A szankciók immár az európai szólás- és tájékozódási szabadságot is érintik.

Aláírtam életem első petícióját – miként arról beszámoltam a „Biden, a rettenthetetlen Kijevben” című cikkemben, amelynek végén elolvasható a rövid szöveg, s az aláírók hosszú listája. Azért közlöm ezt itt is, mert azzal párhuzamosan, hogy február 25-én, szombaton nyilvánosságra került a „Civilek a békéért!” című felhívás, a Telex internetes újság dermesztő részletet lebegtetett meg az Európa Unió Tanácsának épp elfogadott, tizedik szankciós csomagjával kapcsolatban. Eszerint

A neolibes S. I. alpáriságba átment szurka-piszkája hozzájárult ahhoz, hogy aláírjam életem első békepetícióját.

Végül beszálltam az egyik kommentfolyamba, amikor már a sokadik magasztaló posztot olvastam arról, hogy

A magyar haderőben végrehajtott tisztogatás visszhangja már elült, amikor a hétvégén bedobta Puccini nevét a kormányfő.

Amikor január végén felröppent a hír a Magyar Honvédség főtiszti és tábornoki karának lefejezéséről, az volt az első gondolatom: Orbán Viktor egy ellene irányuló, Washington által szervezendő államcsínytől tart. Hiszen a 2014. február 23-ai ukrajnai puccs hátterét is azzal biztosította az amerikai vezetés, hogy

Kifizetődő lehet, ha egy politikus népiesch kiszólásokkal, fenekedésekkel kelt hangulatot a tömegben.

Taplónak minősítette Orbán Viktort az általam őszintén nagyra becsült társadalomtudós ismerősöm a tegnapi Facebook-bejegyzésében, mert

Kérdés, hova juttat bennünket a szuverenitás minden áron védelmezése?

Pro és kontra sokan nyilvánítanak majd véleményt a miniszterelnök február 18-ai évértékelőjéről. Ki magasztalni fogja, ki szitkozódik majd a lehetséges következményei miatt. Magam viszont ezúttal sem vállalkozom jóslatra, ezért csak annyit mondok:

A fasizálódás újabb jelképeként fogják fel sokan a Zelenszkij elnök által adományozott kitüntető címet.

Ukrajna államfője, Volodimir Zelenszkij február 14-én, a 80/2023. számú rendeletében kitüntető címet adományozott az Ukrán Fegyveres Erők szárazföldi 10. önálló hegyi rohamdandárának. Elnevezése:

Januárban 75 százalékos volt a hadsereg ukrajnai műveleteinek támogatottsága Oroszországban.

Az Orbán Viktorról és Volodimir Zelenszkijről készült fotók tartották izgalomban az internet népi részének kormánypárti és ellenzéki hangadóit, továbbá a mára szinte mindenütt a tisztességes közéleti sajtó helyébe lépett propaganda-szócsöveket az elmúlt napokban. Túlfűtött érzelmekkel kommentálták a február 9-i, brüsszeli, úgymond történelmi kézfogást. Ki a magyar kormányfő rovására, illetve javára, ki az ukrán államfőjére élcelődött, illetve zengedezett. Olykor ugyanannak a képnek alapján, oda-vissza, aszerint, hogy melyikük áll közelebb a szívéhez. A kommentelők fittyet hánytak arra az „apróságra”, hogy

Kelet- és Dél-Európában is sokan utasítják el az Oroszország elleni szankciókat.

Különös Európa-térkép, valójában grafikon, sodródott elém az interneten az Átlátszó internetes újság jóvoltából. Azt jeleníti meg,

A Nyugat valójában önérdekből és ágyúkkal akarta és akarja civilizálni a világ más országait, népeit.

A múlt században egy ilyen előadás társadalmi és médiaesemény lett volna. A szaklapokat nem említve, még a nem operakedvelők sem kerülhették volna ki, hogy a tévéhíradóból, az országosan terjesztett minőségi újságokból, a rádió híreiből, nagy hallgatottságú reggeli műsorából ne értesüljenek arról, hogy

Olykor idéztem tőle gondolatokat, s alighanem ezt szeretné továbbra is.

Az elmúlt két hétben vegyes érzésekkel olvastam a Tamás Gáspár Miklóst (TGM) gyászolók visszaemlékezéseit. Elfogadom, ha valaki úgy rendezi el fájdalmát, hogy a nyilvánosság elé tár egy s mást az elhunythoz fűződő emlékeiből, de magam inkább befelé fordulok ilyenkor. Nem mintha a szó szoros értelmében személyes kapcsolat fűzött volna hozzá, de a szövegei (nyilván hézagos) ismeretében mégiscsak áthatotta ezt a viszonyt valamiféle személyesség, miként annyiak esetében ezen a világon. Mindenesetre TGM halálhírét a lehető legvisszafogottabb módon tettem közzé: