„Új diktátort követeltek, azzal a feltétellel, hogy legyen nemzeti érzelmű. Le a kommunista rabsággal, éljen a nemzeti diktatúra.”

Az otthontalanság kötéltáncosaként beszél önmagáról a „Temetetlen múltunk” című önéletrajzi regényében Végel László, a vajdasági, őseit tekintve sváb származású, a Szerb Királyság (Szlovén–Horvát–Szerb Állam, Szerb–Horvát–Szlovén Királyság) alatt elmagyarosodott családból származó, Kossuth-díjas író. Ám a kötetet olvasva az is kiderül: a Kárpát-medencében, immár jó száz éve a történelem kötéltáncosa is valamennyi nemzedék. A határok által ugyan elválasztva, s gyakran azt gondolva, hogy a túloldalon másként alakultak és alakulnak a viszonyok, és mégis a sok évszázados közép-kelet-európai–balkáni modell törvényszerűségeinek alávetve.

Meglepően ismerős a regényben részletezett, létezett jugoszláviai szocializmus világa nekünk, anyaországiaknak is. A meglepetés – az enyém mindenképpen – annak szól, hogy fejemben egyfajta idealizált Jugoszlávia-kép élt. Végel László viszont megmutatja, hogy az ottani viszonylagos szabadság ellenére, ami elsősorban a Nyugatra való utazási szabadságban nyilvánult meg, a miénkhez hasonló, egyfajta sztálinista és brezsnyevista állapotok uralkodtak ott is. Legföljebb a titoi állam belső sajátosságait, folyamatait tükrözve. Nem feltétlenül ugyanakkor jelentkeztek ugyanazok a jelenségek, mint nálunk, de az értékrend, az emberi magatartás nem igazán különbözött a Rákosi-, s főleg a Kádár-rendszerben tapasztaltaktól.

A legnagyobb benyomást azonban nem is ez, hanem az tette rám, hogy az előző rendszer bomlása, s az ennek nyomán létrejött és létrejövő viszonyok mennyire hasonlóak ott és itt. Ráadásul a helyzet egyre inkább közelít bennünket egymáshoz. Mintha a valamikori Monarchia területén minden államban lényegében ugyanazok a szabályszerűségek érvényesülnének. Legalábbis az író olyan tanulságokat tár fel, amelyekben mindannyian saját sorsunkat ismerhetjük fel. Az alábbi, a vajdasági szerző életérzéseit sűrítő válogatásból – amelyben gyakran a kötet egymástól távoli lapjain meghúzódó mondatokat szerkesztettem egymás mellé – maga is meggyőződhet erről az olvasó. Elöljáróban álljon itt a mai magyarországi kormányzati kultúrharcra áthallásos figyelmeztetés a budapesti Noran Libro Kiadó által 2019-ben megjelentetett könyv 138. és 140. oldaláról:

TEMETETLEN MARADT A MÚLT „A szocializmus első évtizedében megszakadt a nemzedékek közötti párbeszéd, elveszett a közös szótár, a múlt és a félmúlt nemzedéke sértődötten lépett a katedrára, mert elvesztette a jövőjét és a múltját, a fiatalabbak viszont nem fedezték fel saját korukat. Maradt az önkéntes izoláció – írja Végel. (…) Apáink mondata félbeszakadt, a múltjuk temetetlen maradt, a mondatot nem merjük befejezni, saját történelmüket sem akarjuk felidézni, még kevésbé eltemetni, minden mondatunk megszakadt, akárcsak a történelmünk, a mi múltunk is temetetlen marad. (…) Ami a szocializmusban a legjobb volt, azt megtagadtuk, ami pedig a legrosszabb, azt nem temettük el méltósággal, hanem továbbra is bűzlik körülöttünk. (…) Nemzedékemből kerültek ki a hatalom okos, művelt és ügyes alabárdosai. (…) Az értelmiségieknél a lázongás csak bemelegítés a behódolás előtt, tudva, csak idő kérdése, hogy mikor lesznek az állam jóravaló szolgálói.” (147., 261., 260., 195., 173. oldal)

A SZOCIALIZMUS SÍRRABLÓI VAGYUNK „Elrabolt múltunkat mi sem temettük el méltósággal, nem volt bátorságunk, hogy tudomásul vegyük a közelünkben bűzlő foszladozó holttesteket, apáink sorsa teljesedett be rajtunk is. Érthető, hogy ezek után úgy vettünk búcsút az öngyilkos szocializmustól, mintha nem is éltünk volna benne, mintha semmi közünk nem lett volna hozzá, mintha nem építettük volna, mintha ajándékait nem fogadtuk volna el, úgy viselkedtünk, mint a sírrablók. Elhangzottak a gyászbeszédek, megíródtak a vádiratok, csak éppen nem vesszük tudomásul, hogy üresen tátong a sírgödör, a bűzlő szocialista tetem kincseit az örökösök kifosztották. Nem akadt Antigoné, aki méltóképp temeti el bűnösnek nyilvánított hozzátartozóját. A mi kis kapitalizmusunk abban a kibírhatatlan bűzben, apáink verejtékkel összegyűjtött kincseinek fosztogatásával kezdődött, miközben duzzogtunk a mímelt szabadságban, behódoltunk az urak szabadságának, és nem volt erőnk tudomásul venni a jövőben ránk váró büntetést.” (211. oldal)

KAPITALIZMUSRA ÍTÉLVE „A magyar rendszerváltás egy monumentális házibulira hasonlított. Az ország vidám volt. Mindaddig sértődötten zsörtölődő, panaszkodó országnak tartottam, de a nyolcvanas évek végén Magyarország boldogan, kecsesen, bájosan vonult be a kapitalizmusba, úgy menetelt, mintha az ígéret földjére masírozott volna. A nemzetnek egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy esetleg létezik másik út is, a magyar értelmiségiek könnyűszerrel meggyőzték a nemzetet, Magyarország kapitalizmusra lett ítélve. Mindeközben mindenki nagyon is más-más ígéret földjére gondolt. A nemzet egyszerű fiai a fejük felett végrehajtott bársonyos forradalomért cserébe nyugati útlevélre és magasabb életszínvonalra, az értelmiség pedig szabadságra számított. A kettő között szakadék tátongott, amelyet mind a mai napig lehetetlen áthidalni.” (230. oldal)

NEMZETI DIKTÁTORRA VÁGYVA „Szerbiában lángolt fel elsőnek az európai nemzeti populizmus, amelynek bacilusa évtizedekkel később háború nélkül, némileg kikozmetikázva terjedt az egész régióban. (…) A bársonyos forradalmak után demokratikus választásokon győzedelmeskedtek a bársonyos diktátorok, akiknek a kiábrándult tömegek kábultan behódolnak. (…) A tömeg felzúgott, tombolt, az elégedetlenkedők sokasága, a demokráciára esküvő, megváltóra hisztérikusan várakozó tömegek lelkesen besétáltak az önkéntes parancsuralomba. Új diktátort követeltek, azzal a feltétellel, hogy legyen nemzeti érzelmű. (…) Le a kommunista rabsággal, éljen a nemzeti diktatúra. (…) Iszlám vagy fasizmus, ez itt a kérdés. Inkább a fasizmus, skandálja a tömeg.” (234., 240., 239., 232., 261. oldal) #

CÍMKÉP: Végel László az ATV műsorában Rónai Egon mikrofonja előtt beszél a kisebbségi írói lét sajátosságairól, Magyarország bezártságáról és a „Temetetlen múltunk” című regényéről – „A tömeg felzúgott, tombolt, az elégedetlenkedők sokasága, a demokráciára esküvő, megváltóra hisztérikusan várakozó tömegek lelkesen besétáltak az önkéntes parancsuralomba.”