Vitakörünk tagjai szerint lassú erodálódás, szétmorzsolódás részesei vagyunk.

„Ki, milyen, az életünket egy éven belül meghatározó jelenséget tart fontosnak a mai Magyarországon, esetleg Európában?” – tettem fel a kérdést a világ dolgairól rendszeresen elmélkedő társaságunkban. Amikor még nem sejtettem, hogy egy kisebbfajta fókuszcsoportos kutatás jön ki a kezdeményezésemből, némileg a válaszokat is befolyásolva, gyanútlanul hozzátettem:

ami engem illet, eléggé közömbössé váltam a hazai közélet eseményei iránt, mert nem látom, hogy a kormány távlatosan építkezne, és az ellenzék is belefullad a részletekbe; szócséplésekkel akarja feledtetni a társadalmi és gazdasági fordulatra vonatkozó víziójának  hiányát.

Kis- és középvállalkozó, banki középvezető, külkereskedő, tanárember, egy-két nyugdíjas ülte körül az asztalt. Ezúttal a szokásos, még érdemi eszmecserére képes tíz–tizenegy fő közül nyolcan. Egyesek kormánypárti, mások ellenzéki szavazók, köztük ateisták és hívők, sőt az egyházában csalódott teológus. A magyarországi közhely szerint egy ilyen csoport tagjainak az első tíz perc után hajba kellene kapniuk. Esetünkben azonban több éve zajlik a havonta egyszer, alkalmanként szigorúan két órára korlátozott eszmecsere. Igaz, már a kezdet kezdetén kimondatott: nem az a cél, hogy bármiről is meggyőzzük egymást, hanem az, hogy az esetenkénti egy vagy két témáról mindenki elmondja a véleményét anélkül, hogy vitatná az előtte szólók álláspontját.

Ami meglepett: senki nem csodálkozott azon, hogy mellékesen szóba hoztam a közéleti eseményekkel kapcsolatos, és az azok pártos médiabeli tálalásával kiváltott közönyömet. Mindenki értette, miről beszélek. Mi több, a kifejezés néhányakra a felismerés erejével hatott: eddig nem fogalmazták meg, de most, hogy kimondtam, a saját életérzésük is tudatosult bennük. Mint kiderült, a napi küzdelmeket összességében sikeresen megvívó, bár sok gonddal terhelt vállalkozók kivételével, a társaság többségében az okozott feszültséget, hogy úgy érzik,

szinte semmilyen mértékben nem képesek hatni azokra a körülményekre, melyektől a jövőjük függ.

A konkrét kérdésre adott feleletek egyike szerint „Ne szűküljön tovább Magyarország mozgástere!” Ez a mondat az Európai Unióban való helyzetünk irányába indította el a gondolkodást. A magyarországi viszonyok között középosztálybelinek tekinthető csoport tagjai kivétel nélkül megvallották: lelkesen fogadták az Európai Unióhoz való csatlakozást. Valaki, aki a rendszerváltozás körüli tömegmegmozdulásokon a változások támogatói között vett részt, így fogalmazott: nem ezt ígérték. Nem volt szó ekkora mértékű piacfoglalásról, a gyárak ledózerolásáról, s az agyelszívásnak az ország általános leépülését okozó hatásáról sem.

Az asztal körül helyet foglalók egy része kifejezetten tart attól, hogy ha Brüsszel további hatásköröket von el a tagországoktól, így a beígért demokratizmus írott malaszt marad – és nem csak az országhatárokon belül. Néhányan különösen sérelmezték, hogy az Ukrajna területén – amerikai tőkéscsoportok érdekeiért (!) – folyó háborúba úgy vitték és viszik bele az európai országokat a követhetetlen összegű és jellegű támogatásokkal, hogy azokról nem kérdezik meg a választókat. Mindehhez az EU és a Washington által irányított NATO egyre nyilvánvalóbb összekapcsolása társul, ami, többek szerint, Európát másodrendű szerepre kárhoztatja.

Persze, ebben a szkeptikus hozzáállásban az is szerepet játszhat, hogy a NATO-ba való belépést anno a jelenlévők nem mindegyike támogatta. Egyikük úgy, hogy bár megjelent a szavazóhelyiségben, de a cédulát elhozta. Néhányan még emlékeztek arra, amiről immár nem szól a fáma: előzetesen módosították a népszavazás eredményességére vonatkozó szabályokat, hogy biztosan ne utasítsák el a választók a katonai szövetséghez csatlakozást. Mint kiderült, indokolt volt a döntés, mert e nélkül, a korábbi rendelkezés alapján, érvénytelen lett volna a referendum.* Egyébként a nemzetközi szervezetekhez, így az EU-hoz való viszony más szempontból is foglalkoztatza a társaság néhány tagját. Egy felvetés szerint:

„Vajon a magyar kormányfő és a kormány politikusainak az Európai Unióban elénk tárt, egységbontónak láttatott magatartása tényleg Budapestről indul-e ki, vagy csak kiosztották ezt a szerepet Orbán Viktoron keresztül Magyarországnak?”

A jövő évi EU-parlamenti választásokkal kapcsolatban borúlátóan fogalmazott egyik társunk. Szerinte a politikai erők egymásnak feszülése, ami addig még csak növekedni fog, nem produktív. Ráadásul, nem lát olyan csoportot az ellenzéki térfélen, amely fordulatot hozhatna a hazai ügyekben. Valaki így fogalmazott: „Egy éven belül nem tudok elképzelni olyan eseményt, amitől jobban érezném magam. A rendszer berendezkedett, nincs esély a hatalom birtokosainak leváltására.”

Ezzel szemben egy másik nézőpont megfontolását is ajánlottam: „Kormányzóképesnek látszó, valódi alternatívát kínáló ellenzéki erő híján, tényleg a rezsimváltás a megoldás? Mi van akkor, ha a rendszer letéteményesei maguk jutnak arra a következtetésre, hogy korrekciót kell végrehajtani? Már csak saját hatalmuk védelmében is. Ráadásul, én érzékelem néhány vidéki Fidesz-potentáttól, főleg polgármestertől, akik a lakossági elégedetlenséggel naponta szembesülnek, hogy óvatosan igyekszenek nyomást gyakorolni a pártközpontra, a kormányzati főhivatalokra.”

Nagyrészt fanyalgás fogadta az eszmefuttatásomat. S be kellett látnom: abban az országban, ahol a Nemzeti Bank elnöke és a pénzügyminiszter rendre nyilvánosan ekézi egymást, mintha megdőlt volna az a tétel is, hogy a pártelnök-kormányfő legalább a sajátjaira képes hatni, legalább közöttük képes rendet tartani. Mintha lassú erodálódás, szétmorzsolódás részesei lennénk. Ezzel összefüggésben arról lamentált valaki, hogy a 2024-es EU- és önkormányzati választásokig nehéz bármit is jósolni; azt követően látunk kissé tisztábban, hogy miként gondolkodik a választók többsége.

Csakhogy ezzel szemben az is elhangzott: „ahogy itt a keresztény-konzervatív értékrendet megcsúfolják, ebből a helyzetből még a társadalom további radikalizálódása, sőt a fasizálódás is kijöhet...” Ezt hallván nem álltam meg, hogy ne tegyem fel azt a kérdést: „Ha ezek szerint egy éven belül nem javulhat a közhangulatot meghatározó helyzet, akkor viszont romolhat-e?” A beszélgetés moderátora, aki nem én voltam, leszögezte: csak igennel és nemmel lehet válaszolni, magyarázat nélkül. Heten igennel szavaztak, vagyis romló állapotokat feltételeztek. Mindössze egyik társunk mondta, hogy igen, akár javulhat is. Eközben, természetesen, tisztában vagyok azzal, hogy az elhangzottak nem vetíthetők ki a társadalom egészére, hiszen ez nem egy reprezentatív közvélemény-kutatás volt. De talán egy legyintéssel sem célszerű elintézni e véleményeket!#

CÍMKÉP: Kisebb adok-kapok zajlott a fiskális politika feje, Varga Mihály pénzügyminiszter és a monetáris politikát képviselő jegybankelnök, Matolcsy György között, szeptember 21-én, a 61. Közgazdász-vándorgyűlésen is – A mi társaságunkban valaki így fogalmazott: „Egy éven belül nem tudok elképzelni olyan eseményt, amitől jobban érezném magam" (Fotó: MNB / Index)