Stoltenberg szerint a NATO olyan üzlet, ami az Egyesült Államok érdekeit szolgálja.

A harmadik telefon után már magam is kíváncsi voltam, mi terjed a magyar médiumokban arról, hogyan fogadták Moszkvában Orbán Viktor visszakozását Ukrajna támogatása ügyében. Ugyanis február 1-jén három orosz tévéműsorban, egy-két rádióadásban is hallottam erről elemzést. Ám ezeket nem az uralta, mint amit a talán legolvasottabb magyarországi internetes portál feltűnő módon közölt olvasóival:

»„Megtörtént, elárult minket, kilóra megvették!” – ütik-vágják az oroszok Orbán Viktort az EU-döntés után«

A továbbiakban kiderült: internetes kommentelőket – tehát nem hivatásos kommentátorokat, szakértőket – idézett a portál, hanem néhány kommentet emelt ki a sok népi megnyilatkozásból. Ebből kerekedett ki az az általánosítás, hogy az oroszok úgymond „nem kímélték” a magyar miniszterelnököt, s „nekiestek”, mert „zöld utat engedett az Ukrajnának szánt 50 milliárd eurónak”.

Az Index híradásában csak ezt követően, vagyis a mai olvasási szokások ismeretében, amolyan veszett fejsze nyeleként szerepelt az, amit magam is tapasztaltam az említett oroszországi műsorokban: „A hírt a legtöbb orosz portál mértékadóan (sic!) hozta le”. Feltehetően a „mértékTARTÓ” kifejezés járt a szerző fejében, de ilyen apróságon ma már nem illik kiakadni. Mindenesetre, hozzáteszem: az általam hallott, mértékADÓ moszkvai elemzők napokkal előre jelezték, hogy Orbán aligha állhat ellen a rá nehezedő nyomásnak anélkül, hogy ne kockáztatná a forint bedöntését, a magyar gazdaság két vállra fektetését. Volt, aki utóbb arra is rámutatott:

a magyar kormányfő tarthatott attól, hogy megvonják az ország szavazati jogát az Európa Tanácsban, illetve elveszik tőle a 2024 második felétől esedékes, hat hónapra szóló elnökségi jogot, vagyis az ülések vezetésének lehetőségét, ami kiterjed arra is, hogy előnyben részesítsen bizonyos témákat.

Ha valakinek az a becsípődése, hogy Orbán Moszkva kijárója Brüsszelben, még annak is el kell ismernie: Putyin szempontjából előnyösebb, ha ezekkel a lehetőségekkel élhet a magyar fél azzal szemben, hogy ideig-óráig tovább akadályozza Ukrajna – mindent egybe vetve nem túl jelentős, s több évre elhúzódó – pénzügyi támogatását. Akárhogy forgatom: a nekem telefonáló ismerősöknek a magyarországi híradásokra alapozott véleményével ellentétben, szerintem, a moszkvai hírmagyarázók megértéssel viszonyultak a magyar miniszterelnök magatartásához.

Nemhogy támadták volna ezért, de még neheztelést sem hallottam. Mi több, az esemény apropóján az orosz állami televízió Magyarországon készített híradóriportjában – az Ukrajnából menekültek ellátásáért tett erőfeszítések mellett – beszámoltak a „Szuverenitásunk védelméről” címmel megtartott nemzeti konzultációról. Ezt magam is propagandacélokat szolgáló ügyletnek tartom, de ettől még az orosz tévénézőknek úgy tálalták, hogy másfél millióan támogatták a kormány küzdelmét Brüsszellel szemben. Mindezt az utca emberének megszólaltatásával, illetve

az Alex Soros és Ursula von der Leyen fotójával dekorált, „Ne táncoljunk úgy, ahogy ők fütyülnek!” plakátokkal is nyomatékosították.

Szóval, aki azt állítja, hogy a Kreml neheztel Orbánra a Brüsszelben kötött kompromisszuma miatt – miként ezt első hallásra a főleg a rádiók híreiből tájékozódó mindhárom ismerősöm gondolta – attól tartok, félreértés áldozata. Egyrészt, nem gondolom, hogy olyan közvetlen érdekegyezség lenne-lehetne Orbán és Putyin között, mint azt idehaza gyakran sugallják. Másrészt Orbán barikádharcosként jelent meg az orosz hírekben, s nem megalkuvóként.  Ezt a képet erősítették azok a brüsszeli utcai felvételek az orosz médiumokban, amelyeken a magyar kormányfő a tüntető farmerekkel beszédbe elegyedve volt látható.

Harmadrészt, a moszkvai elemzők érzékeltették: a magyar kormánynak (is) arra kell készülnie, hogy Washington minden eddiginél nagyobb nyomást gyakorol azokra, akik nem állnak be a sorba. Merthogy Orbán Viktor – ha úgy tetszik: Magyarország – szemszögéből elsősorban nem Moszkva a mumus, hanem a Brüsszelben székelő két szervezet – az EU és a NATO – együttesen. Méghozzá oly módon, hogy ezek összekapcsolásával az Amerikával fémjelzett tőkés csoportok érdekeire kell(ene) tekintettel lenni.

Lehet erről szemérmesen hallgatni, de – akár támogatja az orbáni külpolitikát valaki, akár önsorsrontónak gondolja azt – javaslom, mérlegelje mindazt, amit a „Válságban a fennálló rend” című cikkemben írtam az életünket alakító, nálunk a tömegmédiában nem, vagy alig taglalt geopolitikai összefüggésekről. Javaslom továbbá, hogy tanulmányozza Jens Stoltenberg NATO-főtitkárnak január 31-én, az amerikai fővárosban a Heritage Foundation rendezvényén elmondott beszédét. Amennyire meg tudom ítélni, ennek az volt a fő célja, hogy hozzájáruljon az amerikai közvélemény felrázáshoz. Mert alighanem úgy gondolják az ottani vezető körök:

az amerikai lakosság nagy része nem eléggé elkötelezett az USA világuralmi pozíciójának fenntartása mellett.

Stoltenberg azzal nyitott, hogy az Amerikát meghatározó értékeket – szabadság, lehetőség, jólét – „rosszindulatú külföldi szereplők támadják, akik megpróbálják aláásni ezeket. Szabad világunkat fenyegetik. Nyíltan versengenek az amerikai hatalommal. Megpróbálják lábbal tiporni azokat a globális szabályokat, amelyek mindannyiunkat biztonságban tartanak. Veszélyes idők ezek”.

Nyilván, ki-ki értékrendje szerint viszonyul mindehhez. Mindenesetre, én berzenkedem minden kizárólagosságra törekvés ellen. Nyilvánvaló, hogy a NATO főtitkára csak az általa kiemelt értékeket fogadja el. A biztonságot kizárólag Amerika, s azoknak a globális szabályoknak a szemszögéből értelmezi, amelyeket az USA alakított ki, ezzel alapozta meg saját jólétét, miközben mindenekelőtt pénzügyi rendszerével, szankciókkal, katonai támaszpontjainak világszerte kialakított hálózatán keresztül nem egyszer erőszakkal, államcsínyekkel, háborúk kirobbantásával kényszerítette akaratát másokra.

Anélkül, hogy a beszéd minden részletére kitérnék, ezt követően a főtitkár Kínát célozta meg, amely – minő hallatlan! – „modernizálja hadseregét és új fegyvereket fejleszt ki, minden átláthatóság vagy korlátozás nélkül. Tisztességtelenül kereskedik. Felvásárolja a kritikus infrastruktúrát. Zaklatja szomszédjait – nem utolsósorban Tajvant. És arra törekszik, hogy uralja a Dél-kínai-tengert”. Ha el is fogadom mindezt, vajon miért is gondolom, hogy tulajdonképpen az USA gyakorlatát követi ezzel. Vagyis Stoltenberg kettős mércét alkalmaz.

Mondanom sem kell, ebben a beszédben Oroszország a másik bűnös, minthogy

„Putyin a második világháború óta nem látott mértékű háborút hozott vissza Európába”.

Mintha a NATO nem bombázta volna Jugoszláviát 1999-ben, s mintha az Ukrajna területén folyó háború előzményeihez semmi köze nem lett volna és nem lenne az USA-nak, amivel persze nem igazolni akarom a végzetes invázióról Moszkvában meghozott döntést. De az a vád, miszerint Oroszország „új stratégiai fegyvereket fejleszt az Egyesült Államok és szövetségesei fenyegetésére”, ugyanúgy kettős mércét tükröz, miként az, ami előtte Kínával kapcsolatban elhangzott. A NATO vezetője csupán egyetlen hatalomnak engedélyezné, hogy (stratégiai) fegyvereket fejlesszen – az USA-nak. Mert, hogy is merészelnek arra gondolni a moszkvai vezetők, hogy „visszaállítsák Oroszország befolyási övezetét, és alternatív világrendet alakítsanak ki – Uram bocsá’! –, olyat, amelyben csökken az Egyesült Államok hatalma”?

Szép sorban mindenki megkapja a magáét, aki „gyengíteni akarja az amerikai dollár alapú nemzetközi pénzügyi rendszert”. S hogy ez ne következzék be, annak érdekében Stoltenberg három pontban így tolmácsolta megbízóinak programját:

(1) „Erős elrettentésről kell gondoskodnunk! Nem háborúkat indítani. De megakadályoznunk őket. És megőrizni a békét. (...) Ezért valósította meg a NATO a hidegháború óta a legerősebb kollektív védelmet. Több erőt tart magasabb készültségben, mint korábban, ami több lehetőséget nyújt a népeink és országaink védelmére”.

Ámen! – mondanám, ha nem jutna eszembe, hogy csak 1990 óta hány országot bombázott szét, hány százezer embert gyilkolt meg és tett földönfutóvá a NATO hadereje. Nem egyszer mondva csinált, utólag beismerten hamis ürügyek alapján csak azért, hogy ahova betette a lábát, ott azonnal akár több katonai támaszpontot is létrehozzon, s ezek révén végül az ottani erőforrások az amerikai körök által uralt transznacionális tőkeérdekeltségek profitját növelték. Nem vagyok hajlandó behódolni ennek a farizeusságnak!

(2) „Meg kell szerveznünk magunkat, hogy versenyben maradjunk Kínával! Nyilvánvaló, hogy meg kell szüntetni a kínai nyersanyagoktól és termékektől való káros függőséget! Ezért kell megvédenünk kritikus infrastruktúránkat, stratégiai anyagainkat és ellátási láncainkat! Nem szabad elveszíteni az irányítást kikötőink, a vasutak és a telekommunikációnk – például az 5G – felett! És nem szabad ellenünk felhasználható technológiát exportálni! A NATO-n keresztül az Egyesült Államokat 31 szövetséges és egy hatalmas partnerhálózat támogatja. Főleg az indiai-csendes-óceáni térségben. A NATO minden eddiginél szorosabb együttműködést folytat Ausztráliával, Japánnal, Új-Zélanddal és Dél-Koreával”.

Ez rendben is van, ha nem brutális eszközökkel történik a szent szabadpiac korlátozása, miként ez gyakran megesett a múltban. Vagy, ha igen, akkor mondassék ki, hogy ez a képmutatás is hozzájárul világunk, értékrendünk megsemmisítéséhez... 

(3) „Be kell fektetnünk a védelmünkbe! Az Egyesült Államok sok éven át bírálta a NATO-szövetségeseket, amiért nem költenek eleget védelemre. Jogosan. De a dolgok megváltoztak. Minden szövetséges növelte védelmi beruházásait. További 450 milliárd dollár hozzáadásával. A NATO-szövetségesek kötelezettséget vállaltak arra, hogy GDP-jük legalább 2 százalékát védelemre költik. És sokan már túl is lépik ezt a célt. Például az idén Lengyelország több mint 4 százalékot fog költeni.”

És a szónok itt jutott el a lényeghez. Hiszen, mint mondta: „A NATO piacot teremt a védelmi eladások számára. Az elmúlt két évben a NATO-szövetségesek megállapodtak abban, hogy 120 milliárd dollár értékű fegyvert vásárolnak amerikai védelmi cégektől. Több ezer rakéta kerül az Egyesült Királyságba, Finnországba és Litvániába, Abrams tankok százai Lengyelországba és Romániába, És több száz F-35-ös repülőgép számos európai szövetséges országba – összesen 600 – 2030-ig. Az amerikai munkahelyek az európai és kanadai védelmi piacokra irányuló amerikai eladásoktól függenek. Amit gyártasz, az biztonságot nyújt a lakosságnak. Amit a szövetségesek vásárolnak, az erősen tartja az amerikai vállalkozásokat. A NATO tehát jó üzlet az Egyesült Államoknak. A NATO hihetetlenül erős ötlet. Előmozdítja az Egyesült Államok érdekeit. És megsokszorozza Amerika erejét.”

És még egyszer ámen! De legalább tudjuk. Igazolva van, amit néhány korábbi cikkemben is jeleztem, bár nagy ész nem kellett hozzá: az Ukrajna területén folyó háború egyik hozadéka az amerikai hadipari komplexum számára, hogy miután megsemmisülnek a Varsói Szerződés időszakából itt maradt fegyverek és lőszerek, azokat az Egyesült Államok, illetve növekvő mértékben az EU-tagállamok költségvetéséből és Ukrajna eladósításával, főleg USA-beli gyártóknak feladott megrendelésekkel pótolják. A nagy kérdés csupán az, hogy Orbán Viktornak megmondták-e mindezt? Merthogy ennek az egész kapitalista őrületnek az a tétje, hogy minden bennünket érintő zsarolás és ránk nehezedő nyomás tudatában hozza-e meg döntéseit a kormányfő, nem pedig a szabadság, a béke, s főleg nem a nemzetek szabad akaratának érvényesülésének lehetősége alapján. Mert ahogy elnézem, az utóbbi realitása gyakorlatilag nulla...#

CÍMKÉP: Jens Stoltenberg NATO-főtitkár január 31-én Washingtonban mondott beszédet – A biztonságot kizárólag Amerika, s azoknak a globális szabályoknak a szemszögéből értékelte, amelyeket az USA alakított ki (Videó-kép a NATO honlapján közzétett felvételről)