Vigyázni kéne, hogy legalább mi, alul lévők eszünknél maradjunk, amennyire csak lehet!

„A harcot, amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés” – reménykedett József Attila. Lassan ráfordulva a valóban igazságtalan, mert valóban imperialista, I. világháború utáni békediktátumot követő századik esztendőre, itt is, ott is egyre lázasabb állapotba hergelik magukat a békétlenség megszállottjai. Egymásba érnek a hetvenkedő megnyilatkozások, a provokatív gesztusok. Kezdjük talán Orbán Viktornak a Facebookon, december 16-án posztolt adventi fotósorozatának egyik képével!

A felvételen Nagy-Magyarország térképpel dekorált fal előtt ül és nevetgél a magyar miniszterelnök a Fidesz más vezetőivel. Képaláírás: „16. elnökségi ülés Advent idején // Advent meeting of the party presidency”. A kép a cikkem írásának időpontjában, december 20-án is látható volt a kormányfő internetes portálján. Annak ellenére, hogy Andrej Plenković horvát miniszterelnök nyilatkozatot tett közzé a Fiumét (Rijeka) és Dalmáciát, vagyis Horvátország nagy részét, magyarországiként feltüntető térkép miatt:

A Fideszhez hasonló értékrendet valló konzervatív–keresztény-szociális néppárt, a Horvát Demokrata Közösség elnöke pár nappal később azt nyilatkozta, hogy az ügyet megvitatta kormányának kül- és európai ügyekkel foglalkozó miniszterével, s hogy a térképhistóriát megbeszélik a magyar féllel. Orbánt ismerve nagy reményeket senki se fűzzön a diplomáciai művelethez! Hiszen a magyar kormányfőt nem olyan fából faragták. Nemhogy nem cserélik le azt a térképet, de azt hiszem, még gyakrabban fog szerepelni a tárgyalások háttereként. Talán még élesebben is, mint ezen a mostani felvételen. Mindenesetre Andrej Plenković leszögezte: „A jelenlegi horvát határok ott vannak, ahol vannak, s ebből kiindulva kell együttműködni a szomszédoknak!”

Mindez sok egyéb mellett azt példázza, hogy a nacionalizmusokból sosem lesz internacionalizmus, jóllehet éppen Orbán Viktor hiteget évek óta azzal, hogy azon a platformon, amelyen ő is áll – akár Nyugat-Európával szemben – létre fog jönni a közép-európai, ha úgy tetszik, a Kárpát-medencei népek nagy gazdasági együttműködése. Ez annyira sikeres lesz, hogy a kontinens húzó erejévé válik. December 14-én a romániai Temesváron (Timişoara) adott ennek hangot, mikor többek között ezt mondta:

Hogy ennek a – már csak a helyszínválasztás miatt is – provokatív gondolatnak mekkora a realitása, azt most ne részletezzük! Mint ahogyan nem időzök az Orbán-beszédnek az 1989-es események történelemhamisító részeiénél sem. Itt és most csupán arra az orrba vágással felérő kijelentésre emlékeztetek, amivel Klaus Johannis román államfő reagált Orbán Viktor indítványára. Egy december 17-i sajtótájékoztatón kijelentette: nem akar részt venni a magyar miniszterelnök által Temesváron javasolt közép-európai együttműködési projektben, mert

A virtigli magyar nacionalista persze ezt is képes a maga javára fordítani, s már szinte hallom: „Ilyenek ezek! Ha barátságos vagy hozzájuk, ha nem, egyre megy”. Amiben persze csak azért lehet igazság, mert a szomszédság mindig is kutya-macska barátság volt. Másutt is az, de nekünk a miénkről van közvetlen tapasztalatunk. És félreértés ne essék: a Nagy-Magyarország időszakában is ez volt a helyzet. Elég, ha legjobbjaink kétségbeesett figyelmeztetéseire gondolunk: a nemzetiségek másodrendű alattvalóként kezelése még nagy bajok forrása lesz. Hogy aztán lehetett volna-e realitása az (erőszakos) asszimilációval szemben az integrálásra való intésnek, sosem derül ki, minthogy nem az utóbbit favorizálta az uralkodó réteg. Mindenesetre Trianonnal az is igazolódott visszamenőleg, hogy a 19. század nem csupán a magyar nemzeti ébredés kora volt. Végül a Monarchia más nemzetiségeinek gazdasági és értelmiségi elitje sem volt sikertelen abban, hogy saját egzisztenciális lehetőségeit növelje a kulturális örökségére építve. Amit aztán külső támogatással az állam megteremtéséig vitt el, maga is sérelmet sérelemre halmozva a kiszakított magyar és más nemzetiségekkel szemben.

Ezúttal azonban nem a sérelmekre hívom fel a figyelmet, hanem a megelőző mondatban szereplő gazdasági motivációkra. Mert mondanom sem kellene – De persze kell! –, hogy a fennkölt nemzeti érzések csiholása mögött a gazdasági befolyás növelése, a piaci versenytársaknak a saját állam erejével való kiszorításának szándéka állt és áll. Lett légyen szó magyarokról, szlovákokról, horvátokról, szerbekről. A más népektől való elkülönítés-elkülönülés első eszköze az anyanyelvhez kapcsolódik. Lásd a „barbár / barbarosz / barbara” kifejezésnek az érthetetlen beszédű, idegen emberre való alkalmazását az Ókortól kezdődően! Erre épül aztán az uralkodók és az arisztokrácia családtörténetének az irodalom révén nemzeti történelemmé formálása. Ezt követi a múlt eseményeinek historikus festményeken, hazafias zenében való megjelenítése, s végén a nemzeti zászlók lobogtatása. De mindez végső soron az üzletet szolgálta és szolgálja. Ha elegánsabban akarok fogalmazni: a közösség gazdasági felemelkedését, más közösségek rovására.

Addig, amíg nem volt napirenden a kapitalista piaci versengés, a kutyát sem érdekelte, hogy a nemesi-rendi országgyűléseken latinul szónokoltak a küldöttek, s az okiratok nem magyar nyelven íródtak. Azok úgyis csupán a lakosság nemzetnek nevezett, mindössze néhány százalékához szóltak, az ő érdekeiket jelenítették meg a mindenféle nyelveken vartyogó, a nagy közép-európai térségből a földesurak akaratából hol ide, hol oda telepített, történelem- és nemzettudat nélküli tömegek ellenében. Csak azt követően merült fel a plebsz közös identitásának mítoszokra, összefüggésekből kiragadott, hősiessé formált történelmi eseményekre, a hamisítást szolgáló emlékezetpolitikára alapozott megteremtése, hogy az ipari termékek és a mezőgazdasági termények addig nem látott kiterjedésű piacán az állam – a minél hatalmasabb állam – védelmét kellett biztosítani a közös érdekkör tagjai számára más érdekkörökkel szemben.

A többé-kevésbé azonos gazdasági csoportosuláshoz tartozók elhatárolásának ösztönös igénye testesült meg a nemzetállamban, más gazdasági csoportosulások tagjaival szemben, nem valamiféle nemes szándék. Mint ahogy ma is ez jelenik meg benne, lett légyen szó Magyarországról, Szlovéniáról, Horvátországról, Szerbiáról, Romániáról, Ukrajnáról, Szlovákiáról. Eme országok, amelyek elitje önös céloktól vezérelve – és a történelmi megkésettség okán – még mindig a nemzeti burzsoázia megteremtésével van elfoglalva – lépten-nyomon szembetalálja magát a nemzeti kereteket immár idejét múltnak tekintő, s az azt széttörni igyekvő transznacionális tőke képviselőinek akaratával, ami az olyan csúcsszervezetekben fejeződik ki, mint az Európai Unió, a NATO, meg a többi nemzetközi intézmény.

Amikor a szélsőjobbos politikusok Németországtól Olaszországon, Horvátországon, Románián, Szlovákián át Magyarországig a nemzetközi szervezetek ellen hangolják a népet, s amikor fizetett famulusaik nacionalista mákonnyal bódítják a tömegeket az internetes felületeken, csupán az általuk képviselt, a multikhoz képest gyönge gazdasági érdekkör mozgásterének bővítéséhez, leginkább csupán megőrzéséhez, próbálnak tömegtámogatást szerezni. Ez a küzdelem persze óhatatlanul többfrontos. Amikor az egy-egy kontinensen, sőt a kontinenseken túlnyúló befolyást szerzett tömörülések ellen kell fellépni, akkor bizony hasznos lenne legalább a regionális erőket összefogni. Csakhogy amikor valaki ezzel áll elő, mint Orbán Viktor is, a régióbeli országok elitjében felébred a gyanú: jól jönnek-e ki abból, ha a saját nemzeti érdekcsoport és a transznacionális multik közé még egy közbenső erő, történetesen az egyébként is agresszív és megbízhatatlan orbáni kör furakodik be?

Egyszerre megfelelni a nemzeti érdekcsoport igényeinek, egészen az őrületig feszítve a nacionalista retorikát, egyúttal úgy tenni, mintha a multinacionális világ által megkövetelt értékrendet is magukénak vallanák, eleve tudathasadást idéz elő. Ebbe a viszonyba már nem igazán illeszthető be egy harmadik vonatkoztatási pont. Egyszerűen azért nem, mert annak kontrollálására nemcsak hogy nincs erő, de egy ilyen rendszer bonyolultsága a világ jelenségeinek értelmezésének fekete-fehérben való látására szocializált tömegek számára megmagyarázhatatlan. És ha megmagyarázhatatlan, akkor politikailag haszontalan. Maradnak hát az évszázada–két évszázada megszokott kliséknél. Ezért Andrej Plenković horvát miniszterelnök odanyilatkozik az Orbán-tanácskozás hátterét adó Nagy-Magyarország térképről értesülvén, hogy nem addig a… Klaus Johannis román államfő is arra a következtetésre jut, hogy Orbán álságos játékot űz, ezért a romániai uralkodó réteg egyik tagjaként maga is ennek megfelelően viselkedik. Parászka Boróka, a józan gondolkodású erdélyi újságíró december 19-ei Facebook-bejegyzésében számolt be arról, hogy  

A marosvásárhelyi rádió munkatársa ezzel összefüggésben szintén emlékeztetett a horvát–magyar térképbotrányra, majd leszögezte: „Nem a jófiút és a rossz fiút látjuk most Iohannis és Orbán személyében, hanem a politikai haszonlesőt és a politikai haszonlesőt, akiknek semmi sem drága. A román-magyar kapcsolat tele van élesített aknákkal, az elmúlt években a magyar diplomácia két lábbal ugrált ezeken, a román pedig hagyta, mert jó neki.” Ha pedig az olvasót még ezzel sem győztem meg arról, hogy ne üljön fel a trianoni kerek évfordulón bizonyára fellángoló őrületnek, amelynek előjelei már látszanak, akkor hadd ajánljam figyelmébe Végel László, a vajdasági, német származású, a szerb uralom alatt elmagyarosodott családból származó, Kossuth-díjas író „Temetetlen múltunk” című, az idén megjelent önéletrajzi regényét.

Többek között az szűrhető ki belőle, hogy most is ugyanaz zajlik, mint a múltban: a föld népének feje fölött osztozkodnak a mindenkori urak. Ők, akik a kalmárkodást lopott történelemre, kitalált múltra építve fedezik el. S hogy a nacionalista népnevelés hatásosabb legyen, a Hősök terén színészekkel harsogtatják a Trianon-szövegeket, kétszáz táncossal roptatják a Trianon-táncot, és száz statisztát, harminc lovast, negyven artistát vonultatnak fel hozzá. És ez még csak az előjáték volt – teszem hozzá. Az élesítés épp csak elkezdődött 2020. június 4-ére. S ha valakinek kétsége lenne, így zajlik ez az egész közép-kelet-európai térségben. Vigyázni kéne, hogy legalább mi, alul lévők eszünknél maradjunk, amennyire csak lehet! Mert, ahogy mindig történt, elsősorban mi szívhatjuk meg. Ámbátor magam is tisztában vagyok vele, hogy az efféle figyelmeztetéseknek sosem volt foganatja, de hátha ez egyszer – József Attilával együtt – mégsem hiába reménykedem. #

CÍMKÉP: A magyar miniszterelnök Facebook-oldalán közzétett felvételen Nagy-Magyarország térképpel dekorált fal előtt ül és nevetgél Orbán Viktor a Fidesz más vezetőivel