Jereván feladta a Moszkvával való együttműködést, Washington, illetve Párizs viszont cserben hagyta.

A jogilag Azerbajdzsánhoz tartozó, de főleg örmények lakta Hegyi-Karabah ürügyén a szeptember 19-én újból kirobbant, véres összecsapásokhoz kapcsolódva azt a kérdést tette fel valaki az internet egy másik felületén:

a szovjet időkben nem volt ilyen probléma, vajon miért?

Válaszom: a lenini nemzetiségi politikában, s annak Sztálin által is követett gyakorlatában a magyarázat. Hegyi-Karabah az Azerbajdzsáni SZSZK autonóm területe volt 1923-tól. Ugyanígy, más rész-köztársaságokban és körzetekben több, egy tömbben élt népesség szintén autonóm területet alkotott – összesen nyolcat. Saját alkotmányuk, parlamentjük, legfelsőbb bíróságuk volt.

Az autonóm köztársaságok 11 fővel képviseltették magukat a Szovjetunió Nemzetiségi Tanácsának parlamentjében. Az érintett köztársaság Legfelsőbb Tanácsa (parlament) egyik elnökhelyettesét az autonóm terület adta. A Szovjetunión belül az orosz parlamentben húsz nemzetiségi képviselői hely volt, a grúzban 2, az üzbégben és az azeriben 1-1. S persze, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy

a rendszer maga proletárdiktatúra volt, amelyben a központi akarat érvényesítésének megvoltak az adminisztratív eszközei...

A Szovjetunió szétesését követően a köztársaságok számára azért volt viszonylag könnyű az önálló állami létre való átállás, mert ennek szervezeti kereteit a korábbi évtizedekben megteremtették. Megjegyzem, Ukrajna és Belorusszia már a Szovjetunión belül is ENSZ-tag lehetett. Ennek persze az volt a fő oka, hogy Moszkva valamiképp ellensúlyozza a vele szemben álló tőkés országok fölényét.

Ha csak Ukrajnát nézzük, nem csupán az addig nem létezett államiság kereteit köszönheti a szovjet vezetőknek, hanem területének jelentős gyarapodását is. Mindenekelőtt Oroszország rovására bővítették a Donyec-medence és a Krím hozzácsatolásával. Ezeket a 2014. februári államcsíny óta tékozolja el a washingtoni befolyás alatt álló kijevi vezetés és a gyakran szintén amerikai irányítású médiumokon, szervezeteken, továbbá az iskolai oktatáson keresztül az oroszok ellen 2013 óta heccelt tömeg. De más területekkel, például

a Kárpátaljával, szintén gyarapodott az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság.

S ha már itt tartunk: arról sem szokás beszélni, hogy a Szovjetunión belül számos nép írásbeliséghez, iskolarendszerhez jutott – minden köztársaságban felsőfokú oktatási intézmények sokaságával. Plusz egészségügyi ellátás, kulturális intézmények – színházak, opera, helyi játékfilm-stúdiók, múzeumok.

Amikor egyesek a nyugati gyarmatosításhoz próbálják hasonlítani a szovjetrendszert, figyelmen kívül hagyják, hogy minden tagköztársaságban feldolgozóipart, az adottságok szerinti mezőgazdaságot teremtettek, s ráadásul a dolgozók az egész Szovjetunióban azonos jogokkal rendelkeztek. Ez ugyebár nem volt elmondható a nyugati gyarmattartók, s az általuk gyarmatosítottak viszonyáról…

Ami a mai Örményországot illeti, a Jerevánban tüntető tömegek nyomására az ország vezetői – köztük az államférfiúi képességeket nem különösebben csillogtató Nikol Pasinján miniszterelnök – rendre hibásan mérték és mérik fel a geopolitikai helyzetet. Nem értették meg, hogy a Törökország támogatását élvező, az utóbbi évtizedekben erős hadsereget kialakított Azerbajdzsán törekvéseit elsősorban Moszkva, illetve a Moszkvával jó kapcsolatot ápoló, az Azerbajdzsánnal történelmi konfliktusban álló Teherán védernyője alatt képesek csak kivédeni. Mindenesetre,

épp a konfliktus kirobbanásának idején Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter Iránban tárgyalt.  

Ehhez képest Jereván feladni látszik az együttműködést Moszkvával az úgymond kis NATO-ban, a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetében (ODKB), amely a kazahsztáni zavargások alatt hallatott magáról. Pedig ebben a szervezetben az örmény vezetésnek közvetlen rálátása, s némi ráhatása lehetne a környezetében lévő türk országokban zajló folyamatokra. Ezzel szemben lemondták a közös hadgyakorlatot, s helyette az örmény katonák amerikai csapatokkal gyakorlatoztak az elmúlt napokban, Örményországban.

Ezen túlmenően Pasinjan Párizshoz fordult gyorssegélyért, konzultált az EU-vezetőkkel és az amerikai külügyminiszterrel, illetve nemrégiben feleségét küldte vizitálni Kijevbe. Hogy ez mennyit ért, azt az elmúlt két nap eseményei mutatják. A villámháború következtében nyilvánvalóan felszámolják a karabahi szeparatista mozgalmat, lefegyverzik az örmény fegyvereseket, akiket a 2020. novemberi egyezség szerint, már rég Örményországba kellett volna visszavonni. Minden jel szerint, mindez együtt szolgáltatott ürügyet az azeri fegyveres erők fellépéséhez. Vagyis

a szakadár örmény fegyveresek halálos veszélybe sodorták azokat, akiket megvédeni akartak, a jereváni vezetés magatartásának pedig az lehet a következménye, hogy Baku akár teljesen megakadályozza az örmény anyaország és a karabaiak kapcsolattartását.  

Ha az orosz békefenntartók – akik közül ketten, más források szerint öten haltak meg – nem menekítenek ki ötezernyi civilt, köztük gyerekeket, öregeket, az örmény halottak száma nyilvánvalóan jóval nagyobb lett volna annál, mint amennyiről most a bizonytalan hírek szólnak. Miközben az örményországi katonák a laktanyáikban maradtak, az orosz békefenntartók autóbuszokkal szállították az események hatására létesített táborba a menekülőket, igyekezve a gyerekek oktatásának feltételeit is megteremteni, Jerevánban az orosz nagykövetség előtt tüntető tömeg egy része Pasinján távozását követelte, s hogy Oroszország nagyobb katonai erővel védje meg a karabahi örményeket. A hisztérikus hangulatban egyes kettős állampolgárok orosz útlevelüket tépték szét passzivitással vádolva Moszkvát.

A tömeghangulat, a pávatáncos politika, ami a jövő héten az örmény és az azeri vezető spanyolországi tárgyalásával folytatódik, együttesen csapdába vezette az örményeket. A Hegyi-Karabahba szorult részük vagy keresztényként megpróbál betagozódni a muszlim lakosságú Azerbajdzsánba, aminek feltételeit vélhetően elsősorban a török vezető, Erdogán fogja alakítani, vagy áttelepül az anyaországba, amihez rengeteg pénzre lenne szükség. S persze, a nyugatiak közben Moszkva térségbeli befolyásának aláásásán ügyködnek majd. A karabahi örmények az egykori Szovjetunióbeli autonómiáról aligha álmodhatnak. Pedig akkor a Hegyi-Karabah több kiválóságot adott és adhatott a szovjet társadalomnak, akiknek nevét a mostani tragikus események kapcsán orosz szakértők tisztelettel idézik fel.

Most azonban azon sem csodálkoznék, ha Moszkva visszavonná békefenntartóit, nehogy újabb háborús konfliktusba keverjék, mint az megtörtént Ukrajna felhasználásával. Csakhogy a Kaukázisbeli térség akár részleges feladása Oroszország védelmével kapcsolatban vet fel gondokat. Nem véletlen, hogy a náci Németország támadásának egyik fontos iránya volt a déli. Ugyanúgy, miként a nyugati mellett a Norvégiát és Finnországot is mozgósító északi. 1991 óta ugyanezt teszi az Amerikai Egyesült Államok által vezetett katonai szövetség, amely csupán másolta és másolja a III. Birodalom műveleteit, amikor 1991 óta a tatárokat, a csecseneket, az örményeket, a grúzokat és másokat igyekezett és igyekszik Moszkva ellen fordítani. Hogy az északi államok NATO-ba való beléptetéséről és beléptetési szándékáról, az Oroszországot ily módon félkörben elszigetelő támaszpontrendszerről említést se tegyünk.#

CÍMKÉP: Ilham Alijev Azerbajdzsán elnöke, Vlagyimir Putyin orosz államfő, Nikol Pasinjan örmény kormányfő a sokadik moszkvai egyeztetés után, 2021. november 26-án – Az oroszok helyett amerikai csapatokkal tartottak közös gyakorlatot Örményországban, Pasinjan Párizshoz fordult gyorssegélyért, illetve nemrégiben feleségét küldte vizitálni Kijevbe. Hogy ez mennyit ért, azt az elmúlt két nap eseményei mutatják.  (Fotó: Mihail Klimentyev, TASZSZ)

KIEGÉSZÍTÉS: A Bekiáltás blogban többször is foglalkoztam a karabahi helyzettel. Köztük elsősorban a 2020. november 13-ai cikkemet ajánlom, az olvasó figyelmébe. Címe: Megvédte-e Putyin az örményeket? Ebben azzal foglalkoztam: az akkori, kéthetes villámháború után miért volt kénytelen magyarázkodni Nikol Pasinjan örmény kormányfő azért, mert Ilham Alijev azeri államfővel és Vlagyimir Putyin elnökkel együtt aláírta az akkori fegyvernyugvásról szóló nyilatkozatot.