisen osztrák anyabankjának szerda este kiadott hivatalos közleményében.

A röviddel ezt követően az ATV-ben megszólaló szakértő egy szinte jelentéktelen félmondatban hozzátette: a Raiffeisen nem csak a magyar, hanem az ukrán érdekeltségeit is lebegteti. Hírek szerint szó volt róla, hogy ezektől is szabadulni akart, de egyelőre Ukrajnában is elállt a tervtől.

A forgatókönyv szerint most Gyurcsány nagy ívű, de immár alighanem rövidre fogott röptének lehetünk tanúi.

„Most akkor hazamegyek” – üzent Spanyolországból a Facebook-on Gyurcsány Ferenc. A gyors csomagolás oka: Bajnai Gordon végre úgymond belátta, hogy hátra kell lépnie Mesterházy Attila pártelnök javára, aki amúgy is a megkerülhetetlen szocialisták hivatalos miniszterelnök-jelöltje már jó ideje.

A külföldön feladott távmondat, meg a hazai bejelentés nyomán az ATV esti, A Tét című műsorának jeles szereplői máris bizakodni kezdtek. Gerő András történész egyenesen azt fejtegette, hogy a három párt – az MSZP, az Együtt-PM, a DK – három vezetőjének képességei mennyire kiegészítik egymást. Bár Gyurcsány pocsékul kormányzott, de ahogyan a tömegekre képes hatni, párját ritkítja. A kommunikációs szempontból enyhén szólva is mérsékelt teljesítményt nyújtó Bajnai viszont kormányzóképességét bizonyította. Mesterházynak pedig a pragmatikus mentalitása az értéke. Három ilyen emberrel a három párt együttes kampányából pedig… – tartott hatásszünetet Gerő András, amit én arra használtam ki a tévé előtt, hogy így fejezzem be a mondatát: …még akármi is kijöhet.

Akármi is! Mert ha ez az egész nagyjából egy kampányterv szerint zajlott is, a politikában mindig számítani kell az ellenérdekelt fél váratlan húzására. Következésképp, ma még senki sem tudhatja, hogy az itthon egymást napokon keresztül fárasztó két pártelnököt mivel lepi meg a kipihenten hazaszálló harmadik. Aztán ha ők hárman egymás tenyerébe csapnak is, a hátralévő időszakban roppant fegyelmezett, a kölcsönös érdekeket messzemenően figyelembe vevő, egymás nyilvános ekézésétől mentes választási kampányt kell folyatnia mindhárom párt, mindegyik vezetőjének és tagjának.

Ehhez képest eddig nem az önuralmukról voltak híresek. Nem arról, hogy nem hozták egymást váratlan és kellemetlen helyzetekbe. Márpedig, ha nem tudják fegyelmezni magukat, olyanok lesznek, mint valami háromfejű madár, amelynek mindegyik feje más irányba mozdítaná azt a szerencsétlen egy testet. És még akkor is kérdés, hogy a sasét formázzák-e azok a fejek, vagy csak egy vergődő verébét.

UTÓIRAT: Az elmúlt, nagyjából 30 óra megerősítette bennem az előző, Talán mégsem hülye az ellenzék bejegyzésemben írtakat. Az ellenzéki oldal hónapok óta tartó vitáinak egyre növekvő szerepe volt és lehet továbbra is, a választók mozgósításában. Ennek eddigi eredménye, hogy az esetenként már kifejezetten dühödt szavazótábor sok tagja azt gondolhatja az MSZP és az Együtt-PM mai egyezségéről: nem volt hiába a morgása, a tiltakozása; sikerült rászorítani a vonakodó politikusokat az együttműködésre. Szerintem a forgatókönyvben most az az előre megírt jelenet következik, amelyben a Spanyolból megérkező Gyurcsány nagy ívű, de immár rövidre fogott röpte fogja tovább spanolni a nagyérdemű idegeit.

#

A baloldal széthúzása rázhatja fel az apatikus tömegeket

Ünnepel a kormány politikai ellenzékének rajongótábora. Lám, nem volt hiába a zajongás! Végül kikényszerítettük eszement kedvenceinkből az összefogást! Nagyjából három hónappal a választások előtt csak felhagynak az eddigi gyerekeskedéssel, és újból leülnek egymással tárgyalni, hogy együtt győzhessék le a gonoszt. Most minden klubrádiós betelefonáló, minden kisebb-nagyobb utcai demonstráció széthúzásellenes protestálója úgy

érezheti, neki magának személyesen is része van abban, hogy véget ért a különállás önpusztító korszaka.

Hogy tényleg véget ért volna? Hogy még mindig eltérő a szóhasználat, ergo eltérő a megközelítés az együttműködés lehetséges módjaival kapcsolatban? Hogy Bajnai az MSZP-Együtt PM megállapodás kibővítéséről, Mesterházy viszont az újraírásáról beszél? Hogy Bajnainak a lehető legszorosabb együttműködésre, akár közös listára vonatkozó kijelentése ugyanazt jelenti-e, mint Mesterházy három lehetőséget felvázoló latolgatása?

A válaszokat egy-két héten belül ígérik a baloldali politikusok. Még mindig csak egy-két héten belül, miközben maguk is mondják, hogy vészesen fogy az idő. Következésképp, anélkül, hogy le akarnám hűteni a kedélyeket, a hosszú karácsonyi-újév környéki időszak háttértárgyalásai továbbra is taktikázgatással teltek el. Ráadásul e sorok írásának pillanatában még nem hallhattuk, miként vélekedik az ő semlegesítésére vonatkozó célozgatásokról a máskor oly hangos Gyurcsány Ferenc, az ellenzéki oldal fekete lova…

Ergo, a találgatások kora még mindig nem ért véget. Íme a lehetséges magyarázatok közül kettő. Összeesküvés elméleteket gyártó, noha általában vátesznek bizonyuló ismerősöm szerint ezeket azért fizetik, hogy veszítsenek. Én viszont arra is hajlok, hogy zseniális politikai marketingakcióval állunk szemben.

Ismerősöm tehát azt dünnyögi: ezek még mindig vesztésre játszanak. Szerinte a várható kelet-európai fejlemények miatt a nagyhatalmak egy stabil Magyarországban érdekeltek, s ennek garanciáját Orbánban látják. Azért pénzelnek egy ideje annyi ellenzéki csoportosulást – mondja az emberem –, nehogy veszélybe kerüljön a kiszámíthatóság abban az országban, ahol egy esetleges ellenzéki győzelem esetén – amint azt 2006 már megmutatta – komoly zavargások törhetnének ki. Szóval, értsem meg végre: a feladat most az, nehogy győzzön az ellenzék! Ehhez képest a fiúk eddig igen jól teljesítettek. Ugyanezt várják tőlük a jövőben is – zárja le a maga részéről a témát.

Magam viszont kész vagyok azt feltételezni, hogy a kampányguruk felmérték: az ellenzék meglehetősen apatikus szavazóit az összefogás utolsó pillanatig való késleltetésével lehet  kimozdítani a közönyből. Ha ugyanis rendben mennek a dolgok, azt a népséget, amely a Kossuth-nóta szerint is arra vár, hogy kétszer szóljanak neki, csak akkor lehet rávenni a szavazásra, ha feldühítik. Az indulatkeltést – akár tudatos volt, vagy sem, végtére édes mindegy – érzékelhetően jól szolgálta, hogy hónapok óta egymás ellen áskálódnak az orbánisták leváltására fenekedők. Nem csak személyi villongásokba fullasztottak minden megbeszélést, nem csak egymás bírálatába futtattak ki minden televíziós és rádióinterjút, de még azt is hagyták, hogy gombamód nőjenek ki a budapesti belvárosi flaszterről a nevesincs pártocskák, az antipatikusabbnál antipatikusabb politikuspalánták.

Annyit mindenképpen lássunk be, hogy a Klubrádió és az ATV – az ellenzéki politikusoknak ez a két stabil terepe – az elmúlt hónapokban már-már érthetetlenül nagy teret szentelt az összefogás hiányának. A két csatorna egymással és a Népszavával átfedésben dolgozó, meghatározó műsorvezetői – a közönségükből igen erős ellenérzéseket kiváltva – kifejezetten élezték az ellentéteket, következetes céltudatossággal tartották napirenden azokat a témákat, amelyekkel azt lehetett hangsúlyozni, mekkora a békétlenség a baloldalinak nevezett politikusok között. Minthogy hosszú pályám alatt elméletben és gyakorlatban is foglalkoztam országos politikai és nagyvállalati kommunikációval, mindez bennem kifejezetten erősíti azt a meggyőződést, hogy megfontoltan összeállított terv végrehajtásáról van szó, amely nem csak azt eredményezheti, hogy aktivizálja a tömegeket, de a jelölteknek a legutolsó utáni pillanatban való megnevezésével azt is gátolja, hogy a választásokon induló helyi és országos ellenzékiek karaktergyilkosság áldozatai legyenek.

Ha így van, akkor kétségtelen, hogy vabankra játszik az ellenzék. De talán nincs is más lehetősége: mindent egy lapra kell feltennie. Egy biztos, akár legyőzik az orbánista csoportosulást, akár nem, talán soha nem fogjuk megtudni, mi is állt azoknak az első látásra ésszerűtlen eseményeknek a hátterében, amelyek eddig olyannyira zavarba hozták, s fokozatosan indulatossá tették a magyar társadalom elmúlt négy évének veszteseit. Ám akármi is áll a háttérben, azért lássuk be, magyarázatnak egy kicsit kevés, hogy ezek ennyire hülyék lennének.

#

Töredékek a megszállási emlékmű lehetséges avatóbeszédéhez

Pártunk és kormányunk ismét bedobott valamit, amivel újból sikerült meglepnie az ő népét. Az év utolsó napján közzétették azt a kormányhatározatot, amely szerint Magyarország német megszállásának hetvenedik évfordulójára emlékművet állítanak fel Budapesten. 2014. március 19-én tehát újabb nyomatékot adnak az alaptörvény ama kitételének, amely szerint „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaállítását 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.”

Ne mélázzunk most azon, hogy ezzel egy tollvonással eltöröltetett talán az I. és bizonyosan a II. magyar köztársaság. Koncentráljunk csupán arra, hogy a 2010-től berendezkedett új hatalom mit üzenhet ezzel a sebtében felhúzandó emlékművel. Minthogy erre vonatkozóan nem hangzottak el mérvadó kijelentések, azonnal találgatásokba kezdtek az internetes fórumokon, nemkülönben a hagyományos médiumokban, no meg a baráti társaságokban. A vélemények az alábbi nézőpontok körül keringenek:

1.) Nem a megszállásnak, hanem az antifasiszta ellenállásnak kellene emlékművet állítani, bármennyire is korlátozott volt az! – kiabálják az egyik oldalon.

2.) Van, aki arra tippel, hogy az avatással az Oroszországhoz való egyre intenzívebb közeledés jegyében tett gesztusként akarják tudatosítani az eddig orosz ellenességre hangolt közvéleményben, hogy nem csak a Szovjet Hadsereg rombolt Magyarországon. Mindenekelőtt Hitler hadserege segítette hatalomra a nyilasokat. Először a náci hadsereg rabolta ki az országot a nagy gyárak gépeinek, vágóállatok százezreinek Nyugatra szállításával, a zalai kőolajtermelésnek a német érdekek alá rendelésével. E narratíva szerint az avató beszédben esetleg hangsúlyt lehetne adni annak is, hogy a németek voltak azok, akik előbb a Tiszánál, majd Budapestnél, aztán a Dunántúlon – épp a német hadsereg számára létfontosságú zalai kőolajmező termelésének fenntartása érdekében – minden képzeletet felülmúló pusztításnak tették ki az országot és lakosságát. (Megjegyzem, talán ez a gondolatmenet jelent meg Orbán Viktornak abban a 2013. május 17-ei, az 1944-es náci megszállásra utaló, Angela Merkellel replikázó kijelentésében, hogy a németek úgymond már küldtek lovasságot Magyarországra, tankok formájában.)

3.) Arról van szó, hogy a nyugati befolyás ellen harcot hirdetett Orbán-kormány végre rámutathat arra, hogy elsősorban amerikai és angol repülőgépek bombázták Magyarország városait, vasúti csomópontjait, hídjait, oltották ki tízezrek életét a német megszállást követően, de még az előtt, hogy megkezdődtek volna harcok az ország területén. Orbán Viktor tehát – ha ő fogja avatni az emlékművet –, rámutathat az angolszászok Janus-arcúságára, amit ma sem árt észben tartani – adnak esélyt ennek az érvnek is egyes találgatók.

4.) A Horthy-korszak kultuszát építgető orbáni hatalom azt akarja értésre adni ezzel az emlékművel, hogy az akkori Magyarország nem tehet a megszállók irányításával elhurcolt 450 ezernyi magyar zsidó állampolgár megsemmisítéséről – feltételezi egy másik csoport. E beállítás szerint a Horthy-rendszer zsidósághoz való viszonyát nem annyira az 1920-tól sorozatban elfogadott zsidóellenes jogszabályok, vagy az 1941-ben Kamenyec-Podolszkijban meggyilkolt csaknem 24 ezer, felerészben Magyarországról deportált zsidó fémjelzi, hanem például a lengyel menekültek 1938-as mentése. Ez – amint azt az Orbán Viktorhoz közelállónak tartott Bayer Zsolt már meglebegtette tavaly november 8-án a Horthy-szobor Szabadság téri templomi mozgatásához kapcsolódó nyílt levelében – alapvetően (?) zsidómentés volt. E nézőpont szerint a hatalmi körök tényleges akarata fejeződött ki abban is, hogy Horthy Miklós 1944. július 7-én leállíttatta a budapesti zsidóság deportálását. (Meg kell jegyeznünk, hogy ez az érvelés részben cáfolja azt az állítást, amely szerint ebben az időszakban csupán a németek akarata érvényesülhetett Magyarországon.)

Mindez azonban csupán feltételezés. Fentebb legföljebb töredékekkel szolgálhattuk a megszállási emlékmű lehetséges avatóbeszédének megszövegezését. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a korábbiak helyett új értelmezést kap 20. századi történelmünk. Gyanítom persze, hogy ez ugyanúgy elfogult lesz, mint az eddigiek. Szinte törvényszerű ez egy sokszorosan kiszolgáltatott országban, egy olyan hatalom alatt, amely az élet minden területét, tehát a gondolkodásunkat is befolyásolni akarja. Lesz hát feladatuk az immár központosított iskoláknak, a mostantól állami megrendelésre dolgozó tankönyvíróknak, meg az új társadalom- és történettudományi intézeteknek. Ha nem is hamarabb, de 2014. március 19-én bizonyosan megtudjuk majd, hogy mihez tartsuk magunkat. A sors fintora, hogy ezt azon a téren vésik majd kőbe és az eszünkbe, ahol a Habsburgok alatt kaszárnya és börtön működött, amelyben több reformkori személyiség raboskodott, s ahol Batthyány Lajos miniszterelnököt is kivégezték. Itt, a trianoni döntésre emlékeztető szoborcsoport helyén, állították fel 1946-ban a szovjet hősi emlékművet, most pedig ide tervezik a német megszállás emlékművét is. A helyet egyébként Szabadság térnek hívják.

#

Sokan nem érzékelik, hogy utolsó értékük ellen indul támadás

Azt írja nekem SZF az interneten, hogy cenzust kellene bevezetni az általános és titkos választójog helyett. Fő érve, hogy én sem hihetem azt, hogy például a szavazatom – aki szerinte járatosabb vagyok a közügyekben – egyenértékű lenne egy nyolc általánost végzett személyével, vagy akárcsak az övével. Nem csak tőle hallottam ezt az érvelést az utóbbi hónapokban. Csakhogy elég egy téglát kihúzni a választójog építményéből, azt a hatalomra éhesek mohósága miatt törvényszerűen követi majd egy másik,

egy harmadik, aztán egy sokadik. Amíg azonban mindenki szavazhat, addig nem lehet előállni újabb és újabb ötletekkel annak érdekében, hogy miért is kellene szűkíteni a választók körét. Addig még mindig van esély arra, hogy az egy maroknyi csoport, esetleg az egyetlen személy diktatúrája felé tendáló uralomnak gátat lehet szabni.

Ebben az összefüggésben elég baj már az is, amit a levélben való szavazás lehetőségével művel a Fidesz-mamelukokból álló parlament. Csak a határon túl élő kettős állampolgároknak teszik lehetővé az ily módon történő voksolást, viszont megnehezítik azok szavazati jogának gyakorlását, akiknek bár Magyarországon van az állandó lakóhelyük, de külföldön kényszerültek munkavállalásra. Nyilvánvalóan azt feltételezik, hogy az erdélyiek, a délvidékiek, meg a többiek zöme őket támogatja, ellenben a külföldön dolgozók nem a most kormányzók neve mellé húzzák be az X-et. Tisztességtelen hatalmi játszma ez, amit a határon túliak és az itthoniak egymás elleni kijátszására építenek.

Van azonban ennek a dolognak egy távlatosabb vonatkozása is. A vagyoni, vagy a műveltségi választójogi cenzus bevezetését szorgalmazók – akár tudatában vannak ennek, akár nem – valójában azokat erősítik, akik a társadalom nehéz körülmények között élő rétegeitől akarják elvenni a feljebb kapaszkodás lehetőségét. Ezzel a mainál is nehezebbé válna az eltérő szociális helyzetben lévő csoportok közötti átjárás, vagyis az, hogy a született tehetségek kibontakoztathassák képességeiket, miközben emiatt már ma is felmérhetetlenek a veszteségeink.

E felfogás terjedésében külön nyugtalanító, hogy mintha a magyarországi családok emlékezetéből kilúgozódtak volna a múlt tényei. Például az, hogy a 19. század végétől az ellenük kivezényelt rendőrökkel, sőt a katonasággal való véres összecsapásokat is vállalták azok, akik Budapesten és vidéken tüntetéseket szerveztek a választójogért. Mintha a többség tudatából teljesen kihullott volna, hogy még hét évtizede is elsősorban a vagyoni cenzus érvényesítésével szorították le a választásra jogosultak számát, nehogy a nincstelenek őket képviselő politikai erőket juttassanak a parlamentbe, a helyi képviselő testületekbe.

1926-ban az összlakosság mindössze 27 százalékának volt joga ahhoz, hogy országos és helyi képviselőket válasszon. Ugyanakkor ez az arány Németországban 64, Angliában 63, Ausztriában 62, Írországban 59, Svédországban 58, Dániában 50, Finnországban és Hollandiában 49 százalékos volt. Ezzel Magyarország a délkelet-európai országok szintjén rekedt meg. (Igaz, a nálunk gazdaságilag messze fejlettebb Svájcban és Franciaországban is hasonló volt a helyzet.)

Magyarországon, a megelőző évszázados küzdelemben csak 1945 hozott fordulatot. Ekkor emelték a választójogosultak arányát 60 százalék fölé. Többek között bekerültek ebbe a körbe az ország lakosságának többségét kitevő parasztok, akiknek nagy hányada 1-5 hold közötti törpebirtokon kínlódott, fele részük teljesen földnélküli zsellérként nyomorgott. Tessék már egyszer belenézni a népi íróknak a Horthy-rendszer viszonyairól írt szociográfiáiba, költeményeibe, regényeibe, vagy legalább Illyés Gyula: Puszták népébe!

Az addigi kisebb horderejű próbálkozások, az egyházi és a világi latifundiumokat valójában érintetlenül hagyó látszatintézkedések után, 50-100 éves késéssel osztották szét a nincstelenek között a közép- és nagybirtokokat. Tény, hogy ennek során rengeteg sérelem keletkezett. A hamarosan kialakuló diktatúra pedig még azokat is sanyargatta, akikre eredetileg támaszkodni akart. De történt, ami történt, a hatvanas évek második felétől az emberek többsége nagyjából eltemette magában a korábbi sérelmeket. Például azért, mert az 50-es években kuláklistára kerültek fiaiból agrármérnökök, téeszelnökök lettek, vagy azért, mert a téesztagok idővel ugyanúgy nyugdíjat és orvosi ellátást kaptak, mint a munkások. A munkások pedig – akiknek többsége a termőföld eltartó képességéhez mérten óriási paraszttömegből került ki – lassan korszerű lakásokhoz, kiszámítható keresethez stb. jutottak a városokban, jóllehet a szülőföldtől való kényszerű elválás sokak számára igen keserves volt.

Én magam, már csak azért sem kisebbíthetem az érintettek fájdalmát, mert apai nagyapám maga is agyvérzésben halt meg, amikor arra kényszerítették, hogy végre 1961-ben bevigye néhány hold földjét a téeszbe. Ám annyi évtized után illő lenne már az eseményeket történelmi, netán nemzetközi távlatból szemlélni! Például arra is gondolni, hogyan ment végbe a parasztoknak a földtől való megfosztása, mondjuk, a 18-19. századi Angliában…

Sok egyéb személyes tapasztalatom mellett egy, a nyolcvanas évek közepén forgatott filmemből is tudom, hogy a Kádár-rendszer virágkorában a társadalom döntő része lényegében elégedett volt azzal, ahova akkorra jutott.Akiben a tehetség szorgalommal párosult, biztos lehetett abban, hogy egyetemre, vagy főiskolára jut. Mindenki előtt nyitva álltak a szakközépiskolák, a technikumok a gimnáziumok. De akár szakképzettség nélkül is munkához juthatott, aki vállalta a fizikai nehézségeket. A társadalom döntő többségének létbiztonsága volt, életutat lehetett tervezni, lakást vásárolni, házat, esetleg nyaralót építeni, ezeket berendezni, kocsit venni, olykor külföldre menni, megfizethető áron ruházkodni, élelmiszerhez jutni,  a 70-es évek második felétől kicsiben bár, de vállalkozni, vagyis vagyont gyűjteni.

A rendszerváltozás utáni tömeges csalódottság éppen abból fakadt, s erősödik mindmáig, hogy 1990 táján mindenki azt gondolta: minden úgy marad, ahogyan addig volt, csak még tehetősebbek leszünk. Ehhez képest a társadalom többségének azt kellett tapasztalnia, hogy a közösen felhalmozott vagyont elprivatizálták, sőt manapság tovább magánosítják a tűzhöz közel ülők, miközben a népesség egy részét mélyszegénységbe taszítják, illetve olyan viszonyokat alakítanak ki, hogy a társadalom nagy része az egyik hónapról másikra való élés miatti kiszolgáltatottságában ne merje felemelni fejét, s hangját. És akkor most még arra is rá akarják beszélni egy részüket, hogy utolsó értékük, választójoguk elvételét is birkamód tűrjék, ahogyan immár huszonnégy éven át minden gazemberséget eltűrtek, amit velük tettek.

#

Mintha kezdenék kitörölni a nemzet emlékezetéből e neveket, hogy helyüket másod, sőt harmad vonalbelieknek adják át.

Széchenyi István, Petőfi Sándor, Eötvös József, Ady Endre, József Attila, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Bibó István, Tamási Áron, Németh László, Illyés Gyula és még hány olyan név, amelynek viselője a magyar progresszióval kapcsolódott össze. Még akkor is, ha olykor, átmenetileg, ők sem voltak mentek hibás helyzetértékelésektől. Ezen a tájon nem könnyű a hirtelen változó viszonyok közötti eligazodás! Ám, ha életművük egészét vizsgáljuk, méltán tartjuk számon a maradandó értékek között gondolataikat, tetteiket. Azok között, amelyeket vezérfonalnak lehetne tekinteni most és az előttünk lévő századokban. Ehhez képest lassan mindannyian eltűnnek hétköznapjaink horizontjáról, s már ünnepnapokon is egyre kevésbé hivatkoznak rájuk a szónokok.

Mintha egy központi akarat működne ebben is. Mintha kezdenék kitörölni a nemzet emlékezetéből e neveket, hogy helyüket másod, sőt harmad vonalbelieknek adják át. Olyanoknak, akiknek szellemiségét a feudális múltba nézés, a sértett nemzeti önérzet, a kirekesztő magatartás, a határokon belüli és kívüli ellenségképzés rögeszméje hatotta át. Olyanoknak, akik a beléjük táplált gondolkodásmód fogságában, tájékozatlanságuk, vagy csupán egyéni ambícióik miatt a múltban akarva-akaratlanul részesei lettek a magyarság megosztásának, a néplélekben a progresszióval szembeni ellenérzések felkorbácsolásának, s az erre építő politikai erők pünkösdi királyságának, az ország zsákutcákba, sőt katasztrófákba sodrásának.

Legyetek hát óvatosak, amikor azt tapasztaljátok, hogy igazi nagyjaink helyett Tormay Cécil, Wass Albert, Nyírő József, főként a késői Szabó Dezső és a még náluk is retrográdabbak műveiből vett, első hallásra tetszetősnek látszó idézetekkel traktálnak benneteket! Nem azt mondom, hogy ne akarjátok megismerni őket. Nem azt mondom, hogy ne olvassátok műveiket! Csupán azt ajánlom, mindig legyetek készen mérlegelni mindazt, amit olvastok tőlük! Mi több, tegyétek ezt azokkal is, akikre ténylegesen is érdemes hivatkozni. A nyitottság, a másfajta értékek tisztelete, a mások iránti megértés, a mások helyzetébe való beleérzés legyen annak a mérlegnek az egyik a serpenyőjében, amelynek másik tányérjába a műveket és a tetteket helyezitek, mielőtt életetek és gyerekeitek életének vezérfonalait kiválasztjátok!

Álljon itt ehhez intelemként Ady Endre épp száz évvel ezelőtt, a Nyugat év végi számában közzétett gondolata: „a magyar elmaradt saját szükségletei mögött, s ki kell bontakoznia múltjából, hogy utolérje jövőjét.” Száz éve volt, hogy először kinyomtatták ezt a sort, de semmit nem veszített érvényességéből.

#