Végh Antal nem tudott példaképemmé válni. Írom mindezt úgy, hogy hétfőn este magam is ott voltam az íróra emlékezők között a Pallas Páholyban. Meglepően népes volt a társaság, bár tagjai jobbára hatvanon túliak, hetvenen inneniek. A meghívó szerint „A jeles író, szociográfus 2000-ben halt meg, és ezekben a hetekben két jubileum is kötődik a nevéhez. Negyven éve, hogy megjelent egyik legvisszhangosabb írása, az Állóvíz című szociográfia, és ha élne, néhány nap múlva ünnepelhetné a hetvenötödik születésnapját.”

Könyvtáramban egy riportkötet (Az almafákat évente kell metszeni), a futballról szóló két könyvecske (90 perc, Gyógyít6atlan), a Valóság című folyóiratban megjelent Száz szatmári parasztétel receptgyűjtemény, az Akkor májusban esett a hó kisregény és a Könyörtelenül riportregény emlékeztet rá. Ez utóbbi hátlapján Vinkó József ezt írja: „A könyv írói értékei vitathatatlanok. Ez a regény nem csak Végh Antal eddigi, mintegy 30 kötetének kiemelkedő darabja, de az egész mai magyar prózairodalomnak is.”

Amikor idáig jutottam az író emlékezetének megidézésében, azt mondtam magamban: lehet, hogy újra kellene olvasni… Egy biztos, akkoriban rám egyetlen műve sem hatott a reveláció erejével. A mélyszegénységről, a falvak életéről szóló írásainak technikája, szellemisége Móricz Zsigmond, Illyés Gyula hírlapi riportjainak hatását tükrözi. Ezek a hatások a múlt század hatvanas–hetvenes–nyolcvanas éveiben sok idősebb és fiatalabb, a vidék-Magyarország gondjai iránt érzékeny újságíró írásaiban, riportköteteiben ugyanígy tetten érhetőek.

Hozzájuk képest Végh Antal annyiban volt más, hogy őt az általa gerjesztett botrányok is körülvették. Ahogy egyik kritikusa, Bodor Pál írta: „Végh Antal reklámfőnöke a botrány”. Ami nyilvánvalóan jót tett az ismertségének, viszont akadályozta az írásaiban rejlő értékek felfedezését, befogadását. Bennem mindig ott motoszkált a gondolat: vajon nem csak a nagyobb hírverés, a garázsából maga árusította könyvek példányszámának növelése érdekében nyúl-e azokhoz a témákhoz, amikről ír? Vajon nem csupán a marketingstratégia része, amikor igazságosztó szerepben hangoskodik?

Így vagy úgy, ismertséget szerzett, de ezzel – legalábbis előttem – hiteléből is veszített. Az a baj ezzel, hogy az ismertség elenyészik a legnagyobb botrány, a halál után, mert nem jöhetnek már újabbak, hogy ébren tartsák az emlékezetet. A művek persze elkezdhetnének önálló életre kelni. Csakhogy ebben a kapitalista világban egyszerűen nincs hírértéke annak, hogy ma jóval nagyobb tömegek élnek létbizonytalanságban szerte az országban, mint amilyenek elemi gazdasági kiszolgáltatottságban léteztek a hatvanas–nyolcvanas évek Magyarországán.

Az meg végképp senkit nem érdekel, hogy a falvakban nagyrészt felszámolódtak azok a közművelődési intézmények, amelyekről, hol dicsérve, hol bírálva, de Végh Antal még bőven írhatott, és az érdeklődés okán publikálhatott. A Horthy- és a Kádár-rendszer évtizedeiben még volt remény arra, hogy az írók, az újságírók népies vonulatának szociográfiai kötetei, riportjai visszhangot keltenek a társadalom lelkiismeretében. De ma, amikor ez a lelkiismeret a politikai propaganda, a bulvárújságok, a kereskedelmi televíziók, az oktatási-közművelődési rendszer lerobbantásának hatására nullázódik le — írtam 2008-ban!—, remény sincs arra, hogy az újabb nemzedékekben érdeklődés támadna a múlt olyasfajta színvonalas, bár szerintem nem kivételes erejű leírása iránt, mint amilyen Végh Antal nevéhez is kötődik.

Legfeljebb egy társadalmi kataklizma fordíthatná az emberek figyelmét a vidék- és a főváros-Magyarország olyan jelenségeire, amelyekre először a Horthy-korszakban, majd a Kádár-rendszerben indított Magyarország felfedezése szociográfiai kötetekben és a hasonló munkákban sokkolták a közvéleményt az országjáró írástudók. Csak egy kataklizma szabadíthatná ki a közemlékezet zárványaiból azokat a korábbi műveket, amelyek főként a hol ilyen, hol olyan rendszerváltások miatt kerültek oda. Csak egy társadalmi robbanás közeli helyzet következtében lehetne ismét keletje a szembesítő szándékú, szociográfiai igényű valóságfeltárásnak.

Az isten mentsen meg ettől! Bár ahogy elnézem, épp a növekvő társadalmi feszültségek miatt, van esély rá, hogy sokak között Végh Antal immár valóságos értékeire is irányuljon a figyelem. Ha így lesz, bár egy porcikám sem kívánja, akkor jusson majd eszünkbe: a korabeli könyvekben és újságokban ott van már minden leírva, amiből megérthetjük, hogy az istenadta nép életében mi volt az előzménye annak a helyzetnek, amire úgy 2015 táján mint vadonatúj jelenségre fogunk rácsodálkozni.#