Lenin nem álmodhatott a hatalom megszerzését és megtartását, az agymosást ilyen komplex módon segítő médiarendszerről.

Évek óta reménytelenül küzdök azért, hogy ne közszogálatinak, hanem pártállami médiának nevezzük az MTV-t, a Duna TV-t, a Magyar Rádiót. Ezek ugyanis híradásaikban, közéleti-politikai műsoraikban, műsorrészeikben kifejezetten a kormányzó párt értékrendjét közvetítik, pozitív közléseiket az orbánista hatalomhoz közvetlenül kötődő személyekhez kapcsolják, ezzel szemben különféle trükkös szerkesztési módszerekkel járatják le az ellenzéki oldal képviselőit. Hozzáteszem: más műsoraikban is benne van ez a törekvés, legfeljebb nehezebben tetten érhető.

Ezekben a médiaterekben általában nem törekszenek kiegyensúlyozottságra, a problémáknak a lehető legtöbb érintett szemszögéből történő feldolgozására, az ellentétes érdekek elemző ütköztetésére. Ex katedra kijelentésekre és bejelentésekre épülnek a tudósítások, leginkább úgy, hogy az utolsó szót az mondja ki, aki a kormánypárti álláspontot képviseli. Az adások – nem csak a hírműsorok – más részét a sikerpropaganda jegyében felturbózott marginális, sőt provinciális témák, valamint a nézők idegeneinek borzolását szolgáló véres, illetve a szemekbe könnyet csalogató történetecskék teszik ki. Ezek aztán kellő mennyiségben adagolva beszűkítik a nézők látóterét, csökkentik tájékozódó képességét, vagyis kiszolgáltatottá teszik őket a manipulációs szándékokkal szemben. Ám ezzel lehet elérni, hogy kedvező feltételek alakuljanak ki az agymosáshoz, de legalábbis nagy tömegek passzivitásba szorításához.

Ennek a pártállami médiának mára sikerült visszafarolnia oda, ahonnan a magyar sajtó a ’70-es évek végére már kiverekedte magát: tökéletesen a lenini elvek jegyében működtetik. Eszerint a média, a lap, a műsor „nemcsak kollektív propagandista és kollektív agitátor, hanem kollektív szervező is”. 1901-ben, amikor Vlagyimir Iljics e szavakat papírra vetette, azt fogalmazta meg, hogy a szociáldemokrata-kommunista pártnak olyan orgánumokra van szükségük, amelyek terjesztik a marxi eszméket, nevelik a tömegeket, építik a pártot, és részt vesznek a szövetségesek toborzásában.

Ha ebben a gondolatmenetben a kollektivizmus igényét és a marxi tanokat a nemzeti együttműködés rendszerére vonatkozó elképzeléssel és az egyházak befolyásának növekedésével helyettesítjük be, meg is érkeztünk 2014 Magyarországába. Jóllehet az orbánista médiarendszer annyiban összetettebb a Lenin által elképzeltnél, hogy egyrészt ez a mostani, a nyomtatott sajtó mellett, a rádiót, a televíziót, sőt az Internet egy részét is uralja. Másrészt hatékonyan egészítik ki – a külföldiek kezén lévők mellett – a Simicska és a Vitézy-féle szórakoztató médiabirodalmak, amelyeknek a pénzforgatás mellett abban van nélkülözhetetlen szerepük, hogy üres, sőt ízlés- és lélekromboló szórakoztatással kössék le a tömegember gondolatait, energiáit. Az igazán nagyra törő Lenin a hatalom megszerzését és megtartását ilyen komplex módon segítő médiarendszerről még nem álmodhatott.

Ehhez képest ennek az alig leplezett manipulációnak szinte összes bírálója minden további nélkül átveszi e médiumok megnevezésére a közszolgálati kifejezést. Így tesz „zero” is, aki két napja a Vastagbőr blogterében jelentette meg cikkét ezzel a címmel: „A közszolgálati Híradó a balos "összefogásról" készült mémekről tudósított”. Arról ír, hogy az MTV előző napi híradójában három percben foglalták össze, milyen mémek készültek az interneten az ellenzék szerencsétlenkedéséről. Miközben a szerző okkal mutat rá, mennyire egyoldalú a Magyar Televízió szerkesztési gyakorlata, maga sem tud megszabadulni a „közszolgálati” kifejezéstől, amit a kormányzó párt kommunikációs gurujai éppen azért találtak ki, hogy a tényleges tartalmukkal ellentétes asszociációkat csempésszenek be a tudatalattiba.

Nem ez az egyetlen szó, amit az orbánista gárda beégetett az agyunkba! Eredeti tartalmukból kiforgatott, vagy sajátos asszociációs hatásokra épülő kifejezések tömegét vetik be annak érdekében, hogy a nyugdíjpénztári vagyon, a földek, a trafikok, a takarékszövetkezetek, az EU-támogatások, az iskolák, a mára sok tekintetben szovjetizált (Értsd szó szerint: tanácsokká alakított!) önkormányzatok után az emberek tudatát, gondolkodását is befolyásuk, ellenőrzésük alá vonják.

Amikor a szómágia immár határozott jeleit érzékeltem, Fidesz-szótár írásába kezdtem, bár restségből hamar felhagytam vele. Néhány szócikket azonban megőrzött abból az időből a számítógépem. Annyit mindenképpen, hogy most érzékeltethessem, mire is utaltam fentebb. A Magyarország újjászervezése kifejezést így magyarázza értelmező szótáram: (1) gazdasági megszorítások (2) ezentúl mások férnek hozzá az állami erőforrásokhoz. A fülkeforradalom szókapcsolat a régi nyelvben az országgyűlési választások, a nemzeti konzultációt a manupiláció kifejezés szinonimájaként tünteti fel gyűjtésem. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem megnevezést a Pártállami Káderképzővel értelmeztem pár éve és úgy véltem, hogy a nyugdíjvédelmi megbízott helyett a nyugdíjállamosítási komisszár inkább kifejezi a tevékenység igazi tartalmát és módját…

Ideillenek a Médianapló jegyzetelőjének Zöldi Lászlónak 2010. december 10-én közreadott sorai is. A média mai folyamatainak módszeres feldolgozásával foglalkozó szakember gyűjteményében a jobboldali sajtó ilyen kifejezésekkel illette az első számú célpontként kezelt Gyurcsány Ferencet: „Dumafranci”, „A KISZ KB Cicerója”, „Az MSZP ripőkje”, „A nemzet sánta kutyája”, „Kelekótya miniszterelnök”, „Az eszelős kormányfő”, „A kormány mozgászavaros vezetője”, „A balkáni Tony Blair”, „Bukott puccsvitéz”, „Rafinált, trágár haramia” „Retekből kivakaródzott ripacs”, „Legújabbkori történelmünk legalávalóbb figurája”.

Persze lehet rötyögni ezeken. Hallván őket, kiélheti kárörvendő hajlamát sok torz lelkű ember. De lassan abba is bele kellene gondolni, milyen további következményekkel jár a közbeszéd formálásában meghatározó szerepet játszó politikai kommunikációs szóhasználat tudatos eldurvítása, és az, hogy a média mindennek gyakorlatilag kritikátlanul teret enged. Talán elég, ha arra utalok, hogy ma már a középrétegekben is sok család küzd azzal, hogy a gyerekek hasonlóan durva kifejezésekkel illetik a szüleiket, a nagyszüleiket, a tanáraikat. Igen sok munkaadó a politikusoktól tapasztalt, a média által közvetített, sőt felnagyított példákat követve viszonyul durván a dolgozókhoz…

Azt mondják erre egyesek: a média csak teszi a dolgát. Csupán szöveghű módon számol be arról, ami például egy sajtótájékoztatón elhangzott! Először is, ez az érv akkor állná meg a helyét, ha azt a sajtótájékoztatót teljes terjedelmében közvetítenék. Minthogy ez szóba nem jöhet, valójában a szerkesztők válogatásának szövegkörnyezetből kiemelt eredményét látjuk és halljuk, ami gyakran köszönő viszonyban sincs a rendezvény egészének hangsúlyaival, üzenetével. Másodszor a média működtetői pontosan tudják, hogy a kommunikációs szakértők éppen azért írnak és adnak normaszegő, a mindenkori tűrésküszöb fölötti kifejezéseket a politikusok szájába, hogy olyan nyelvi botrányt okozzanak, amit a nézettségért, a hallgatottságért, az olvasottságért küzdő szerkesztőségek bizonyosan átvesznek, mivel ezzel nagyobb közönségre tehetnek szert, tehet ez a technika közvetve bizonyosan növeli a politikus ismertségét. Nem feltétlenül népszerűségét, de ismertségét bizonyosan.

Belátom, hogy emiatt nem nagyon van értelme elverni a port a kereskedelmi médiumokon. De nem ez a helyzet a közpénzből finanszírozott televíziókkal és rádiókkal. Nekik akkor is rendelkezésükre áll a pénz, ha éppen csökken a nézettségük. Ha pedig így van, akkor csak egyetlen okot találunk arra, hogy a szerkesztőik miért viselkednek úgy, mintha szórakoztató, ha úgy tetszik bulvár médiumokban tevékenykednének. Arra a következtetésre kell jutnunk, hogy lényegében a kormányzó párt érdekeit szolgáló kommunikációs guruk, a spindoktorok közvetett elvárásainak, netán közvetlen utasításainak tesznek eleget. Nagy teret adnak az ellenzéki politikusokat befeketítő, nyelvi botrányt okozó, a mindenkori tűrésküszöb fölötti kifejezéseknek, a velük kapcsolatos csúsztatásoknak, ezzel szemben előnyös helyzetekben mutatják be, kedvező színben tüntetik fel a kormánypárti vezetőket. Amíg ez nem változik, könyörögve kérek mindenkit: nevezze bárminek – leginkább persze államinak, vagy pártállaminak – a közpénzből fenntartott csatornákat, de közszolgálatinak semmiképp se!

#