Értem én, hogy 2024. február 24-én arról emlékezik meg a világ, hogy Oroszország éppen két éve támadta meg Ukrajnát. Ám miért a hallgatás a Majdan dicsőségesnek mondott forradalmának tizedik évfordulójáról? A háború közepette talán tényleg nem kellene nagy csinnadrattát csapni. De hogy február 23-án miért nem ünnepeltek legalább egy röpke pillanatig azok, akik

Londonban hamarabb született meg az ítélet, mint hogy lezárult volna a vizsgálat.

Ezeknek ott, Londonban elment az eszük! Esetleg a népet nézik teljesen tökkel ütöttnek? Vagy tényleg tudják a tutit, de nem árulhatják el, mert az MI5, a brit titkosszolgálat a gyilkosa? Több ötletem nincs annak a hírnek a magyarázatára, ami most jött velem szembe az Euronews honlapján:

Oroszország Ukrajnára támadásának kétéves fordulójához közeledve egymást érik a 2022. február 24-e óta zajló háborúval foglalkozó elemzések. Ehhez képest a Bekiáltásban már tíz évvel korábban megjelentek azok a híradások, amelyek az összecsapás veszélyére figyelmeztettek. Az Újraközlés-sorozat 1. részében a 2014. november 23-ai, Hadüzenet nélküli háború című összefoglalómat tettem közzé arról, miként lépett az európai érdek helyébe az amerikai azzal, hogy Németország és Franciaország megszegte a Deauville-i egyezséget. A 2 részben, a tavaly decemberi eseményekhez kapcsolódva, a 2018. október 16-ai Egymást szorongatják a patriarchák című cikkemre támaszkodva idéztem fel, hogy a hibridháborúban az egyházi konfliktus előidézése is eszközzé vált Kijev Moszkva ellen fordításához. Ezúttal a 2014. január 27-ei

Bill Clinton eddig nem cáfolta, hogy 2000-ben elhárították Putyin felvetését Oroszország NATO-csatlakozásáról.

Ismét vesztébe rohan Európa. A Napóleon mögött állt tőkéscsoportok – miután a korzikai által vezetett hódítások révén egyesítették a kontinens egy részének erőforrásait – végül, 1812-ben Oroszországra vetettek szemet. Csakhogy, elszámították magukat: a győztes cári birodalom megkerülhetetlen tényezőjévé vált a háború utáni osztozkodásnak, a nagyhatalmi csendőrködésnek. 1919 és 1922 között immár Szovjet-Oroszország verte vissza a nyugati hatalmak fegyveres támadását, s ugyanez történt

A szörnyállamról mondottak súlyát aligha érzékelték a tüntetők, ezért is írok itt a Leviatánról, a fasizálódásról.

Hogy repedés keletkezett az orbáni kormányzási rendszeren, nem kérdés. Ugyanakkor a február 16-ai „Odakint most szörnyek járnak – Kiállás az áldozatokért, a gyerekekért, az egészséges társadalomért” címmel

Orbán példája is azt mutatja: a fontoskodó ötletelésekből nem lesz kormányváltás, hacsak nem kataklizma árán.

A magyar progresszív (neoliberális) értelmiség – jelentsenek ezek a szavak külön-külön vagy együtt bármit! – továbbra is áltatja magát. E körből sokan úgy érzik, rés nyílt – esetleg valamely külső erők rést ütöttek? – a nemzeti együttműködés orbáni rendszerén, mert

Főleg az amerikai médiumok egyszerre próbálják lejáratni az interjút készített Tucker Carlsont és az orosz államfőt.

Tájékoztatás, illetve átértelmezés. Mióta sajtó a sajtó, e két megközelítés közötti határvonalon egyensúlyoz, miközben persze a tisztességes újságíró tudja:

A washingtoni körök a háború elhúzásával akarják megtörni Oroszország ellenálló képességét.

Miután Jens Stolternberg, a NATO főtitkára végre nem kertelt, s január 31-én maga is kimondta, amit a Washingtonhoz kötődők eddig konteónak minősítettek, nehéz lenne továbbra is azzal lesöpörni a Bekiáltásnak az ukrajnai helyzetből levezetett, egy évtizedes álláspontját:

Stoltenberg szerint a NATO olyan üzlet, ami az Egyesült Államok érdekeit szolgálja.

A harmadik telefon után már magam is kíváncsi voltam, mi terjed a magyar médiumokban arról, hogyan fogadták Moszkvában Orbán Viktor visszakozását Ukrajna támogatása ügyében. Ugyanis február 1-jén három orosz tévéműsorban, egy-két rádióadásban is hallottam erről elemzést. Ám ezeket nem az uralta, mint amit a talán legolvasottabb magyarországi internetes portál feltűnő módon közölt olvasóival:

Kimerültek a nyugati jóléti államok külső erőforrásai, s ez határozza meg a mi sorsunkat is.

Eddig tartott. Amiből, természetesen, nem következik, hogy holnaptól vége a fennálló rendnek. A társadalmi–gazdasági válságok évekig, évtizedekig halmozódnak, amíg hirtelen – mintha egy történelmi személyiséggé előlépett, előléptetett egyén idézte volna elő – bekövetkezik a mindent felforgató-átrendező fordulat. Ezzel együtt is észre kellene már venni, hogy