Szétütöttek az európai szélsőjobbos figurák között, s ezzel megkezdődött az egységes Európa kialakítása.

Horváth István, Magyarország rendszerváltozás környéki bonni, berlini, bécsi nagykövete végre helyre tette a Strache-ügy egyik aspektusát. „Európa vezető hatalmaként Németország talán az első azon országok között, amelyeknek a leginkább érdeke fűződik ahhoz, hogy az osztrák Szabadság Pártot, vagy azon keresztül a jobboldali pártokat megfricskázzák” – mondta a Klubrádió május 20-ai, hétfő reggel adásában. (A linkkel elérhető felvételen 01:30-tól). E fricskázás persze odavezetett, hogy felbomlott az osztrák kormánykoalíció, s szeptemberre új parlamenti választást írtak ki. Témánk szempontjából mindez csupán azért fontos, mert eddig lényegében arról fantáziált nálunk a hivatásos és a nem hivatásos megmondó emberek hada, hogy így az oroszok, meg úgy Putyin. És ez csöppet sem azért gond, mert zavarhatja az oroszok, meg az orosz vezető lelki békéjét. Hanem azért, mert a végeláthatatlan Putyinozással félrevezetnek bennünket, félrevezetjük magunkat.

Még volt kurázsi a törökszentmiklósi kapitányban, hogy megtiltsa a Mi Hazánk és a Betyársereg felvonulását.

Attól tartok, naiv és gyanútlan ismerősöm azt gondolja, hogy a fasizmus csak akkor szabadul ránk, ha már stigmákkal megjelölt embereket visznek a tehervonatok a koncentrációs táborok felé. Levelezőtársam túlzó értékelésnek nevezte Tamás Gáspár Miklósnak a hvg.hu-n megjelent sorait, miszerint

A szimpátiaszavazás nem azt mutatta, hogy Európa hálás lenne azért a kavarásért, amit kormányfőnk művel.

A kormánypárti média – vagyis a magyarországi médiumok úgy háromnegyede – büszkén idézi Donald Trump amerikai elnök dicsérő mondatait, most, hogy végre munkalátogatáson (értsd üzleti megbeszélésen) fogadta Orbán Viktor kormányfőt. „A magyar miniszterelnököt egész Európában tisztelik” – mondta az amerikai elnök. A Fidesz honlapján közzétett, a hívek által a közösségi médiumokban terjesztésre szánt mémek egyike így foglalja össze a zengedezést:

Lehangoló a helyzet, és mégis voksolni kell! A végén a hogyanra is javaslatot teszek.

A szinte minden kérdésben velem ellentétes véleményen lévő, a fővárostól távol élő földim azzal zárta többfordulós vitánkat: „Hamarosan eldől, mit akar nálunk a többség Európával”. Ám ez jókora tévedés.

Liberális körökben megütköztek azon, hogy Washington nem őket tekinti illetékesnek a budapesti ügyekben.

Nem csak a kormányfő kapott fricskát az USA-ban, május 13-án, de a magyarországi liberális ellenzék is. Ahogyan előző, „Megalázták Orbánt Washingtonban” című cikkemben írtam: a jó rendőr–rossz rendőr játszmába sodorták a magyar miniszterelnököt. Miközben Donald Trump amerikai elnök egekig magasztalta vendégét – olyannyira, hogy talán még Orbán Viktor is elfeledkezett saját bon mot-járól: „Ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok” – az amerikai kormányzat emberei, köztük feltehetően titkosszolgálati munkatársak, a magyar miniszterelnök politikai ellenfeleinek szerveztek gazdag programot Washingtonban, ugyanarra a napra.

A jó rendőr–rossz rendőr játszmába sodorták a magyar kormányfőt.

Egyelőre a legtöbben azt találgatják, miről volt szó tulajdonképpen Donald Trump amerikai elnök és Orbán Viktor magyar miniszterelnök május 13-ai, washingtoni találkozóján, s hogy milyen kötelezettségeket vállalt a kormányfő. Ebbe a találgatásba nem szállok be. Már csak azért sem, mert a világpolitika egésze szempontjából nem igazán oszt vagy szoroz a szuperhatalom és a parányi ország vezetőjének találkozója. Ha valaki kételkedne ebben, tekintse át, mennyire intenzívvé kezdenek válni az amerikai–orosz kapcsolatok azóta, hogy az amerikai különleges ügyész egy hónapja közzétette vizsgálatának eredményét: Trump vétlen Oroszországnak a 2016-os amerikai elnökválasztásokba való állítólagos befolyásolásában.

A közvagyon gátlástalan fosztogatása csak ott lehetséges, ahol a középosztály és az egyházak is cinkosságot vállalnak a nekik nyújtott előnyök miatt.

Az egyházaknak juttatott euró- és forint milliárdokról szóló adatok sora látott napvilágot az elmúlt hét második felétől. Először május 8-án, szerdán az Index rukkolt elő azzal, hogy egyre nő a távolság az egyházi, illetve az állami iskolák pénzügyi támogatása között. Romhányi Balázs, a Költségvetési Felelősség Intézet Budapest ügyvezetője többek között azt állította:

„A 2017/2018-as tanévben már majdnem négyszeres volt a különbség. Miközben egy egyházi iskolába járó diák után 200 ezer forint működési költségekre fordítható támogatás jutott, az állami iskolák tanulóinak ennek csak a 27 százaléka, 55 ezer forint járt fejenként.”

A tankok viadalának megfilmesítése felforgathatja a tömegszórakoztató orosz filmgyártást.

Indulatok kísérik az orosz állami televízióban, a május 9-ei győzelem napi ünnepi műsor részeként vetített, „A T 34-es” című háborús kalandfilmet. Az alkotás egy szovjet és egy német tank személyzetének a háború elején, majd a végén lezajlott összecsapását örökíti meg. Az oroszországi mozikban már január 1-jén bemutatták, a műbírálók azonban fanyalogtak: a film negyvennyolc kritikus értékelésének átlagában 5,6 pontot kapott a lehetséges tízből. A közönség azonban nagy érdeklődéssel, sőt a többség tetszéssel fogadta az alkotást. Olyannyira, hogy az ukrán kormány orosz propagandának minősítette, és mindent elkövetett azért, hogy megakadályozza a január 11-ei amerikai bemutatót. Természetesen sikertelenül.

Jurisicsék hősiességét is kisebbíti, aki mindenkire ráhúzza a magyar címkét, s képtelenségeket állítva heroizál.

Eddig is tudtam, hogy a Háry Jánosok országa vagyunk, de arra már nem legyinthetek elnéző mosollyal, hogy a jobb sorsra érdemes 24.hu is beállt a nagyot mondók táborába. A portálnak az „Ötven magyar vitéz védte meg Európát” című közelmúltbeli cikkének már a címe is elkápráztatott, de a java még csak ez után következett:

Az utóbbi száz év harmadik nagy magyar katasztrófája előtt lamentálunk.

Elég a finomkodásból! Orbán Viktor világossá tette, hogy immár Vezérként – ha úgy tetszik, Führerként, nemzetvezetőként, Duceként – tekint önmagára. Elég ehhez felidézni minapi kijelentését, ami a Kleine Zeitung című osztrák lapnak adott interjúban jelent meg:

„Az európai eliteknek az a problémája, hogy nem hisznek a személy, a vezető személyiség erejében. Veszélyesnek tartják azokat a vezető személyiségeket, akik képesek lelkesíteni az embereket”.

Mi más ez, ha nem egyfajta ars poetica, amelyben valójában saját küldetését fogalmazza meg?