A közemberek elsősorban kiszámítható viszonyok között akarnak élni, s elvárják, hogy szociális nehézségeik közepette intézmények siessenek segítségükre. 

Kívülről eldönthetetlen, hogy az orosz-magyar atomerőmű-szerződés hasznos, vagy káros lesz-e Magyarországnak. Amit viszont tudunk: egy szűk csoport - bár máris ezerrel folyik a nyugtatgatás - vélhetően az állam törvényeit és az Európai Unióval kötött szerződés előírásait megsértve, minden jel szerint lényegében titokban hozta tető alá a megállapodást, amelynek végrehajtásában a Simicska-körből a Roszatomhoz átigazolt magyar szakember kulcsszereplő lehet. Ez az, ami miatt talán az Orbán-hívők előtt is nyilvánvaló már, hogy hibás volt az a tegnapig melengetett feltételezésük, amely szerint a Fidesz olyan értékalapú politizálást folytat, amelynek eredménye valamifajta mindannyiunk számára jót hozó haladás, az európainak mondott viszonyok itthoni meggyökerezése lesz. Persze aziránt se legyen kétségünk, hogy hatalmas propagandagépezetet indul be hamarosan, hogy meggyőzzék őket: vezéreik most is helyesen cselekedtek.  

Akár sikerül, akár nem ismét elámítani a Fidesz-hívőket, a kétséget már nehéz lesz a lelkekből végképp eltüntetni. A magyar társadalomnak azok a csaknem négy évvel ezelőtti választásokon még többségben lévő rétegei, amelyek túlhatalomhoz segítették a mostani kormányzó pártot, eddig feltétel nélkül bíztak abban, hogy az orbánisták valamifajta ködösen elképzelt, hagyományos nemzeti értékrend jegyében fognak kormányozni. A magyar magyarnak testvére alapon, az emberek iránti empátiával, kímélettel, megértéssel vezetik és virágoztatják fel az országot. Ehelyett hétről hétre, hónapról hónapra bebizonyosodott, hogy az érzelmekre való rájátszás csupán annak elfedésére szolgált, hogy ez a hatalmi csoportosulást minden eddiginél inkább annak rendelje alá a kormányzást, hogy „Kaparj magadnak kurta, amíg kaparhatsz!”

Nem volt ez másként korábban sem, de legalább nem ennyire nyíltan vállalt cinizmussal. Eközben persze a kormányzó ballib pártok hívei szintén illúziókat tápláltak magukban saját vezetőikkel kapcsolatban. Mint tudjuk, e hívek többsége hátat is fordított addig támogatott pártjának, s valószínűleg ugyanez következik be hamarosan a jelenlegi kormányzók oldalán.

Ne fájjon ezért a fejünk! Mindenesetre, ha ez tényleg megtörténik a Fidesszel, akkor – bármily fájdalmas a humán értelmiségnek – végre szembe kell nézni azzal, hogy a párthívők, a vezérfüggők, az értelmiség viszonylag szűk rétegétől eltekintve, a magyar választók döntő hányadát egyre kevésbé lehet megvezetni ideologizálással sem a kormányzók, sem az ellenzék oldalán. Nem azért, mert fenemód tudatosak lennének az emberek, csupán azért, mert többségük saját életkörülményei alakulásán méri le, hogyan viszonyul az éppen hatalmon lévőkhöz. Ígérgetni lehet neki, meg valami apafigurára is vágyik, de alapvetően abból indul ki, hogy mit és mennyiért vásárolhat a boltban, s hogy várhatóan mennyi lesz a pénze ehhez.

Az a furcsa az egészben, hogy alig változott ez a hozzáállás a rendszerváltozás óta. Mindig azok döntötték el a választásokat, akik az életkörülményeiket rontó kormányzó erők ellen szavaztak, így adva esélyt az addigi ellenzéknek. Ám a zsigeri indítékot eddig elfedték az erős érzelmi töltetű választási kampányok. Legutóbb a Fideszé minden addiginál inkább épített az ösztönökre. Mi több az orbánisták a kormányzás hétköznapjai során is folytatták az érzelmi politizálást. Tették ezt soha nem látott vehemenciával és rengeteg állami pénz felhasználásával. Ez a magyarázata annak, hogy időközben akárhány réteget lehetetlenített is el a Fidesz-kormány, támogatottságát viszonylag magas szinten tartotta fenn.

De talán most vége lehet ennek az eszement két évtizednek! A pártok, s a médiában szereplő megmondó emberek talán megértik, hogy vége az illúziókeltés hosszú időszakának.

Mindenekelőtt azzal kell szembenézni, hogy politikai értelemben elveszítette jelentését a jobb- és a baloldal kifejezés. Ahogyan tegnapi jegyzetemben is érintettem: az elmúlt két évtizedben a meghatározó magyarországi pártok vezetői kivétel nélkül a kapitalizmus kedvezményezettjeiként, szálláscsinálóiként tekintettek magukra. Közülük többen – akármelyik oldalon is álltak – nagy vagyonra tettek szert, következésképp a világot a vagyon, a tőkés érdekek alapján látják és láttatják, nem mellesleg ezeknek az érdekeknek a szolgálatában kormányozzák. Ennek megfelelően az, amit a jobb- és baloldal ádáz küzdelmeként tárnak elénk, legföljebb a társadalmi javak újraosztásának küzdelmét takarja. Ennek megfelelően inkább csak éppen kormányzó, illetve ellenzéki hatalmi csoportról lehet beszélni, amelyek hosszabb-rövidebb időközökben váltogatják egymást.

Azzal is szembe kell nézni, hogy a magyar társadalom igen széttöredezett. Nincsenek benne olyan meghatározó rétegek, még kevésbé társadalmi osztályok, amelyeket sorsuk, helyzetük, a helyzetükből következő nézeteik alapján szervezetté lehetne tenni. Bár a közelítő számításaim segítségével készült adatok inkább csak nagyságrendeket fejeznek ki, s bárkitől szívesen veszem az ennél pontosabb, hitelesebb leírásokat, a magyar társadalom nagyjából a következő rétegekből áll:

1. Politikai elit, főpapság, megavállalkozók, nagyvállalkozók; nagybirtokosok, vagyonosok, állami szervezetek, főhatóságok, nagyobb önkormányzatok felsővezetői, akik egy viszonylag zárt körben, a nyilvánosság kizárásával folytatják le vitáikat, küzdelmeiket (2-3%);

2. Középvállalkozók, középbirtokosok, kisvállalkozók, kisbirtokosok, kistermelők, önkormányzatok kisebb fizetésű vezetői, akiknek egzisztenciáját csak részben határozza meg saját szakértelmük, sikeres teljesítményük, mert nagyban függnek az előző csoportba tartozóknak a jogszabályokon, az adóhatósági vizsgálatokon, az állás- és pénzügyi támogatási pályázatok elbírálásán keresztül érvényesülő döntéseitől (9-10%);

3. Fizetésből élő beosztott állami alkalmazottak - közhivatalnokok, pedagógusok, egészségügyben dolgozók stb. - akik egyre szorosabb központi állami kontroll alatt tevékenykednek (kb. 10%)

4. Egyéni vállalkozók (kb. 5%)

5. A versenyszféra bérből élő, egymástól elszigetelt, gyakran nem a vállalatukkal, hanem közvetítő cégekkel szerződésben álló, a képzettség alapján egymástól rendkívül különböző dolgozói, a földbirtokokon foglalkoztatott szakképzettek (kb. 20%);

6. Alkalmi munkások, közmunkások, segélyekből élők, munkanélküliek, akiket nap  kint nap kijátszanak egymás ellen, parírozásra kényszerítenek a velük foglalkozó apparátusok (15%);

7. Gyeden lévők, nyugdíjasok, akik közül különösen az utóbbiak a társadalom rendkívül heterogén, jobbára csak nyugalomra vágyó rétegét alkotják (kb. 38%).

Különösebb magyarázat nem kell ahhoz, hogy ennyiből is belássuk: ma nincs jelentős, egységes munkásbázisa egy szolidaritáselvű baloldali pártnak. Még akkora bázisa sincs, mint amekkora a Horthy-korszak agrár-ipari viszonyai között volt. A mai Magyarországon annyira nincsenek jelen többé-kevésbé azonos érdekekkel jellemezhető munkástömegek, hogy a magyar szociáldemokrata párt a szépkorúakat, a zömmel fővárosi nyugdíjas hölgytömegeket tekinti fő célcsoportjának, s ezeket szórakoztatja évente néhányszor stadionokban tartott zenés show-műsorokkal.

De a szó szoros értelmében vett polgárok is alig vannak köztünk. Ahogyan a polgárok nem voltak meghatározói a Horthy-korszaknak sem. Mert az ebben a kérdésben igazán kompetens Márai Sándor természetesen nem sorolta közéjük a félművelt dzsentrit, a kabarékultúráért, a szirupos filmekért rajongó nyárspolgárokat, kisvállalkozókat, kisboltosokat, csupán azt a 10-15 ezer (!) embert, akik képesek voltak befogadni a magaskultúra értékeit és fenntartásáért áldoztak is.

Ma ugyanitt tartunk! A magyar társadalom nem polgárosult. A köztünk élők elenyésző kisebbsége vágyik tényleges szabadságra, vagyis arra, hogy az állam, az önkormányzatok, az egyházak gyámkodásától mentesen, elsősorban saját erejére támaszkodva teremtse meg az egzisztenciáját, felelősséget vállalva saját tetteikért. Merthogy a termelésben forgatott vagyon mellett ez lenne a polgár jellemzője. Ám a mára mindent átható állami bürokrácia, a politikai pártoktól kiinduló korrupció gyakorlatilag teljesen lehetetlenné tette, hogy az ehhez a rendszerváltáskor még reményteli opcióhoz, vagyis az uram-bátyám világ értékrendjét meghaladó, a polgárosulást tömegesen elősegítő váltáshoz meglegyenek a feltételek. Tény, hogy a folyamat bevégzése az Orbán-kormányhoz köthető, de romboló előzményei – talán kevésbé durván, talán kevésbé mindent átható formában – már érzékelhetők voltak a korábbi kormányok alatt is.

Ne legyenek hát illúzióink, és a pártok se tápláljanak ilyeneket! Az egyetlen értelmes dolog, amit tehetnek, hogy végre a kapitalizmus mai jellegének megfelelően és az ehhez való tényleges viszonyuk alapján viselkednek. Mára értelmezhetetlenné vált az a kijelentés, hogy a társadalmat a hagyományos osztálykategóriák alapján kell megszólítani. A közemberek - éljenek bárhol, éljenek bár bérből és fizetésből, vagy éppen vállalkozásuk jövedelemből - elsősorban kiszámítható viszonyok között akarnak létezni. Elvárják, hogy a rajtuk kívül álló okok - az élőmunkát feleslegessé tevő automatizálás elterjedése, a nemzetközi pénzügyi hatások stb. - miatt egyre inkább törvényszerűen bekövetkező szociális nehézségeik közepette a társadalmi szolidaritás intézményei siessenek segítségükre. Ha a pártok nem ennek alapján cselekszenek az előttünk álló választási kampányban, majd azt követően, bármit írnak is a plakátokra, csak a tömegek csömörét növelik. Márpedig a tömeges meghasonlás oda vezet, hogy a választójogosultak egy része már most sem megy el szavazni. Akik pedig választanak, azok mindennél nagyobb hányada fogja támogatni a szélsőjobbot. Ennek tudatában kezdődjék hát a játszma!

#